BUDAPEST OSTROMÁNAK TÁRGYI EMLÉKEI

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944 karácsonyán kezdődött meg Budapest ostroma. A magyar fővárosért zajló csata egészen 1945. február 13-ig tartott, és a második világháború utolsó szakaszának egyik legpusztítóbb ütközeteként íródott a történelemkönyvekbe. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár "Virtuális kiállítása" az ostrom, illetve az azt megelőző időszak tárgyi emlékeit mutatja be.

A tárgyak Tóth László gyűjteményéből származnak.

Szöveg: Nyári Gábor, Tóth László

Fotók: Bágya Rita, Pólya-Pető Dávid

1.Egy nap a világ

Filmplakát, úgynevezett csíkplakát, 84 x 30 cm, 1944.
Magántulajdon

„Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk. Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?”

A sokatmondó idézet a tragikus 1944-es év egyik legnagyobb mozisikerének főcímdalából származik. Vaszary János 1941-ben írta meg Egy nap a világ című drámáját, amely előbb a színházakat hódította meg, majd 1943-ban kezdődött el a filmes feldolgozás forgatása. Vaszary nem csak a darab szerzője volt, ő készítette a forgatókönyvet, illetve ő volt mind a színházi előadás, mind a mozifilm rendezője. Érdekesség, hogy mind az első színpadi verzióban, mind a filmben ugyanazok a színészek, a kor ünnepelt sztárjai, Muráti Lili (Vaszary felesége) és Páger Antal játszották a főszerepet.

A film története a következő: „A frontról szabadságra érkező, hűtlen menyasszonyában csalódott főhadnagy, Tamás, és a vöröskeresztes ápolónő, Mária, együtt töltenek egy feledhetetlen, szerelmes éjszakát. Mária hamarosan értesül Tamás haláláról és bánatában összeroppan. A kórház főorvosa, aki már régóta szereti, vigasztalni próbálja, ezért szórakozni viszi a lányt. Mária egy mulatóban meglátja halottnak hitt szerelmét, boldogan üdvözli, a férfi azonban durván elutasítja. A lány megsemmisülten támolyog ki a helyiségből. A ruhatárból visszapillantva azonban észreveszi, hogy Tamás mankóval jár. Kiderül, hogy a fiatalember súlyos sebesülése miatt keltette saját halálhírét, mert nem akarta magához kötni Mária életét. A lány szerelme erősebb Tamás félelmeinél, így együtt maradnak.”[1]

Egészen más történet ez, mint amihez a nézők a ’20-as, ’30-as években hozzászokhattak. A közelgő, majd ki is robbanó újabb világháború megváltoztatta a filmipart is. A Hyppolit, a lakáj a Meseautó, a Lila akác vagy A kölcsönkért kastély vidám és könnyed történetei után olyan drámák is a mozikba kerültek, mint a Halálos tavasz, az Emberek a havason, az Egy gép nem tért vissza a Zúgnak a szirénák vagy végezetül az Egy nap a világ.

Az Egy nap a világ-ot 1944. február 24-én mutatták be és kezdték el nagy sikerrel vetíteni a mozik, miközben még több színház is – változó szereposztással – műsorára tűzte a darabot.[2] 1944 november–decemberében a dunántúli mozik még játszották a filmet,[3] miközben a fővárosban az óvóhelyeken már csak az időközben slágerré váló főcímdalt hallgathatta a bombázások, majd az ostrom elől menedékbe húzódó lakosság.

A film bemutatása után egy évvel az ország területének nagy részét – Budapestet is beleértve – már elfoglalta a szovjet Vörös Hadsereg, a harcok a Dunántúlon zajlottak. A film készítői és maga az alkotás is a háború után kialakuló rendszerben tiltólistára kerültek, végül Vaszary, Muráti és Páger is emigrációba kényszerült.[4] A nagy vetítésszám ellenére a filmből mára egyetlen ismert kópia sem maradt fent, csupán az újsághírek, mozihirdetések, és egy–két megmaradt kép és plakát emlékeztet az 1944-es év egyik legnagyobb mozisikerére.

2. A felrobbantott Margit híd darabja

Öntött vas
Magántulajdon

1944 őszére a német megszállás alatt álló Magyarország sorsa végleg megpecsételődött. Már csak az agónia hossza volt kérdéses. A szovjet előőrsök Budapest határában álltak, a távolból már ágyúdörgés fenyegető zaja hallatszott.

A budapestiek azonban igyekeztek továbbra is élni mindennapi életüket. November 4-én nyüzsögtek az emberek az utcákon. A Margit hídon csúcsforgalom volt, mit sem sejtő emberek igyekeztek hazafelé a munkából, bevásárlásból vagy sétálgattak, miközben odalent, az útpálya alatt német utászok szereltek hatalmas mennyiségű robbanóanyagot a pillérekre és húzták az indításhoz szükséges kábeleket. Készültek az átkelő felrobbantására, amennyiben Pestet bevennék a gyorsan közeledő szovjetek, a tragédia azonban előbb következett be.

