Janikovszky Béla alezredes javaslatára a határőrök felszólítás nélkül tüzelhettek

A vasfüggöny Magyarországon - RETÖRKI kronológia

A vasfüggöny, mint kifejezés Churchill brit miniszterelnök 1946. márciusi, Fultonban elmondott beszéde révén vált ismert fogalommá, de ezt megelőzően máshol és mások is használták már. Ez egyrészt a keletet és nyugatot fizikailag elválasztó, szögesdrótkerítéssel kiépített határzárat jelentette Európa közepén, mellyel igyekeztek meggátolni a határ illegális átlépését, másrészt pedig gazdasági, katonai és politikai zárat is jelölt. Kifejezte a második világháború után kialakult hidegháborús helyzetet, ami konkrét harci cselekmények nélküli, éles szembenállást és folyamatos, harmadik világháborúra való készülést jelentett a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok, valamint csatlósaik, illetve szövetségeseik számára.

A magyarországi vasfüggöny történetét mutatja be a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársának, Marschal Adriennek írása.

Mivel 1945 után Magyarország a szovjet megszállási zónába került, míg Ausztria a nyugatiba, egyértelművé vált, hogy a vasfüggöny Magyarország nyugati határán is húzódni fog. Az országot a náci és nyilas uralom alól felszabadító, de rögtön egyúttal megszálló szovjet csapatok pedig már megérkezésüktől jogot formáltak a határok és az átlépő személyek ellenőrzésére. Ezt jelezte, hogy a magyar állam által kiadott útlevél mellé a békeszerződés 1947-es aláírásáig a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon belül a szovjetektől határátlépési engedélyt is kellett kérni.
 
A határokat a második világháború végén 1945. február 23-ától kezdték el újra őrizni a magyar katonák, de a feladatot kezdetben csak 4105 fő látta el. A zöldhatárt a honvédség ellenőrizte, míg a határátkelőket a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányságához, vagyis így a Belügyminisztérium alá tartozó, 1945. augusztus 17-én felállított határrendőrség. Ez a rendszer 1946 márciusában annyiban változott meg, hogy Nagy Imre belügyminiszterként megszüntette a Magyar Határrendőrség elnevezést és ehelyett ezentúl a Magyar Államrendőrség Határrendészeti Kapitánysága kifejezést használták, míg a határőrség a Honvéd Határőrség Országos Parancsnokságának irányítása alá került. Ezután létszámukat felemelték 10 ezer főre.
 
A határon való legális átlépéshez mindenkinek útlevelet kellett igényelnie. Ezt 1946 végéig a belügyminisztertől, majd a Budapesti Főkapitányság Útlevél Alosztályától kellett kérni. Azonban rövidesen itt is megvalósult az állambiztonsági felügyelet, mert 1947 áprilisától minden kérelmező nevét a BM Államvédelmi Osztályának titkos nyilvántartásában ellenőrizték és az itteni bejegyzéstől függött az útlevél kiadása. Tehát fokozatosan elkezdődött a határforgalom korlátozása, ami főleg a közelben élők számára nehezítette meg a családi kapcsolatok fenntartását és a munkavállalást. A korlátozások következtében sokan illegálisan próbáltak átmenni a szomszédos országokba. A határőrség 1947-ben 26 847 határsértőt fogott el, akik közül 11 668-an nyugat felé szerették volna elhagyni az országot.
 
A magyar határvédelem fokozott megerősítését, sőt a határok hermetikus lezárását 1948-tól szorgalmazták a szovjetek. Nyugat felé ezt a vasfüggöny magyarországi szakaszának felépítése, míg dél felé a szovjet-jugoszláv viszony megromlása indokolta. Ez utóbbinak Tito önálló politikája volt az oka, amiért a Kominform 1948 júniusában elítélte a jugoszláv kommunista pártot és Jugoszláviát imperialista állammá nyilvánította. A korabeli felfogás szerint ez háborús veszélyt hordozott magában, így szovjet pártutasításra az addig baráti magyar-jugoszláv viszony is ellenségessé vált. Ennek részeként egyre több kishatárátkelőt zártak le, megszüntették a kettősbirtokosi rendszert, vagyis a határon átnyúló földek megművelését, valamint új törvényt is alkottak a tiltott határátlépésről, amit az 1950. évi 26. számú törvényerejű rendelettel később tovább szigorítottak.
 
