Az ítéletek az ÁVH és Rákosi Mátyás előre elkészített tervei szerint születtek meg

A MAORT-per

A korszak legnagyobb, részben gazdasági szempontok miatt indított koncepciós perei a Nitrokémia, a Ferrotechnika, a Földművelésügyi Minisztérium, a MAORT és a Standard dolgozói, valamint bányamérnökök ellen indultak. A legjellemzőbb vádak a szabotázs, vagyis a termelés szándékos akadályozása, a magyar népgazdaság megkárosítása, a tervtől való szándékos eltérés, ipari kémkedés, ipari szabadalom külföldre csempészése, szervezkedés, illetve a külföldi tulajdonú vállalatok esetében ezt még kémkedéssel és az imperialisták kiszolgálásával egészítették ki.

A magyar gazdaságot a háborús jóvátételt követően az 1947 augusztusában elindított hároméves, majd az első ötéves terv számai és a nehézipar erőltetett fejlesztésének kényszere határozta meg. Emellett a Rákosi-korszak gazdaságpolitikáját a minél több termelés érdekében a szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyó rablógazdálkodás is jellemezte. Ez először a háborús jóvátétel jegyében, majd a harmadik világháborúra való felkészülés miatt történt. A minél magasabb százalékok elérése érdekében nem törődtek az esetleges negatív következményekkel, így az sem számított, ha hosszútávon kevesebb lesz a kitermelhető ásványkincs, tönkremennek a gépek, vagy veszélyessé válik a munkavégzés -  írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Marschal Adrienn.


A gazdasági élet irányításában meghatározó szerepe volt a kommunista Vas Zoltánnak, aki először a Gazdasági Főtanács főtitkára, majd az Országos Tervhivatal vezetője volt. Annak érdekében, hogy az állampárti irányítás még közvetlenebb lehessen, célul tűzték ki a jelentősebb, stratégiai fontosságú vállalatok és gyárak államosítását. Ezt azonban a tulajdonosoknak járó jóvátétel kifizetése nélkül, törvényekkel és törvényerejű rendeletekkel hajtották végre. A teljeskörű államosítás megvalósítása érdekében koncepciós pereket is indítottak, melyekben az ítélet gazdasági vádpontokra is hivatkozva született meg. Ezek eredményeként a kommunisták leszámoltak politikai ellenfeleikkel, valamint több régi szakembert is eltávolítottak.

A korszak legnagyobb, részben gazdasági szempontok miatt indított koncepciós perei a Nitrokémia, a Ferrotechnika, a Földművelésügyi Minisztérium, a MAORT és a Standard dolgozói, valamint bányamérnökök ellen indultak. A legjellemzőbb vádak a szabotázs, vagyis a termelés szándékos akadályozása, a magyar népgazdaság megkárosítása, a tervtől való szándékos eltérés, ipari kémkedés, ipari szabadalom külföldre csempészése, szervezkedés, illetve a külföldi tulajdonú vállalatok esetében ezt még kémkedéssel és az imperialisták kiszolgálásával egészítették ki. Az ítéletek az ÁVH és Rákosi Mátyás előre elkészített tervei és elvárásai szerint, kényszer hatására tett beismerő vallomások alapján születtek meg.

Ezen perek közül időrendben az első, a Nitrokémia elleni eljárás volt. A Nitrokémia elődjét 1921-ben Magyar Lőporgyárüzemi Rt. néven alapították, székhelye rövidesen Balatonfűzfő lett. A vállalat Európa egyik legjelentősebb hadianyag-termelő üzemévé vált, így államosítása kulcsfontosságú volt. Emellett a pernek jelentős politikai töltete is volt, mivel az 1948 nyarára tervezett pártfúzió előtt kompromittálta a szociáldemokrata Bán Antal iparügyi minisztert és ezáltal a kommunistákkal egyesülni nem akaró szociáldemokratákat is. A vállalat vezérigazgatóját, Szabó Kornélt többek között azzal vádolták meg, hogy tudatosan szabotálta az 1947. évi terv végrehajtását. A Budapesti Népbíróság végül hét vádlott fölött hirdetett ítéletet 1948. március 4-én. Szabó Kornél igazgatót halálra, Sárkány József honvédelmi minisztériumi államtitkárt, Kelemen Gyula iparügyi államtitkárt és Steller Lajos főmérnököt életfogytiglani, Gyöngyösi István ügykezelő helyettes igazgatót 15 évi, Weissmahr Béla mérnököt 8 évi fegyházra ítélték, míg Krell Kornélt felmentették. Mivel Szabó Kornél nem kapott kegyelmet, így őt 1948. szeptember 18-án kivégezték.