Az eseményekre később az egyik szemtanú, Bonczos László így emlékezett vissza 1959-ben: „Délután kettő óra tájban, az akkori Berlini téren megpillantottam egy éppen indulófélben lévő villamost. Óbudára igyekeztem, s éppen kapóra jött ez az 5/A jelzésű kocsi. (…) Szombat volt. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom, nagy tömegek siettek munkából hazafelé. Autóbuszok, kerékpárok, lovaskocsik, három nagy villamosszerelvény és a járdákon sok gyalogos, talán ezer ember. A villamos elérte a pesti szelvény középső ívét s még haladt néhány métert… Ekkor szörnyű dörrenés remegtette meg a levegőt… A peronon lévő utasokkal együtt én is kapkodva, zavart félelemmel néztem körül. Mi ez… Bombázzák a hidat? (…) Mindez talán egyharmad másodpercig sem tartott, mert újabb robbanás következett, megingott a talaj, iszonyú kábulat… zuhanás... A kavargó, tompa kábulatból a jéghideg víz térített magamhoz. Szemüvegem leesett, homályosan látok. Vállig vízben vagyok. A villamoskocsi elöl majdnem teljesen, hátul félig vízben áll. (…) Mindenki menekül a félig elsüllyedt villamosból. Én is felkúszok az erős szögben lejtő hídroncsra, ahol már többen állnak a korlátba kapaszkodva, vagy fekszenek az úttestre tapadva. Zokogás egy-egy kétségbeesett kiáltás. (…) A levegőben fojtó, éles szag terjeng. Égő kátrány, a híd megégett burkolatának szaga. Percek telnek el, vagy több is. Katonai motorosok érkeznek és visznek át bennünket az Újpesti rakpartra. Valami szállítási iroda fabarakkjában melegszünk fel és száradunk meg. Itt tudom meg, hogy a robbanás a pesti három ívet érintette, s nem terjedt rá a budai oldalra, hogy az 5/A szerelvény első kocsija teljesen elmerült, onnan aligha menekült meg valaki. Egész járművek merültek el, emberek százai merültek hullámsírba, vagy sodorta el őket a víz. Este már, mikor aránylag száraz ruhában nézem a partról az összeroskadt híd homályos körvonalait – szemüveg nélkül homályosan látok –, de annál élesebben és világosabban rajzolódik ki a jövő képe: ilyen sors vár egész Budapestre, egész Magyarországra. (…) Este és másnap a parlament előtti rakpartra tették szemlére a kifogott, vagy a roncsokon talált holttesteket.”[1]

Amit biztosan tudunk, hogy a híd hat nyílása közül a pesti hídfőhöz eső legközelebbiben robbantak fel a töltetek, és a híd íve összeroppant. A robbanás ereje átadódott a többi pesti oldali nyílásra, és azok is ledőltek. A budai oldal három nyílását csak a hatalmas tömegű középső pillér védte meg az összeomlástól. A robbanás pillanatában a gyalogosok mellett villamosok, járművek zuhantak a vízbe emberek százainak életét követelve. A még épen maradt budai hídszakaszon az emberek pánikszerűen menekültek a part felé, mert nem tudhatták, hogy az egész híd felrobban-e. A mentés azonnal megindult. Rövidesen hajók, civil és a rendőrségi motorcsónakok nyüzsögtek a híd körül. Egyedül a Bihar gőzös legénységének 70 embert sikerült kimentenie a dermesztően hideg vízből. A halottak pontos számát máig nem tudjuk biztosan. A források igen eltérőek, 100–600 áldozatot említenek, köztük a híd felrobbantását előkészítő 40 német utásszal.[2] A robbanás következtében lelte halálát háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, Kabos Endre, aki munkaszolgálatos társaival éppen egy teherautó platóján ülve haladt át a hídon a detonáció pillanatában.[3]

Az esetről az október 16-i puccs következtében hatalomra jutó nyilas vezetés hírzárlatot rendelt el, a korabeli – nem túl alapos – vizsgálatok pedig tudták teljes bizonyossággal megállapítani a robbanás okát, amely valószínűleg véletlen baleset volt. Az egyik elmélet szerint a német utászok idézték elő szakszerűtlenül telepített robbantókábelekkel, amelyeket a megengedettnél nagyobb áramerősséggel ellenőriztek, amitől beindultak az elektromos gyutacsok.[4] De az is elképzelhető, hogy egy szivárgó gázvezeték gyulladt be egy eldobott cigarettacsikktől vagy egy elhaladó gőzhajó kéményéből kipattanó szikrától és ez hozta működésbe a dinamittölteteket.[5]

A Margit híd csak az első volt a sorban, a Duna budapesti átkelőit hamarosan egymás után robbantották fel a németek. A Margit híd még épen maradt budai ívei 1945. január 18-án omlottak a Dunába. Külön tragédia, hogy a hidak felrobbantása katonai szempontból értelmetlen volt, hiszen a szovjet hadsereg ekkorra már körülzárta a fővárost. Ellenben meghosszabbította a légópincékbe kényszerült lakosság szenvedésit és Budapest további pusztítását.

3. ​36. M. Népgázálarc

Magántulajdon, korábbi kiállítás: Várnegyed Galéria, ostROMképek, 2019.

Az 1930-as években a Nagy Háború borzalmas tapasztalatai még elevenen éltek az emberek emlékezetében. A kitörni készülő újabb világégés árnyékában élő európai városok lakossága nem ok nélkül tartott a vegyi hadviseléstől és a modern harci gázok bevetésétől. A félelmüket csak tovább növelték az azóta kifejlesztett modern bombázórepülőgépek. Magyarországon a ’30-as évek közepétől kiadványok egész sora foglalkozott a harci gázok képében a hátországra leselkedő veszéllyel.[1] A Légoltalmi Liga eközben a lakosság szervezett felkészítését végezte egy új háború esetére, amelynek fontos részét képezte a vegyi támadások elleni védekezés. Ennek keretében megkezdődött a magyar királyi Honvédség részére 1934-ben bevezetett modern gázálarc mintájára a lakosságnak kiadható, hasonló védőeszköz tervezése.