Az MDP Államvédelmi Bizottságának ülésén 1948 decemberében tárgyaltak a határvédelem megerősítéséről. Már ekkor mindkét határszakasz megerősítésére, valamint a határőrség és a rendőrség együttműködéséről szóló konkrét javaslat kidolgozására adtak utasítást, ami előrevetítette a későbbi átszervezést, mivel „a határvédelem elsősorban és főleg rendőri, államvédelmi hatósági feladat.”
 
Így 1948-ban megkezdődtek a határ megerősítésének munkálatai, amit a honvédség műszaki alakulatai végeztek. Először 50 méteres szélességben az erdőket irtották ki a 356 km hosszú osztrák és 627 km-es déli határ mentén. Ezután került sor a magasfigyelők telepítésére, amit 1949. július 5-én Sopronban kezdtek meg és 1950 végére már összesen 291 magasfigyelőt emeltek. Ezt követően közel 1000 km-en egy és kétsoros drótakadályt építettek ki, majd ennek nagyobb szakaszát aknásították is. Az aknásítás 1950. augusztus 8-án kezdődött meg délen, melynek során 567 816 aknát telepítettek augusztus végére. Ennek költsége elérte a 18 millió forintot. A teljes aknásítás végére összesen 2 millió darab taposó- és érintőaknát helyeztek el. Ez azonban veszélyt is rejtett magában, mivel nemcsak állatok sebesültek meg tőlük, hanem a határátlépéssel próbálkozók is. 1949 végéig öt ember vesztette életét, 16-an pedig megsérültek a robbanások során. Az áldozatok számát tovább növelte az is, hogy Janikovszky Béla alezredes javaslatára a határőrök fel lettek hatalmazva a felszólítás nélküli fegyverhasználatra, és ezzel éltek is. Így 1945 és 1949 között további 54 fő veszítette életét a határon a rájuk bármely oldalról leadott lövések következtében, valamint 45-en megsebesültek. Mindemellett sokszor átlövések, vagy a magasfigyelők megrongálása zavarta a határzár kiépítését.
 
A határ lezárásának következtében a határőrség szervezetét is átalakították. 1948 szeptemberében először az Útlevél Osztály került a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága felügyelete alá. Majd 1949 áprilisában az MDP Államvédelmi Bizottságának ülésén a határőrizet államvédelemnek való átadásáról tárgyaltak. Ezt 1950 január elsejével valósították meg, amikor összevonták a BM ÁVH-t az addig Szalvay Mihály vezette Honvédelmi Minisztérium Határőrségével és létrejött az ÁVH Belső Karhatalom és Határőrség Főparancsnoksága, vagyis az ún. zöld ÁVÓ. Ennek új főparancsnoka Kajli József áv. ezredes, majd Piros László vezérőrnagy lett. A testület létszámát ekkor 13 500 főre tervezték felemelni, a megbízhatatlannak ítélt 550 főt pedig elbocsájtották. A korszak felfokozott kémgyanúját mutatta, hogy ekkortól az Útlevél Alosztály már az ÁVH Kémelhárító Osztálya alárendeltségébe került.
 
A határ szinte hermetikus lezárását, az állampolgárok szabad határátlépési jogának és az idegenforgalomnak a korlátozását és szinte teljes megszüntetését a korszak propagandája másként magyarázta. Az országgyűlés ülésén a béke vágyával indokolták a határok lezárását: „Nyugodtan mondhatjuk, hogy az a szerződésláncolat, amely itt Kelet-Európában kialakult, egyúttal kifejezi az egész világ dolgozó és békére vágyó népeinek érdekét és akaratát. Ez az a fal, ez az a vasfüggöny”. A békevágy mellett még a demokratikus Magyarország megerősödésére, a hároméves terv sikeres végrehajtására és az illegális határfogalom megszüntetésére is hivatkoztak. Ennek sikeréről a napilapok is írtak. S mint szinte mindenben a korszakban, itt is a szovjet példa volt a követendő.
 