Néhány hónappal később már a különleges esztergapadok és finomtechnikai cikkek, valamint fegyverek gyártásával is foglalkozó budapesti vállalat, a Ferrotechnika dolgozói elleni pert tárgyalták. Ebben 13 embert annak vádjával ítéltek el, hogy egy „szuperkönnyű géppisztoly” leírását külföldre csempészték, valamint, hogy szakmunkásokat akartak külföldre csábítani. Ügyükben a népbíróság 1948. szeptember 3-án hirdetett ítéletet. Az időközben külföldre távozott, Lötsös Vilmos gyárigazgatót tizenöt, míg Király Pál gépészmérnököt tizenkét évi fegyházra ítélték. Győrik Józsefet, a Danuvia-gyár volt tervező-főmérnökét ötévi, Kelemen András szabadalmi ügyvivőt háromévi, Salánki Emilt négyévi, Kemenes Ilona titkárnőt hatévi, Gyurik József gépészmérnököt ötévi, Lőtsős Vilmosnét négyhónapi, Pusztai Tibor vállalatvezetőt nyolchónapi, Takács József magántisztviselőt héthónapi, Ipolyi-Keller György tisztviselőt és Jókai Géza esztergályost pedig egyaránt négyhónapi börtönre ítélték. Anzenberger Mihály volt műszaki igazgatót viszont felmentették a hűtlenség vádja alól.

Egy hónap sem telt el, s a népbíróság újabb gazdasági vonatkozású ügyben hirdetett ítéletet. Ez a persorozat a Földművelésügyi Minisztérium alkalmazottai, vagyis Perneczky Béla és társai ellen zajlott. A nyomozást a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Gazdasági Rendészeti Ügyosztálya végezte. Végül több perben összesen 84 vádlottat állítottak a bíróság elé, majd közülük első fokon 64 főt ítéltek el. Az 1948. október 29-ei ítélethirdetéskor Perneczky Bélát, Kiss Elemért és Kiss Ferencet életfogytiglani, míg vádlott társaikat 9 hónaptól 15 évig terjedő börtönre ítélték. A vád a mezőgazdaság fejlesztésének szabotálása, szervezkedés kezdeményezése és vezetése, abban való tevékeny részvétel, „hivatali hűtlenség”, vesztegetés, befolyással üzérkedés és közokirathamisítás volt. Az FM dolgozói elleni per gazdasági vonatkozásai mellett a pártonkívüliek megbüntetését szolgálta, valamint a Földművelésügyi Minisztérium átalakítását is elősegítette, mivel a per után további 206 főt bocsátottak el. Különleges volt abban a tekintetben, hogy itt nem ipari, hanem mezőgazdasági szabotázsról volt szó, valamint nem egy vállalat, hanem egy minisztérium dolgozói ellen indították. A per lefolytatása továbbá elősegítette a mezőgazdaság kollektivizálását, valamint a katolikus egyház elleni harcnak is a részét képezte.

Ezen pereket követően került sor a külföldi tulajdonú vállalatok, a MAORT és a Standard elleni eljárásokra. A Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaságot, a MAORT-ot 1938. július 15-én alakították meg amerikai tőkéből, így teljes mértékben külföldi tulajdonban állt. Működésének sikerességét jelzi, hogy két évvel később már fedezni tudták Magyarország kőolajszükségletét. A vállalatot kezdetben az amerikai Paul Ruedemann vezette, majd 1941 decemberében Papp Simon geológust nevezték ki vezérigazgatónak, mert a második világháború alatt a külföldi szakembereknek el kellett hagyniuk az országot. A vállalat ezt követően a háborús német, majd utána a szovjet igényeket szolgálta ki, olyannyira, hogy 1945 őszéig a termelési utasításokat is az orosz katonai parancsnoktól kapták. Ennek következtében a hosszútávú gazdálkodás szempontjainak figyelembevétele nélkül – jóvátétel címén – az olajkutak kirablása folyt. Ez ellen a vezetők, köztük az 1945 novemberében visszaérkezett amerikai igazgató is folyamatosan tiltakozott. Többek között 1947-ben levelet írtak Nagy Ferenc miniszterelnöknek, valamint az amerikai követség is felemelte szavát a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyása miatt, azonban érdemi változás nem történt. Sőt, Gombosi Zoltán személyében miniszteri biztost küldtek a vállalathoz, aki a jövendőbeli per bizonyítékait gyűjtötte, s már 1947 áprilisában feljelentést tett a BM ÁVO-n. Az 1947. évi állami ellenőrzés mindennek ellenére azzal zárult, hogy szabotázsra utaló nyomot nem találtak. 