A 36. M. népgázálarc a városligeti Iparcsarnokban tavasszal megrendezett 1936. évi Nemzetközi Áruminta Vásáron (későbbi nevén Budapesti Nemzetközi Vásár) debütált a gyártó, a Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. kiállítóstandján. Megvásárolni az év szeptemberétől lehetett a cég Andrássy úti szaküzletében vagy bizományosainál, amelyek minden nagyobb városban megtalálhatóak voltak, de be lehetett szerezni a légoltalmi kiadványokban megjelentetett megrendelőlap segítségével postai úton.[2]

A népgázálarcra előírt hatósági ár (vászon hordtáskával) 13 Pengő volt.[3] A rászorulók részére a Légoltalmi Liga ingyenesen biztosított gázmaszkot, akcióját az erre a célra kiadott segélybélyeg megvásárlásával lehetett támogatni, emellett nagy számban kaptak belőle térítésmentesen az állami- és közalkalmazottak.

A lakosság félelme jogos volt az újabb háborútól, azonban a vegyi hadviselést a felek nem alkalmazták, így a gázálarcokra – sok egyéb védelmi eszközzel ellentétben – végül nem volt szükség.

4. „Jézusom Irgalmazz!”

Nyomtatvány, 35 x 70 cm, 1944.

Magántulajdon, korábbi kiállítás: Várnegyed Galéria, ostROMképek, 2019.

Magyarország bombázását a német megszállást követően, 1944. április 3-án kezdték meg a szövetségesek. A nappali támadásokért felelős amerikai légierő a vasútállomásokat és ipartelepeket minden esetben nagy területre kiterjedő szőnyegbombázással támadta, ami rengeteg járulékos civil áldozattal járt. Ezt nevezte a korabeli köznyelv „terrorbombázásnak”.  A végtelennek tűnő légiriadók és pusztító bombázások alatt a légópincékben menedéket keresőkben sok esetben az ima, az Úrban való bizodalom nyújtott vigaszt, adott reménységet és erőt a túléléshez. A „sorstársak” az óvóhelyek többségében oltárt rendeztek be, a falakon feszület, „Jézusom irgalmazz” plakát és a Krisztus képe függött, a gyertya pislákoló fényénél pedig a Szentírást és az óvóhelyi imakönyvet olvasták. A papok nem hagyták magukra közösségüket és a támaszra szorulókat, dacolva a veszéllyel sorra járták a házakat. „1945. január 21. vasárnap. (…) 11-kor szent mise a 31-es óvóhelyén, circa 100 ember, a legmegkapóbb dolog, szegény magyarok könyörögnek a katakombákban: Boldogasszony Anyánk és Himnusz. Megráz a zokogás! Áldoztunk dacára a reggelinek, de most meg van engedve.”[1]

„Verőfényes, mélykék júliusi égbolt! Első péntek! Gyónásra készülök. Templomba nem mehetek, beteg vagyok.” – idézi fel emlékeit Haydenné Nagy Stefánia Krisztussal az óvóhelyen című, 1944 szeptemberében, a Pálos rend folyóiratában megjelent írásában.[2] Miközben izgalommal várja az esperes jól ismert lépteit, aggódva hallgatja a rádóban a híreket. Vajon nem lesz-e ezen a napon is légiriadó, mint legutóbb, első pénteken? Ekkor a szirénák ismét felbőgnek és hamarosan soha nem látott tömegben érnek föléjük az ellenséges bombázógépek. Végtelennek tűnő, hosszú órákat töltenek a sötét pince reménytelenségében, miközben tonnaszám hullanak alá a halált és pusztulást hozó bombák. A légitámadás egy pillanatnyi szünetében kinyílik a pince erős vasajtaja és belép a várva várt esperes. A pincelakóknak a legnagyobb veszélyek közepette elhozta a közeli templomból Krisztus testét, majd „csengő helyett az ellenséges gépek kísérteties, tompa moraja” közepette vesz részt az óvóhely ötven „lakója” a szentmisén, felekezettől függetlenül, akinek „hálaéneke elnyomja a száz meg száz ellenséges gép moraját.”[3]

5. DSF-230 vitorlázó repülőgép maradványa

Festett, impregnált vászon, 163 x 75 cm

Magántulajdon, korábbi kiállításon nem szerepelt

1944 karácsonyán Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. Egy héttel később a budaörsi, a mátyásföldi és a ferihegyi repülőterek már az ellenség kezén voltak. A katlanban rekedt német–magyar csapatok élelem-, lőszer-, gyógyszer- és üzemanyag utánpótlására az egyetlen megoldás a légiellátás maradt. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a budai várban és környékén körbezárt több tízezer német és magyar védő másfél hónapig állja a hatalmas a túlerővel szembeni ostromot úgy, hogy minden utánpótlásuk az életveszélyes körülmények között a katlanba berepülő szállítórepülőktől függ majd.