A korszak háborús készültsége azonban nemcsak a határokat tette átjárhatatlanná, hanem az ország belső életében is változásokat eredményezett. 1950 júliusától a déli, majd 1952 szeptemberétől a nyugati határ melletti 15 kilométeres sávból is úgynevezett határövezetet vagy határsávot hoztak létre. Ezek a területek ettől kezdve külön igazgatás alá kerültek. Az intézkedés célja az volt, hogy ezzel is nehezítsék a határ közelébe való eljutást.
 
Az ezzel kapcsolatos feladatok elvégzésére 1950 januárjában Kádár János, Péter Gábor és Kristóf István részvételével külön bizottság alakult. Az ezen a területen alkalmazandó „politikai és adminisztratív rendszabályokat” Kádár János terjesztette elő a Titkárság 1950. április 12-i ülésén. Ezek elfogadása után az itt lakók külön határsáv igazolványt kaptak, amivel a határkerítéstől számított 500 méteres területig szabadon mozoghattak. Az ország más területén lakók pedig csak külön engedély birtokában léphettek be ebbe a 15 km-es sávba. Emellett az itteni letelepedést is szigorú feltételekhez kötötték és minden ide vezető utat ellenőriztek. Az ország déli határsávjába összesen 321 település került 290 ezer fővel, míg a nyugatiba 191 település. Az államvédelem pedig külön nyilvántartást vezetett az itt lakó „veszélyes elemekről”.
 
A határsáv kijelölését követően megkezdődött az ott élő, politikailag megbízhatatlannak minősített személyek és családjaik kitelepítése a Hortobágyra. Az erről szóló javaslatot az ÁVH 1950. június 1-jére készítette el. A megvalósítás első állomását 1950. június 23-a jelentette, amikor több mint 2446 embert tiltottak ki eredeti lakhelyéről, anélkül, hogy bármit elkövettek volna. Őket néhány ingóságukkal együtt az ekkor még csak 7 (később 12) hortobágyi kényszermunkatábor egyikébe (Árkus, Borzas, Kócs, Kónya, Kormó, Polgár−Lenin-tanya, Tiszaszentimre, Pusztakilences, Erzsébet-tanya) vitték. Ezek a kitelepítések a déli mellett a nyugati határsáv településeiből is folytatódtak 1953 tavaszáig, s közel 8000 embert kényszerítettek lakóhelye elhagyására.
 
Mindezen intézkedések révén megvalósult a szinte hermetikus határőrizet. A déli határon az egy-egy határőrshöz tartozó 14 kilométeres szakasz védelmét 22 fő látta el. A zöld ávó létszáma így 1951-re a 18 ezer főt is meghaladta. A kitűzött cél pedig minden határőr számára az volt, hogy: „A határsértőt élve vagy halva el kellett fogni”. Munkájuk hatékonyságát mutatja, hogy 1951–1953 között 12 083 illegális határátlépési kísérlet történt, melyek közül csak 1748 volt sikeres, vagyis ennyien tudtak átszökni. Az 1950 és 1953 közötti időszakban előfordult, hogy maguk a határőrök is kihasználták a kínálkozó lehetőséget: négy év alatt összesen 95-en hagyták el az országot. Ezen években tovább folytatódtak a határprovokációk is, csak a déli szakaszon 1951-ben 299 ilyen eset történt. Valamint sajnos ez az időszak további áldozatokat is követelt, mivel az aknazár karbantartása során 4-en meghaltak, 34-en pedig megsebesültek.
 
A feszült nemzetközi helyzet csak Sztálin 1953. márciusi halálát követően enyhült, ami a határokon is éreztette a hatását. Először a határőrök fegyverhasználati szabályait szigorították meg, majd megszűnt a határsáv igazolvány, amit a személyi igazolványba ütött pecsét helyettesített ezután. Az egykori kitelepítettek pedig elhagyhatták a hortobágyi táborokat, s elindulhattak egykori otthonaik, így a határsáv felé. Viszont 1956-ig még csak annak közelében telepedhettek le.
 
