MEGGYILKOLTÁK A PÜSPÖKÖT, MERT MINDSZENTYHEZ LOJÁLIS MARADT

A 2009 októberében boldoggá avatott Meszlényi Zoltán vértanú püspökre emlékezik március 4-én a Magyar Katolikus Egyház.

Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án született Hatvanban, sokgyermekes családban. Kisszeminaristaként az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett, majd Vaszary Kolos hercegprímás jóvoltából a római Pápai Gergely Egyetemen hallgatott teológiát. 1912 júliusában filozófiai doktorátust szerzett. Az I. világháború miatt 1915-ben Innsbruckba települt, ahol a Leopold-Franzens Egyetemen tanult tovább, ott szentelte pappá október 28-án Franz Egger brixeni herceg-püspök.

A teológiai doktorátus megszerzése után visszatért az esztergomi egyházmegyébe, s Komáromba kapott kápláni kinevezést, de Csernoch János bíboros már alig néhány hónap után, 1916 decemberében a prímási kancellária hivatalába rendelte. Egyre jelentősebb feladatokat bízott rá, így 1917 tavaszán már érseki levéltáros és szertartó lett. A fiatal papot 1920-ban az Esztergomi Érseki Főszentszék jegyzőjévé, majd érseki titkárrá nevezték ki. Főpásztora bizalma töretlen volt iránta, így 1926. január 30-án hercegprímási és érseki titkár lett.

Tudományos munkássága egész életében fontos szerepet játszott: 1927-ben jelent meg Házassági köteléki perek című műve. A következő évben a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara „bekebelezett hittudorrá” választotta. Székfoglaló értekezését a Szent István Akadémián a kánonjogi tanulmányok fontossága témában tartotta 1930-ban. 1934-től az Egri Érseki Jogakadémia egyházjogi magántanáraként működött, 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karára kapott rendkívüli tanári kinevezést, és ugyanebben az évben a Hittanárokat Vizsgáztató Bizottság elnöke lett.

A Csernoch Jánost az esztergomi érseki székben követő Serédi Jusztinián mellett Meszlényi egyre jelentősebb egyházi pozíciókat töltött be: 1931-től kanonokként a főkáptalan tagja, 1934-től a Prímási Főszentszék zsinati bírája. 1937-ben szentelte Sinope címzetes püspökévé XI. Piusz pápa kinevezésével Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök. Az újdonsült főpásztor 1938-ban a 34. Eucharisztikus Világkongresszus aktív résztvevője volt. Több egyházilag elismert mozgalmat támogatott, köztük a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetségét, amelynek 1939 júliusától volt elnöke.

Püspöki szolgálatát elkötelezetten végezte; a háború utolsó napjaiban, 1945 januárjában a szeminárium pincéjében papokat szentelt. Serédi Jusztinián bíboros halálát követően a hercegprímás végrendeletének ő volt a végrehajtója. Miután Mindszenty József hercegprímást 1948 karácsonyán letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, Drahos János került a kormányzói posztra. Drahos azonban nem sokkal később meghalt, így a káptalan döntésének megfelelően Meszlényi lett az egyházmegye vezetője, noha a kiépülő kommunista diktatúra mást akart a helyére. „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!” – ezekkel a szavakkal zárta esküjét Meszlényi Zoltán esztergomi érseki helynök. Már 1946 szeptemberétől kezdve készültek róla ügynöki jelentések. A székeskáptalan döntését, melyben Meszlényit választották helynöknek, Rákosi Mátyás pártfőtitkár a kormánnyal szembeni ellenséges cselekedetnek minősítette a szerzetesek elhurcolásának körülményei miatt panaszt tevő püspököknek. Meszlényi nem ijedt meg a fenyegetésektől, legfontosabb feladatának a főpásztori feladatok áttekintését és folytatását tartotta.

udta, mire számíthat, mi vár rá, és félt is ettől, ennek tudatában tette le a segédpüspöki fogadalmát, és imádságos lelkülettel várta, hogy véres tanúságot tetessenek vele hite mellett. Élete utolsó telén szőrmebéléses télikabátját elajándékozta egy szegény paptársának, mondván: "Nekem már nem lesz szükségem rá." Nem sokkal ezután lakásán letartóztatják.