1948 májusában viszont Székely Pál személyében újabb állami ellenőrt küldtek ki, aki úgy vélekedett, hogy „a jövőben a MAORT-nál minden körülmények között annak szabad és kell történnie, amit pártunk, és a párton keresztül a dolgozók tömege akar. […] Úgy kell tekintenünk, mintha a MAORT is államosítva volna.”

Az országban közben folyamatosan zajlottak az államosítások, 1946-ban a szénbányákat, majd a 100, végül 1949-ben a 10 főnél több alkalmazottat foglalkoztató üzemeket is állami kezelésbe vették. A MAORT kapcsán is ez volt az elérendő cél.

A vállalat államosításának szándéka már 1945-ben felmerült, de külpolitikai szempontok miatt ekkor még nem került rá sor. Az államosítás akadályát képezte továbbá, hogy kártérítést kellett volna fizetni az amerikai tulajdonos részére. Erre azonban nem volt sem pénz, sem szándék, így az állami kezelésbe vételhez be kellett bizonyítani, hogy a MAORT megszegte az állammal kötött szerződést. Erre szolgált eszközül a Papp Simon és társai ellen indított koncepciós per.

Így 1948. augusztus 12-én először Papp Simont, majd Ábel Bódog volt beszerzési osztályvezetőt, Binder Béla termelési osztályvezetőt, Barnabás Kálmán főgeológust, Pőzel István ügyvédet, Derék Lajosné titkárnőt, valamint Paul Ruedemannt és Georg Bannantinet is letartóztatták. Két mérnök Temesváry Gábor és Abzinger Gyula a letartóztatások elől emigrált, míg Pokker Ernő öngyilkos lett. 

Közben a vádlottak bűnösségének bizonyítására sajtókampány zajlott, valamint hasonló célból jelentették meg 1948 szeptemberében az ún. Szürke könyvet is. „Bűnösségükhöz” pedig kétség sem férhetett, mivel már előzetes letartóztatásukat is beismerő vallomásukra és a nyomozás egyéb adataira tekintettel rendelték el.

A pernek végül négy vádlottja lett, mivel Pőzel Istvánt internálták, Derék Lajosnét elengedték, valamint beismerő vallomásuk megtétele után a két amerikai vádlott elhagyhatta az országot. A vádirat novemberre készült el. Eszerint kiszolgálták a német igényeket, mert akkor többet termeltek, nem törekedtek a finomítók tartozásainak behajtására, indokolatlanul magasan határozták meg az önköltségi árat, a szükséges gépeket késve rendelték meg, nem hajtották végre az Országos Tervhivatal utasításait, szándékosan olyan kutatófúrásokat telepítettek, ahol nem volt várható eredmény, a termelést tudatosan csökkentették, nem gondoskodtak a felszabaduló gáz hasznosításáról és nem építették meg a főváros felé menő gázvezetéket.

Az elsőfokú eljárást 1948. november 26-án Olti Vilmos vezette a Budapesti Népbíróságon. A tárgyalás nyilvános volt, egyes részeit a rádió is közvetítette. A vád bebizonyításában a beismerő vallomásokon túl döntő szerepe volt Székely Pál és Kertai György önkéntes, terhelő vallomásának is, a védelem tanúit azonban nem hallgatták meg. Annak érdekében, hogy Papp Simon ne vonja vissza vallomását, előtte ávós tisztek keresték fel. Később így írt erről: „ekkor határoztam el, hogy az ávó szájaíze szerint fogok vallani. Azért jutottam erre az elhatározásra, mert az amerikaiak mindent elismertek. […] nem volt más utam, ha nem akartam magam testileg összetöretni.” A vádirat pedig kimondta, hogy Papp Simon cselekményeivel „a MAORT-ot, mint a Standard Oil Company leányvállalatát, a háborúra spekuláló amerikai nagytőke magyarországi eszközévé tette. Így cselekménye súlyánál, fontosságánál és terjedelménél fogva a demokratikus államrend megdöntésére irányul.”

