KÖMI, vagyis Kerülhet Ön Még Ide

RETÖRKI-KRONOLÓGIA

A KÖMI-t, vagyis a Közérdekű Munkák Igazgatóságát az ötvenes években az internáltak és a börtönökből különböző külmunkahelyekre szállított elítéltek munkáltatásának megszervezésére hozták létre. A RETÖRKI munkatársa, Marschal Adrienn az alapítás évfordulóján ezen kevésbé ismert szervezet működését eleveníti fel.

Az elítéltek munkáltatása már 1945 előtt is rendszeres volt, akkor mezőgazdasági munkákat végeztek, a börtönökben kosarat fontak, cipőt vagy szabványruhákat készítettek. A kommunista hatalomátvétel viszont teljesen átformálta ezt a korábbi rendszert, s a nagyobb állami beruházások mellett az első ötéves terv megvalósításához is igénybe vették az elítéltek és internáltak munkaerejét - írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa az Intézet honlapjának Olvasószoba rovatában.

1948-tól az elítéltek munkáltatását az Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Igazgatósága alá rendelt két vállalat, az Igazságügyi Ipari Vállalat, az Igazságügyi Mezőgazdasági Vállalat, valamint a Földmunkálatokat Végző Egyesülés irányította. Szovjet javaslatra és mintára[1] három évvel később, 1951. december 1-jén állították fel a KÖMI-t a Népgazdasági Tanács egyik határozatával.[2]

Létrehozását az ötvenes évek elején több gyakorlati szempont is indokolta. Egyrészt rengeteg munkaerőre volt szükség az első ötéves terv teljesítéséhez, másrészt a börtönök olyan szinten túlzsúfoltakká váltak – a korábbi 14 ezer helyett 1953-ban 40 ezer főnek kellett volna hely –, hogy valahol máshol kellett megoldani az elítéltek és internáltak elhelyezését. Így a KÖMI alapító határozatának szellemében vállalatokat szerveztek az építőipar, a gyáripar, a bányászat és a mezőgazdaság területén. Így létesülhettek mezőgazdasági külmunkahelyek (például a Balatonnagybereki Állami Gazdaság), szénbánya melletti munkahelyek (Csolnokon, Farkaslyuk-Tólápán, Komlón, Ormospusztán, Oroszlányban, Tatabányán és Várpalotán). Az internáltakat eközben kőbányákban (így például Recsken) vagy építkezéseken (Kazincbarcikán, Kecskeméten és Tiszalökön) dolgoztatták.[3] Mindezek mellett a börtönök üzemeiben szintén foglalkoztatták az ott lévő elítélteket.

Bár az egyes munkahelyek és táborok között jelentős eltérések voltak az ott lévőkkel való bánásmód tekintetében, közös pont volt közöttük, hogy minden ilyen elítéltek és internáltak számára felállított munkahely vagy tábor a KÖMI egyik vállalata volt. Így például a váci börtön gombüzeme a KÖMI 101-es számot kapta, a recski kényszermunkatábor a 301-est, a komlói szénbánya munkahely a 302-est, míg a balatonnagybereki mezőgazdasági munkahely pedig 401-es számmal működött.[4] Az itt végzett rabmunkáltatás kapcsán a megfogalmazásra is külön figyeltek, így a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága 1951‑ben kimondta, hogy a „letartóztatottak termelőmunkában való foglalkoztatása” kifejezést kell használni, nem nevezhetik annak, ami: rabmunkának.[5]

A valódi tényeket elhallgatták, a KÖMI-t létrehozó határozat szigorúan bizalmas és titkos volt, így az ország közvéleménye nem is tudott a létéről. Valami azonban mégis kiszivárgott, mert voltak bányászok, akik azt kérték, hogy a terv teljesítése érdekében küldjenek még ide „kőmíves” munkavállalókat. A fogvatartottak pedig a betűszó feloldásaként megalkották a „Kerülhet Ön Még Ide” szójátékot, hiszen az akkor még szabadon lévők közül senki sem tudhatta, hogy egy nap például kulák származása miatt internálják-e vagy egy besúgó révén a rendszerrel kapcsolatos véleményéből nem kreálnak-e izgatást vagy szervezkedést.  