A Budapest védőseregét kiszolgálni hivatott légi ellátó csoport december 29-én Pápán alakult meg a német Gerhard Conrad altábornagy parancsnoksága alatt, amelynek kötelékében az utánpótlás eljuttatásáról 64 darab Junkers Ju 52-es szállítógép, valamint 73 darab DSF-230 tehervitorlázógép gondoskodott. A tervezett utánpótlást napi 80 tonnában állapították meg, ebből 60 tonnát leszállással, a fennmaradó mennyiséget pedig ejtőernyős tartályok ledobásával tervezték biztosítani.[1]

Január közepére azonban Pest és az addigi szükségrepterek (Lóverseny tér, csepeli sportrepülőtér) már szovjet kézen voltak. Egyetlen leszállóhelyként csak az akkor még fűvel borított budai Vérmező jöhetett szóba. A DSF-230 tehervitorlázó-repülők éjjelente Bécsújhelyből szálltak fel. A fővárosig kétmotoros repülőgépek vontatták el őket, amelyek Buda felé érve a Sas-hegy körül, 2000 méter magasságban oldották el vontatmányukat. Innen már a pilóta ügyességén múlott, hogy vitorlázva ráforduljon a Vérmezőre és sikeresen landoljon a szűkös leszállóhelyen.[2]

A DSF-230 vászon borítású, fa vázszerkezetű szállítógép 2 tonna terhet tudott célba juttatni. Különlegessége volt a rövid leszállópálya igény, valamint, hogy kifejezetten csak „oda útra”, azaz „törésleszállásra” tervezték.[3] A rendkívül egyszerűen kezelhető gépet bárki el tudta vezetni akár néhány óra felkészítés után – ami a háború végi pilótahiány miatt döntő fontossággal bírt –, a pilóták a német Nemzetiszocialista Légiszövetség 16–18 éves tagjai voltak.[4] Azon kevés pilóta, aki épségben földet ért, bent ragadt a katlanban és négy fiú kivételével legkésőbb a kitörés során vesztette életét.[5]

A Vérmező 30–50 méter széles és 120–150 méter hosszú leszállópályáját 14–16 éves Levente fiúknak kellett röviddel a gépek érkezése előtt kis jelzőfényekkel kivilágítani. Ugyancsak az ő feladatuk volt a földet ért géproncsok szétszerelése, majd félrehúzása, ezzel a leszállópálya szabaddá tétele.[6]

A főváros elestéig a 73 bevetett DSF-230-as vitorlázóból 41 szállt le (ebből 37 a Vérmezőn), 11 gépet lelőttek, 21 pedig a vontató hibájából visszamaradt vagy visszatért.[7] Budapest ikonikus ostromfényképén, az Attila út 35. számú ház tetejébe fúródva is egy ilyen vitorlázó-repülőgép látható, amely egészen 1945 augusztusáig „díszítette” a házat és adott kiváló fotótémát az ostrom megörökítőinek. A nagyközönség számára most először bemutatott repülőgépdarab Budapest ostromának egyedülálló relikviája. 1945 telén egy kisfiú vágta ki cserkész zsebkésével egy a Vérmezőn landolt DSF-230-as vitorlázógép oldalából, majd a kommunizmus évtizedeiben Hingyi László – Budapest ostromának tizenéves szemtanúja és egyik első kutatója – rejtegette. Jól látható rajta a német gépek terepszínű festése, a vaskereszt alakú felségjelzés és a lajstromszám.

6. Én is hadicél vagyok?

Plakát, 60 x 80 cm, 1944. Kiadó: Klösz György Műintézete

Magántulajdon, korábbi kiállítás: Várnegyed Galéria, ostROMképek, 2019.

Szennik György híres Én is hadicél vagyok című plakátja 1944 nyarán jelent meg, majd vált jellemzőjévé a következő hónapok budapesti utcaképnek. A – látványos és hatásos – propaganda grafika az angolszász bombázók ellen hangolta a közvéleményt, arra széles körben elterjed állításra utalva, hogy az ország nappali bombázásait végző amerikaiak a gyerekek kezében felrobbanó játékokat is szórnak repülőgépeikből. A plakáton erre utal a négymotoros B-17 „Flying Fortress” nehézbombázó amerikai felségjelzése.

1944-ben a nyugati szövetségesek bombázásainak kezdetétől egyre gyarapodtak a magyar sajtóban azok a cikkek, amelyek a repülőgépekből kidobott, gyermekeknek szánt, felrobbanó tollakról és játékokról számoltak be. A Mohácsi Hírlap hasábjain például az alábbi történet volt olvasható:

„Június folyamán beszámoltunk arról a gyermekszerencsétlenségről, amely Püspöknádasdon történt és egy 8 éves gyermek halálát okozta. Hat játszadozó gyermek a püspöknádasdi réten 15-20 cm. hosszú kerek dolgot talált, mely később a játék során felrobbant. Amrein Ferenc a helyszínen meghalt, míg öt társa súlyosan és kevésbé súlyosan megsebesült. A szerencsétlenséggel kapcsolatban lefolytatott vizsgálat során kiderült, hogy ellenséges robbanó töltőtollat találtak a gyermekek, ez ölte meg Amrein Ferencet.”[1]

A legtöbb írás azonban általában kevesebb konkrétumot tartalmazott, az Esztergom és Vidéke például a következő esetről számolt be: „Az angolszász bombázók távozása után töltőtollat talált egyik Pest melletti faluban egy fiúcska. Felvette a földről a tollat, ki akarta csavarni tokjából, amint ez a töltőtollaknál szokásos. A toll felrobbant, a fiú holtan maradt a helyszínen. Nyolcéves hősi halott!”[2]

A robbanó játékokról és használati tárgyakról szóló hírek 1942-ben kezdtek el megjelenni a magyar sajtóban, 1943-tól pedig sokasodtak azok a cikkek, amelyek elsősorban az olasz és német területekre a nyugati szövetségesek által ledobott ilyen eszközökről szóltak. 1944 tavaszától pedig már a hazai események beszámolói kerültek a lapokba, és megjelentek a robbanó cigarettákról, öngyújtókról és zsebórákról, arzénnal mérgezett falevelekről szóló hírek. Azonban ezen írások valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető, az áldozatok és a helyszínek nem beazonosíthatóak, bizonyos esetekben ugyanazt a történetet több lap más-más faluba helyezve hozta le.[3] A ritka, részletekkel együtt ismert esetek egyik a már említett Amrein Ferenc halála, azonban igen valószínű, hogy itt sem robbanó játék okozta a tragédiát.