Ennek következtében december 9-én, elsőfokon Papp Simont halálra, Ábel Bódogot 15 év, Binder Bélát pedig 4 év börtönre ítélték. A negyedik vádlottat Barnabás Kálmánt felmentették. Az ítélet ellen az ügyvédek semmisségi panasszal éltek. A másodfokú tárgyalásra a vádlottak jelenléte nélkül, 1949. január 20-án került sor. Ekkor Jankó Péter enyhítette az ítéleteket, Papp Simon büntetését életfogytiglanra, Ábel Bódogét pedig 10 évre csökkentette.

Az MDP PB 1948. szeptember 23-ai határozata alapján a MAORT-ot már a jogerős ítéletek meghozatala előtt, szeptember 24-én állami kezelésbe vették a 9960/1948 kormányrendelettel, „abból a célból, hogy a nyersolajtermelés szándékos szabotálása megakadályoztassék”. Az állami kezelés után pedig az 1949. évi 20. törvényerejű rendelet következtében 1949. december 31-én állami tulajdonba került a vállalat, majd szerkezetét is átalakították. Élére a korábban állami ellenőrnek odaküldött Székely Pált nevezték ki.

Az USA 1948. november 30-án és január 19-én is jegyzékben tiltakozott a történtek ellen. Utóbbira a magyar kormány a következőket válaszolta: „nem kíván egy szabotázsban leleplezett vállalat hazudozásaival és ferdítéseivel foglalkozni.”

A három elítélt közül Binder Béla 1951-ben szabadult, Ábel Bódog viszont 1953-ban meghalt a börtönben. Papp Simon 1955-ben kapott kegyelmet, de addig is kihasználták szaktudását, így a börtönben is folyamatosan dolgozott. Többek között a recski tábor működtetéséhez szükséges vizet is neki kellett feltárnia. 

A MAORT per után nem sokkal hasonló eljárás zajlott le a szintén amerikai tulajdonban lévő Standard Villamossági Rt. ellen is. A Standard Villamossági Rt. az Egyesült Izzóból 1928. január 1-jén vált ki és magyar-amerikai vegyesvállalatként működött. Később az amerikaiak megvásárolták a híradástechnikai eszközöket gyártó cég összes részvényét, így teljesen külföldi kézbe került. Az 1936-tól főmérnökként dolgozó Geiger Imrét 1948-ban nevezték ki igazgatónak.  

A vállalat a második világháború utáni gazdasági recesszió következtében veszteséges lett, így amerikai részről eladására is ajánlatot tettek. Erről nem született egyezség, viszont 1949-ben aláírtak egy előzetes megállapodást a szükséges licencek átadásáról, amiben a magyar fél ígéretet tett arra, hogy nem államosítja a gyárat. Ennek ellenére Geiger Imrét már 1946-tól megfigyelték, a szabotázs bizonyítékait pedig az ÁVH Ipari alosztályán gyűjtötték. Közben Geiger Imre elhatározta, hogy családjával együtt elhagyja az országot. Ezt azonban nem sikerült megvalósítania, mert 1949. november 10-én a Sopron felé tartó vonaton letartóztatták.

Az ügyben összesen 24 embert vettek őrizetbe és 3 hónapig tartottak a kihallgatások. Ezután összesen három per zajlott le. Az első per fővádlottja, Geiger Imre tisztában volt az ügy koncepciós voltával, ezért a kihallgatások során és a tárgyaláson is beismerő vallomást tett. „Mielőtt vallomást tennék az amerikai nagytőke szolgálatában kifejtett kártevő kém és szabotázsmunkámról, rá kívánok mutatni saját személyemre és azon jobboldali politikámra, melynek következményeként az imperialisták háborús előkészületeinek eszköze lettem.” A többi vádlott is bűnösnek vallotta magát.

A Geiger Imre és társai ellen indított per elsőfokú tárgyalását a MAORT-éhoz hasonlóan Olti Vilmos vezette. Az ÁVH ezt megelőzően konkrét javaslatokat tett a bíróra, az ügyészre, az ügyvédekre, de még a tanúk sorrendjére és az egyes beszédek hosszára is. A bíróság előtt kémkedéssel, szabotázzsal, hűtlenséggel, gazdasági terv megvalósítását veszélyeztető magatartással és közhivatali kötelezettség súlyos megszegésének bűntettével vádolták Geiger Imre gyárigazgatót, Radó Zoltánt, a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetőjét, Robert Alexander Vogeler amerikai, Edgar Sanders angol állampolgárokat, Domokos Kelemen főkönyvelőt, dr. Justh István római katolikus prépostot és Dőry Edina bármixernőt.