Az 1951 decemberében létrehozott KÖMI és mellette a büntetés-végrehajtás is az első néhány hónapban az Igazságügyminisztériumhoz tartozott, majd 1952 márciusában mindkettőt a Belügyminisztériumhoz csatolták.[6] A KÖMI a BM egyik főosztályaként 1954‑ben már három osztályból és két alosztályból állt, Virág Miklós bv. alezredes parancsnoksága alatt. A szervezet székhelye Budapesten volt, először az Andrássy út 60-ban, ezután a Kossuth Lajos utca sarkán, majd a Baross tér 19. alatt. Utolsó székhelye 1953-tól megszűnéséig pedig a Ferenciek tere 1. szám alatti épület negyedik emelete volt.[7]

A KÖMI fénykora az ötvenes évek eleje, vállalatai száma azonban Rákosi hatalmának gyengülésével párhuzamosan csökkent. Először az internálótáborokat és kitelepítéseket megszüntető Nagy Imre által kiadott minisztertanácsi határozat nyomán azon munkahelyeket számolták fel 1953 év végéig, ahonnan szabadon kellett engedni, illetve el kellett szállítani az internáltakat. A következő jelentős számbeli csökkenést a KÖMI vállalatai körében az 1956-os forradalom okozta. Ekkor minden elítéltek számára létrehozott táborból kiszabadultak a fogvatartottak, s így az itt lévő munkáltatás is véget ért.

A Kádár-korszakra a kistarcsai, majd tököli tábor kivételével a teljes magyarországi táborrendszer megszűnt. S mivel az elítéltek és internáltak táborokban való munkáltatása már nem volt többé fő szempont, így ezen 1960-ig fennálló, egymást követő két táborban sem az internáltak munkáltatása volt a cél.

A forradalom után csak az elítéltek mezőgazdasági és börtönbeli munkahelyei maradtak meg, mint KÖMI vállalatok. Majd 1957-ben ebben a tekintetben is jelentős átszervezést hajtottak végre, mivel az össze vállalatot átnevezték és eltűnt neveikből a KÖMI rövidítés. A váci fegyházban működő gombüzem – vagyis a KÖMI 101 Vállalat – a Dunai Gombüzem nevet vette fel, míg a szegedi börtönben lévő bútorgyár KÖMI 104 Vállalat helyett Alföldi Bútorgyár néven üzemelt ezután. A mezőgazdasági munkahelyek tekintetében is hasonlóan jártak el, így a KÖMI 201-es Vállalat ezután Pálhalmai Célgazdaság, míg a KÖMI 204 Vállalat Nagyfai Célgazdaság néven működött tovább.[8]

Így az elítéltek munkáltatása 1957-től visszatért az 1945 előtti gyakorlathoz, mely szerint mezőgazdasági munkákat végeznek, kosarat fonnak, cipőt vagy szabványruhákat készítenek. Ezek mellett új elemként megjelent még a kesztyű- és játékkészítés, valamint az asztalosmunka is. A KÖMI végleges megszüntetésére pedig 1960-ban került sor, amikor beolvasztották a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságába.  

[1] T. Varga György: Adalékok a börtönügy és a rabmunkáltatás történetéhez, 1949–1953. In: Trezor 2. A Történeti Hivatal évkönyve. Szerk. Gyarmati György. Budapest, ÁBTL, 2002, 160.

[2] A Népgazdasági Tanács határozata a letartóztatottak termelő munkában foglalkoztatásának egységes megszervezéséről (Budapest, 1951. 11. 29.). In: Iratok az igazságszolgáltatás történetéből I. Szerk. Dr. Horváth Ibolya – Dr. Solt Pál – Dr. Szabó Győző – Dr. Zanathy János – Dr. Zinner Tibor. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992, 331.

[3] Marschal Adrienn: Elítéltek szénbányákban. Táborok Csolnokon, Oroszlányban és Tatabányán. Budapest, Argumentum, 2019.

[4] Buza Péter: Gulag a Berekben. Budapest, BÉPÉ Bt., 2021, 15–24.

[5] T. Varga i. m. 2002. 159.

[6] Uo. 162.; M. Kiss Sándor: Az internálás kérdése Nagy Imre 1953-as parlamenti beszéde után. Magyar Napló, 2003/6, 47.

[7] Buza i. m. 2021, 4.

[8] Marschal i. m. 2019, 193–199.

Forrás: retorki.hu
(2024.11.30.)