A robbanó játékokról szóló történetek hitelességét azonban leginkább azzal lehet cáfolni, hogy szakértők szerint egész egyszerűen lehetetlen az ilyen szerkezetek repülőgépből történő tömeges ledobása: „Repülőgépről szabadon ledobni ilyen szerkezeteket lehetetlen, konténert sehol sem találtak. Így véleményünk szerint az esetek vagy a fantázia termékei, amely más baleseteket nagyítottak – tudatosan vagy tudatlanul – rémhírré, vagy szándékos provokációk – ellenséges titkosszolgálatok földi úton elkövetett diverziói – voltak.”[4]

Szennik plakátjának hatásossága – amelyen a sérült gyermeket Páger Antal lányáról mintázták – azonban megkérdőjelezhetetlen. Maga a szerző a háború után nagyrészt ezen alkotás miatt kapott 15 év börtönbüntetést, amelyből 7-et töltött le.

7. Szegedi Molnár Géza: Az Erzsébet híd roncsa Budáról nézve (1946)

Olajfestmény, vászon, 85 x 77 cm, szignált

Magántulajdon, korábbi kiállítás: Várnegyed Galéria, ostROMképek, 2019.

A főváros büszkesége, az 1903-ban felavatott Erzsébet híd kecsesen kötötte össze Pestet Budával egészen az 1945-ben bekövetkezett pusztulásáig. Nevét a tragikus genfi merénylet áldozatául esett szeretett királynénkról, a közéletben sok esetben csak „Sisi”-ként emlegetett Erzsébetről kapta. Az híd a folyón átívelő 290 méteres – mederpillér nélküli – középnyílásával a magyar mérnökök és a hazai ipar világszínvonalú teljesítményének példájaként majd negyedszázadig világ- és hetven éven át Duna rekordernek számított. A remekbe szabott alkotás a világ legelső és nem mellesleg legszebbnek tartott acélpilonos lánchídja volt. Az okkersárgára festett lenyűgöző vasszerkezet esztétikai megjelenését Nagy Virgil, a Műegyetem építészprofesszora tervezte.[1]       

1944 karácsonyán Budapestet a szovjet csapatok bekerítették. Másfél hónapnyi elszánt védekezés után a pesti hídfő tarthatatlanná vált, a védők fokozatosan szorultak vissza a jobban tartható budai oldalra. A német utászok január 14-én a Horthy Miklós hidat (ma Petőfi híd) robbantották fel, a Ferenc József hidat (ma Szabadság híd) január 16-án, az Erzsébet hidat és a Lánchidat pedig utolsókként, január 18-án repítették a levegőbe, egyidőben a Margit híd megmaradt, Buda felé eső nyílásaival. Az Erzsébet hídnál – bár mind a négy alá volt aknázva –, a töltetek csak az egyik budai lánckamrában robbantak fel, de ez is elegendő volt a híd összeomlásához. A budai pilon elcsavarodva dőlt bele a mederbe. A pesti hídkapu azonban állva maradt, sőt statikai megerősítése után egészen 1960-ig az ostrom ijesztő mementóként meredt az égbe.[2]

Érdekesség, hogy a szovjetek is számtalan kísérletet tettek a Duna-hidjaink lerombolására. Ezzel a pesti oldalon rekedt védőket akarták elvágni a budai oldali „hátországuktól”. Ami a szovjeteknek repülőbombákkal és ágyúzással sem sikerült, azt végül a német utászok oldották meg.

Az ostrom végén a pincékből előmerészkedő budapestieket megdöbbentette a Dunába rogyott hidak szomorú látványa. Hidak nélkül a két város között megszakadt a gyalogos-, közúti és vasúti közlekedés, valamint megszűnt a közműösszeköttetés. A folyómederbe került roncsok hajózhatatlanná tették a Dunát és a jég feltorlódását okozhatták.

Az elsősorban egyházi megbízatásokon dolgozó, Benczúr-díjjal elismert, majd a kommunista diktatúra éveiben tiltólistára került Szegedi Molnár Géza (1906–1970) 1946-ban festette meg 21 darabból álló a „Romos vár és Tabán” című képsorozatát. Ennek egyik darabja „Az Erzsébet híd roncsa Budáról nézve”.[3] A pesti oldalon függőlegesen égbe törő tornyok és a roncs híd-pilonja látszik. A budai oldalon a festmény előterében hangsúlyosan kiemelt, vízszintesen futó öntöttvas korlát mintha a két városrész kapcsolatának a megszakadását jelezné: „az átjárás megszűnt”. A szörnyű pusztulás elénk táruló vígasztalan látványát a budai hegyek mögött lenyugvó nap reményt adó sugarai aranyozzák be. A pesti parton balra a piaristák Eskü (ma Március 15.) téri épülete előtt látható kör alakú, kupolás építmény az Erzsébet királyné emlékmű. A királyné Zala György által megmintázott szobra és az építmény is sértetlenül átvészelte az ostromot, 1953-ban bontották szét. A szobor 1986-ban került vissza a róla elnevezett híd mellé, de már a budai hídfőhöz, a Döbrentei tér parkjába. A pilon mellett a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom egyik sérült tornya áll tetődísz nélkül.

8.​A Corvin Mátyás Gimnázium gyászjelentése

színes nyomat, 19 x 24 cm

Magántulajdon, korábbi kiállítás: Várnegyed Galária, ostROMképek, 2019.