A tárgyalás 1950. február 17-én kezdődött és csak három napig tartott, a Budapesti Büntetőtörvényszék különtanácsa 1950. február 21-én hirdetett ítéletet. Bár az ÁVH január 17-ei feljegyzése szerint négy vádlottat is halálra lehetett volna ítélni, végül csak Geiger Imrére és Radó Zoltánra mondták ki a halálos ítéletet. Robert Vogelert 15 évi, Edgar Sanderst 13 évi, Domokos Kelement és Justh Istvánt 10-10 évi, Dőry Edinát pedig 5 évi fegyházra ítélték. Ezután Geiger Imrét egy híradástechnikai termékeket gyártó üzem tervének a kidolgozásával bízták meg, azzal hitegetve őt, hogyha jó lesz a terv, akkor mentesül a halálos ítélet végrehajtása alól. Ez azonban nem volt igaz. 1950. május 4-én a Legfelsőbb Bíróság Jankó Péter vezette tanácsa jóváhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. Majd a kegyelmi kérvényeket is elutasították, mert: „a szocialista fejlődésnek oly veszélyes ellenségeivé váltak, akikkel szemben kegyelem gyakorlására ok nem hozható fel.” Ennek következtében Geiger Imrét és Radó Zoltánt 1950. május 8-án kivégezték. A Standard Villamossági Rt-t pedig a MAORT-hoz hasonlóan az 1949. december 28-án hozott 20/1949. számú törvényerejű rendelettel államosították. Ez a per abban a tekintetben volt különleges, hogy a MAORT-tól eltérően ebben az esetben külföldi állampolgárokat is letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, így a per nemcsak gazdasági, hanem külpolitikai pernek is tekinthető.

Két évvel később a magyar bányamérnökök ellen készítettek elő koncepciós pert és 1952-től összesen 11 embert vettek őrizetbe. Sztálin halála azonban megakadályozta a tervezett koncepciós per megrendezését, így az eljárás nagyon elhúzódott. Egyik csoportjuk tárgyalását csak 1954. március 25-én tartották meg, ahol végül öt embert, Dzsida Lászlót, Heinrich Henriket, Mohi Rezsőt, Márkus Györgyöt és Déry Józsefet ítélték el a Budapesti Fővárosi Bíróságon. Ők öt és másfél év közötti börtönbüntetést kaptak izgatás, szervezkedés, titok gondatlan kezelése, hűtlenség és valutarejtegetés miatt. A „lignit per” fővádlottjának szánt Vargha Béla bányamérnököt pedig 1954 áprilisában négy évre ítélték, de már szeptemberben kegyelemmel szabadlábra helyezték. Négy vádlott társát, Hansági Imrét, Káposztás Pált, Krupár Gézát és Vitális Sándort pedig a több mint egy évig tartó kihallgatások után már áprilisban elengedték. Az eljárásnak azonban így is volt halálos áldozata, mivel az idős és beteg Schmidt Sándor, volt dorogi bányaigazgató a kihallgatások alatt életét vesztette a börtönben.

A gazdasági életet korlátozó és megtorló intézkedések azonban nemcsak a nagyvállalatok és minisztériumok dolgozóit, hanem az átlagpolgárokat is sújtották, s hozzájárultak a félelem légkörének kialakításához. Ezek gazdaságpolitikai célja az önellátó és ezért az államtól független magángazdaságok felszámolása volt. A főleg kuláknak bélyegzetteket, de szegényparasztokat és munkásokat is érintő büntetések okai közé a feketézés, csalás, árdrágítás, árurejtegetés, árufelhalmozás, cséplési szabotázs, a közellátási és a tervgazdaság elleni bűntett, illetve a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása tartozott. Az ezek miatt kiszabott büntetések nagyságrendjét jelzi, hogy az 1953-as amnesztiakor 21 181 fő pénzbüntetését törölték, valamint 640 534 fő ellen zajló kihágási eljárást szüntettek meg.

Forrás: retorki.hu
(2025.03.03.)