A következő fontos lépést az jelentette, hogy 1953 novemberében kimondták azt, hogy az aknák elavultak. Így a kormány 1955 szeptemberében elrendelte a taposó és érintőaknák felszedését. Ennek végrehajtása 1955 októberében kezdődött el a nyugati határszakaszon, majd 1956 márciusában az erről szóló titkos minisztertanácsi határozat, illetve a belügyminiszter 1956. június 11-én kelt 45. sz. parancsa után komolyabb lendületet vett a déli határon is.
 
A mentesítés indokait többek között a nemzetközi helyzet enyhülésével, a béketábor megerősödésével, az osztrák és a jugoszláv viszony javulásával indokolták. Az aknák felszedése 1956. október 20-ára fejeződött be, melynek során közel 1000 km-en 700 ezer aknát távolítottak el. Ez azonban ismét súlyos áldozatokat követelt, mivel 2 katona meghalt, 17-en súlyosan és 20-an pedig könnyebben megsebesültek. Az aknák eltávolítása mellett 1956 márciusában a déli határon megszüntették a 15 km széles határövezetet és 1956. augusztus 1-jén a letelepedés engedélyhez kötését is eltörölték, így az egykori határsávból kitelepítettek visszatérhettek szülőfalujukba. 
 
Az életveszélyes aknák felszedése után viszont egyre többen kíséreltek meg a zöldhatáron át nyugatra szökni. Ez csúcspontját az 1956-os forradalom alatt és után érte el, mivel ekkor néhány hónap alatt közel 200 ezer magyar ment át illegálisan Ausztriába és Jugoszláviába. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Az 1956-os forradalom leverése után 1957 tavaszáig a Határőrség a Fegyveres Erők Minisztériumának fennhatósága alá került és rövidesen ismét megkezdték a nyugati határ megerősítését és lezárását. Az erről szóló döntés a Forradalmi Munkás Paraszt Kormány 1957. január 24-ei ülésén született meg, ahol az aknamező újbóli telepítését is elfogadták. A megvalósítás első ütemére 1957. április 30-áig került sor, majd a kevésbé veszélyes szakaszok kiépítésével június 30-ára fejeződött be. Ennek során 1 124 900 db aknát telepítettek, emellett 282 km új műszaki zár is épült. Az osztrák határ teljes lezárása 1963-ra készült el. Az ismételt aknásítás sem zajlott nehézségek nélkül, mivel a telepítés során 44 katona megsérült, más források szerint 1 fő meghalt, 10-en súlyosan, míg 5-en könnyebben megsérültek. Az aknásítás mellett 1957 februárjában a 15 km széles déli határsávot is visszaállították, amit csak 1965-ben szüntettek meg véglegesen. A nyugati határsávot pedig bár nem szüntették meg, de 1969-ben 2 kilométeresre szűkítették. A határőrzést ebben az időszakban ismét a honvédség határőr alakulatai látták el.
 
Az új aknarendszer 1964-re avult el és ekkor új műszaki megoldást választottak a határ őrzésére. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1965. május 11-i ülésén hoztak határozatot az aknamező felszedéséről és helyette egy elektromos jelzőrendszer (EJR) kiépítéséről, melynek munkálatai 1971-ben fejeződtek be. Bár az EJR a vadállatok miatt sok téves jelzést is adott, ezután már legalább nem történtek személyi sérülések.
 
Az elektromos jelzőrendszer felújítása a nyolcvanas évek végére időszerűvé vált, viszont ez a magyar politika lépései következtében rövidesen teljesen szükségtelen lett. A vasfüggöny enyhítésének első lépéseként 1988. január 1-jétől engedélyezték a világútlevelet Magyarországon. A határkerítést végül csak 1989. május 2-án kezdték el lebontani, az erről szóló kormánydöntés pedig május 18-án született meg. Ezt követően 1989. augusztus 19-én került sor a páneurópai piknikre, amikor a hazánkban várakozó kelet-németeket ellen-őrzés nélkül tömegesen engedték át a határon Ausztria felé, ezzel megkerülhetővé, s egyúttal értelmetlenné téve a berlini falat és a vasfüggönyt is.
 
Forrás: retorki.hu
(2025.03.04.)