1944. június 27-én 9 óra 37 perckor szólaltak meg Budapesten és környékén a légiriadót jelző szirénák[1]. Kedd volt, éppen az országépítő lovagkirály, Szent László ünnepe. Nehéz háborús időkben a nép – különösképpen a harcba induló katonák – évszázadokon át tőle várt és remélt segedelmet.

A lakosság a korábbi támadásokból már pontosan tudta, mi következik. A kérdés csak az volt, hogy hol fognak a bombák pusztítani. Az emberek a legrövidebb idő alatt igyekeztek biztosnak vélt helyre, a legközelebbi óvóhelyre jutni. A házak kiürültek az utcák elnéptelenedtek. Nemsokára félelmetes motorzúgás hallatszott az égből, még a falak is beleremegtek. Az ezüsthasú Boeing B-17 „repülő erődök” és B–24 Liberator nehézbombázók 10 óra előtt néhány perccel kezdték meg fő célpontjaik, a budapesti pályaudvarok szőnyegbombázását.[2]

A magyar sajtó másnap így számolt be a támadásról: „Június 27-én, a kora délelőtti órákban, déli határunkon széles kiterjedésben többszáz gépből álló ellenséges angolszász bombázókötelékek léptek be az ország légterébe és Budapest ellen összpontosított terrortámadást hajtottak végre. A főváros több lakónegyedében tüzek és károk keletkeztek.”[3]

A légiveszély elmúlását 11 óra 30 perckor jelezték a szirénák. A bombázásnak számos civil halálos áldozata volt, sokan a telitalálat következtében rájuk omlott óvóhelyen vesztették életüket. A Nagy Lajos királyút 73. szám alatt 18, a Pillangó út 18 szám alatt 14, a Kerepesi út 40–42. szám alatt pedig 18 embert temetett maga alá a biztosnak vélt légópince. A bombázást követő napon 84 halottat és 223 sebesültet számoltak össze. Az áldozatok száma valószínűleg jóval több lehetett, mivel a Józsefvárosi pályaudvarnál a jelentésig még nem fejezték be a tűzoltást, és a mentést.[4]

„Az egyik pályaudvar előtti téren hatalmas tömeg szorong, áll minden villamos és a rendőrök irányítása mellett lehet csak közlekedni. Nehezen megy a dolog, mert a környéken még fel nem robbant, időzített bombák vannak és így több utcát teljesen le kellett zárni. A homlokzaton üres ablakok tátonganak, a lépcsőket pedig halomban fedi az üvegtörmelék. Oldalt kerüljük meg az épületet és akkor tárul elénk egész valóságban a borzalmas kép. Az épületet telibetalálták a bombák a tetőzet vasboltozata össze-vissza görbült, az üveg- és pala-zsindelyeket messzire vitte a légnyomás. Az úttesten kitört akácfák, felszaggatott kövezet, egy teherautó megszenesedett roncsa, kerekével égnek álló teherkocsi és darabokra tépett lovak tetemei. Közvetlenül a járda mellett fehér papírral letakart holttest fekszik…”[5]

Az ekkor önálló nagyközségnek számító Mátyásföld gyönyörű villanegyede a századfordulón a szecesszió jegyében épült. Míves, kovácsoltvas kapuk és kerítések, különleges fadíszítésű verandák és az utakat övező hangulatos platán- és gesztenyesorok díszítették. Az előkelő kertváros a mátyásföldi repülőgépgyár, a reptér és a vasútvonal közelsége miatt rengeteg „járulékos” bombakárt szenvedett 1944 nyarán és őszén. A mátyásföldi nyaralótulajdonosok által fenntartott Egyesületi Corvin Mátyás Gimnázium megrázó halotti értesítőjén a június 27-i bombázásban elhunyt három diáklányuk, a második osztályos Lakatos Emília és Nagy Erika valamint az utolsó éves Tyll Magdolna tragédiájáról értesülhetünk. Az iskola modern, új épületét 1932-ben adták át és a világháború végéig nyolcosztályos fiúgimnáziumként működött, a kis számú lánytanuló csak külön engedéllyel járhatott ide. Tyll Magdolna nem sokkal halála előtt színjelesre, kitüntetéssel érettségizett.[6] Nagy Erika és Lakatos Emília szintén kitűnő tanulók voltak.[7] E nap legismertebb áldozata Fábián András, a híres „Levente” oktatórepülőgép tervezője, aki mérnöki diplomáját pont egy héttel azelőtt vette át.[8] Holttestét a Hungária körúti Ferenc József lovassági laktanya közelében találták meg.

9.​„Budapest Elfoglalásáért emlékérem” (Za vzjatyije Budapesta) és viselési igazolványa

Anyaga: sárgaréz. Átmérője: 32 mm

Magántulajdon

„A történelmet mindig a győztesek írják” – tartja a Napóleonnak tulajdonított szállóige. Nem történt ez másképpen 1945 után Magyarország elfoglalásával kapcsolatban sem, amit a szovjetek és a magyar kommunisták csak utóbb értelmeztek át „felszabadításnak”.   

Budapest német–magyar védőinek ötven napig tartó kitartása a többszörös túlerőben lévő szovjeteket váratlanul érte. Budapest ostroma hatalmas véráldozatot követelt, a halálos áldozatok száma a védők oldalán közel 50 ezerre tehető, a szovjet oldalon meghaladta a 70 ezret, míg hozzávetőlegesen 30 ezer civil veszítette életét, nem beszélve a sérültek és – sok esetben civil – hadifoglyok százezreiről.

A csatában résztvevők számára 1945. június 9-én alapított, összesen 362.050 személynek adományozott emlékérem hátoldalán nem véletlenül szerepel a „Budapest elfoglalásáért” („Za vzjatyije Budapesta”) felirat – ellentétben a Prágában és Varsóban harcoló katonáknak adományozott, a szövege szerint „felszabadításért” járó kitüntetéssel. Az emlékérem mindazoknak járt, akik részt vettek Budapest elfoglalásában vagy közvetetten hozzájárultak az 1944. december 25. és 1945. február 13. között zajlott ostrom szovjet győzelemhez.

A főváros elestével nem szűnt meg a lakosság szenvedése. A várost elfoglaló szovjet csapatok második hulláma új megpróbáltatásokat hozott. Mindennapossá vált a nők tömeges megerőszakolása, a fosztogatás, a lakosság munkákra kötelezése, azaz a „zabrálás” és „davajozás”. Szervezetten láttak neki a civilek – korra és nemre való tekintet nélküli – összegyűjtésének és hadifogságba hurcolásának. Nem minden esetben jártak jobban azok sem, akik valóban felszabadítóként várták a szovjeteket.

Magyarország szovjet megszállás alá került, de a térség sorsa már korábban eldőlt. A későbbi győztes nagyhatalmak megegyeztek Európa hatalmi övezeteiről, így arról is, hogy Kelet-Európa és Közép-Európa jelentős része, benne Magyarországgal, a szovjet érdekszférába fog kerülni. Így rövid demokratikus átmenet után hazánkban is kialakult a Moszkvából irányított, a megszálló Vörös Hadsereg katonai segítségével fenntartott kommunista diktatúra.

A Rákosi-rendszer saját ideológiájának kialakításakor kezdte el használni a „megszállás” helyett a „felszabadítás” kifejezést. Az először 1951-ben, majd később több kiadásban megjelent A magyar nép története című dogmatikus marxista kötet a „népi demokrácia győzelmét” bemutató fejezetében Lukács Lajos így fogalmaz: „Magyarország elnyomott dolgozóit a dicsőséges Szovjet Hadsereg szabadította fel a német fasiszták és nyilas bérenceik uralma alól. A Szovjet Hadsereg győzelme Hitler-Németország felett egyben szétzúzta a reakciós Horthy-rendszert, a nagytőkések és nagybirtokosok államát, kiszakította Magyarországot az imperializmus rendszeréből és ezzel a szocializmust építő nemzetek sorába léphettünk.”.[1]

Valójában – az 1945-ös emlékérem szövegének megfelelően – a szovjet Vörös Hadsereg elfoglalta Magyarországot, részt vett a kommunista diktatúra kiépítésében, fenntartásában és működtetésében, leverte az 1956-os forradalom és szabadságharcot, és megszálló idegen haderőként hazánk területén maradt egészen 1991. június 19-ig. Az érem így nem csak Budapest elfoglalásának, hanem a szovjet megszállás közel fél évszázados időtartamának tárgyi emléke.


 [1] Lukács Lajos: A népi demokrácia győzelme, a második proletárdiktatúra, a szocializmus építése Magyarországon. In: A Magyar Nép története. Szerk. Márkus László. Budapest, Művelt, Nép, 1951, 494–518. 494.
------

[1] Pataky Iván – Rozsos László – Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett. Budapest, Zrínyi, 1992, II. kötet, 72–75. Elérhető: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/legi-haboru-magyarorszag-felett-6E95/ (Utolsó letöltés: 2024.07.23.)

[2] Uo.

[3] Hivatalos jelentés a kedd délelőtti bombázásról. Pesti Hírlap, 1944.06.28. 3.

[4] Pataky – Rozsos – Sárhidai i. m. 72–75.

[5] A keddi bombázás nyomán… Pesti Hírlap, 1944.06.28. 3.

[6] A Mátyásföldi Egyesületi Corvin Mátyás Gimnázium évkönyve az 1943—44. iskolai évről. Szerk. Dióssi Frigyes. Mátyásföld, Mátyásföldi Nyaralótulajdonosok Egyesülete, 1944. Elérhető: http://corvingimi.atw.hu/ (Utolsó letöltés: 2024.07.23.)

[7] Uo.

[8] A Levente II. története 4. rész – A háború vége. Elérhető: https://levente2.hu/a-levente-ii-tortenete-a-haboru-vege/ (Utolsó letöltés: 2024.07.23.)

---------------------

[1] Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak. Budapest, Hídépítő, 2005, 123–132.

[2] Kunkliné Miklósi Judit: Az Erzsébet híd története. Múltidéző Építészet, 2019. 12. 20. Elérhető: https://multidezoepiteszet.blog.hu/2019/12/20/az_erzsebet_hid_tortenete (Utolsó letöltés: 2024. 07. 16.)

[3] Rendhagyó kiállítás Wekerle-telepen. Új Ember, 1996. 12. 15. 12.

-----------------------

[1] Robbanó töltőtoll okozta a püspöknádasdi szerencsétlenséget. Mohácsi Hírlap, 1944.08.06. 3.

[2] Gyermekgyilkos hadviselés. Esztergom és Vidéke, 1944.04.22. 2.

[3] Miklós Tamás: „Ne légy jól értesült! Ne ülj fel bennfenteseknek! Háború van!” – Mérgező falevelek, robbanó tollak és a propaganda. Napi Történelmi Forrás, 2017.05.21. Elérhető: https://ntf.hu/index.php/2017/05/21/ne_legy_jol_ertesult_ne_ulj_fel_bennfenteseknek_haboru_van_mergezo_falevelek_robbano_tollak_es_a_propaganda/#_ftn1 (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

[4] Légi háború Magyarország felett. II. kötet. Szerk. Pataky Iván – Rozsos László – Sárhidi Gyula. Budapest, Zrínyi, 1992. Elérhető: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/legi-haboru-magyarorszag-felett-6E95/masodik-kotet-75D7/1944-majusa-folytatodnak-a-legi-harcok-magyarorszag-felett-75F8/a-legoltalom-esemenyei-7645/ (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

-------------------------

[1] Budapest légi ellátása (1944. december 29. – 1945. február 16. In: Mihályi Balázs: Budapest ostroma. Arcanum Kézikönyvtár. Elérhető: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/budapest-ostroma-5C6C/budapest-legi-ellatasa-1944-dec291945-febr16-5F9C/ (Utolsó letöltés: 2024. 07. 16.)

[2] Uo.

[3] Kovács Zoltán András: A Budapesten bekerített német–magyar csapatok légi ellátása. In: Az elsodort város 1. Emlékkötet a Budapestért folytatott harcok 60. évfordulójára, 1944/45. Szerk. Markó György. Budapest, PolgArt, 2005, 199–259.

[4] Alkay Zsolt: Attila úti házba csapódott vitorlázógép. Elérhető: https://kitores45.hu/historiak/attila-uti-hazba-csapodott-vitorlazogep/ (Utolsó letöltés: 2024. 07. 16.)

[5] Uo.

[6] Punka György: Légihíd Budapestért. In: A Várnegyed ostroma. Buda 1944–45. Szerk. Mihályi Balázs – Tóth Gábor – Tulok Péter. Budapest, Budavári Önkormányzat – Litea, 2018. 277–322.

[7] Mihályi i. m.

---------------------------

[1] Szécsényi Viktor: Naplójegyzetek Buda 1944–45. évi ostromáról. In: Élet az óvóhelyen – vári ostromnaplók 1944–1945. Szerk. Buzinkay Géza. Budapest, Litea, 2003. 11–58.

[2] Haydenné Nagy Stefánia: Krisztussal az óvóhelyen. Fehér Barát, 1944. szeptember, 130–131.

[3] Uo.

---------------------------------------------

[1] Néhány példa: A polgári lakosság önvédelme légitámadások ellen. Szerk. Horler Ferenc. Budapest, Honvédelmi Minisztérium, 1938.; Mohay Ádám: Légoltalmi ismeretek. I–V. kötet. Székesfehérvár, Debreczeni István Könyvnyomdája és Könyvkiadó Vállalata, 1938–1939.; Ruzsin Ferenc: Légvédelmi lexikon. Eger, Egri Nyomda, 1937.

[2] Az N. gázálarc (népgázálarc). Regia Militia Hungarorum, 2008.09.22. Elérhető: http://militiahungarorum.roncskutatas.com/1920_e_f_g_n.html (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

[3] A m. kir. honvédelmi miniszter 1939. évi 88.050. eln. lgv. számú rendelete, a polgári lakosság számára légoltalmi célokra megállapított gázálarcokról. Elérhető: https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1939/?pg=1676&layout=s (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

-------------------------------------------

[1] Bonczos László: A levegőt szörnyű dörrenés remegtette meg. Esti Hírlap, 1959.11.4. 3.

[2] Domonkos Csaba: Ma 75 éve robbantották fel a németek a Margit hidat. PestBuda, 2019.11.4. Elérhető: https://pestbuda.hu/cikk/20191103_domonkos_csaba_a_margit_hid_felrobbantasa (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

[3] November 4-én, ezen a napon hunyt el Kabos Endre, háromszoros olimpia bajnok vívónk. Újpesti Torna Egyesület hivatalos oldala, 2014.11.4. Elérhető: http://vivas.ute.hu/hirek/November-4-en--ezen-a-napon-hunyt-el-Kabos-Endre--haromszoros-olimpia-bajnok-vivonk-1794 (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

[4] Hiver’t-Klokner Zsuzsanna: Kérdések a Margit híd felrobbantásáról. National Geographic, 2022.11.04. Elérhető: https://ng.24.hu/kultura/2022/11/04/kerdesek-a-margit-hid-felrobbanasarol/ (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

[5] Miért robbant fel 1944-ben a Margit híd? Múlt-Kor, 2014.11.04. Elérhető: https://mult-kor.hu/miert-robbant-fel-1944-ben-a-margit-hid-20141104 (Utolsó letöltés: 2024.08.30.)

-----------------------

[1] Az Egy nap a világ című film adatlapja a Nemzeti Filmintézet honlapján (https://nfi.hu/filmarchivum/kutatasoktatas/hungarika-kutatas-1/120-most-wanted/hangosfilm/egy-nap-a-vilag.html, 2024. 05. 17.)

[2] 1944 októberében Sopronban még Páger Antallal a főszerepben három alkalommal is bemutatták a darabot. Páger Antal Sopronban. Uj Magyarság, 1944. 10. 15. 6.

[3] Mozihirdetések. Dunántúl, 1944. 11. 24. 3.

[4] Vaszary János az ostromról, a bujdosás időszakáról, majd a menekülésről megjelent visszaemlékezése: Vaszary János: Zörgetik az ajtót. Budapest, Szabad Tér, 2007.

A VIRTUÁLIS KIÁLLÍTÁS DARABJAI IDE KATTINTVA MEGTEKINTHETŐK.

Forrás: retorki.hu
(2024.12.21.)