Bár egyidős volt Mindszenthy bíborossal, akit csak őutána évekkel később tettek püspökké – tehát jogos esélye volt, hogy őt választják bíboros-érseknek, mégsem volt benne semmi féltékenység, amikor nem ő lett a magyar egyház feje. Szentbeszédeiben és egyetlen körlevelében is arra buzdítja a híveket, hogy kövessék hűségesen főpásztorukat, akihez ő is mindvégig hű és lojális maradt. Pedig az ávó igyekezett kijátszani őt Mindszenthy ellen, és hol rábeszéléssel, hol megfélemlítéssel és kínzással akarták megtörni, ám a hivatalos jelentés ezzel a mondattal zárul: "Meszlényinek nem kenyere a megalkuvás." Ekkor döntöttek a likvidálásáról. Vajon tudta az ÁVO, hogy saját bejegyzésük igazolja ennek a férfinek egyenes és hősies jellemét?
.
Meszlényi Zoltán püspököt 1950. június 29-én 17 óra 30 perckor hurcolták el esztergomi lakásáról az állambiztonsági szervek emberei. A kistarcsai internáló táborba került, ahol magánzárkában elkülönítve őrizték és kínozták. Több szemtanú egybehangzó állítása szerint, télen arra kényszerítették, hogy éjjel-nappal nyitott ablaknál tartózkodjon. Fájó lábaival mezítláb futtatták a téli hidegben.

A kínzások, ütlegelések és végkimerülés következtében, 1951. március 4-én – legalábbis ezt a dátumot jegyezték fel elrablói és kínzói – meghalt. Hamvait a rákoskeresztúri Új Köztemető területén helyezték örök nyugalomra, de 1966. június 24-én a földi maradványait exhumálták, átszállították Esztergomba, és örök nyugalomra helyezték az esztergomi bazilikában.

Tudatos készülés a vértanúságra

Meszlényi Zoltán prédikációiból kitűnik, hogy tudatosan vagy talán ösztönösen – figyelve az Úr titokzatos jelzéseire –, készült a vértanúságra. 1944. június 29-én a balassagyarmati plébánián, Szent Péter és Szent Pál ünnepén elmondott szentbeszédében így fogalmazott: „… Istennél tudjuk megdicsőült lelküket, de mai boldogságuktól fordítsuk tekintetünket földi életükre: a tenger szenvedésre és üldöztetésre, melyben részük volt, s a vértanúhalálra, melyet Krisztusért és Egyházáért elszenvedtek. Kire nem vár az életben kisebb vagy nagyobb megpróbáltatás? S a mai idők nem alkalmasak-e arra, hogy a szokottnál súlyosabb megpróbáltatásra várjunk, és számításba vegyük saját életünk áldozatát is? De a számításból ne hagyjuk ki a hit vigasztalását, azt, hogy minél nagyobbak voltak földi életünknek megpróbáltatásai, minél több fájdalom és gyötrelem kínozta testünket a földön, annál nagyobb dicsőség várja a feltámadt testet az örök boldogságban.”

1945. június 8-án, az esztergomi Belvárosi plébánián egy papszentelésen elmondott homíliájában pedig felidézte, hogy a szemináriumban tanárai atyai szavakkal figyelmeztették: „…az élet, különösképpen a pap élete katonáskodás a földön, a lelkipásztorkodás örökös küzdelem saját gyarlóságunkkal, s azoknak az embereknek örök gyarlóságával, akik között élnünk kell, mint a szent titok kiszolgáltatóinak; hogy a világ az ő démoni erőivel mindig ellentétes beállítottságú az Egyházzal szemben, mert nem tudja elviselni az erkölcsért és a jóért folytatott harcot s ennek a harcnak végső kimenetelébe vetett győzedelmes hitet, mellyel az Egyház napjai előtte jelentkeznek… Akkor túlzásnak látszott, ha idézték előttem az Üdvözítő szavait: eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ma, életem delelőjén túl másképpen gondolkozom. Évtizedek harcai megtanítottak arra, hogy nevelőim figyelmeztetései nem voltak túlzások. S mikor a múlt év őszén Istenben boldogult főpásztorunk tisztára látva népünknek tragikus sorsát, kiadta papjainak a parancsot, hogy mindenki küldetéséhez híven maradjon meg a gondjaira bízott hívek között, s amikor figyelmeztetett…, hogy a papoknak a legnagyobb megpróbáltatások idején teljesíteni kell kötelességeiket még vértanúság árán is: a martírium gondolata nem döbbentett meg, nem csodálkoztam, természetesnek tűntek fel az Üdvözítő szavai: eljön az óra, hogy mindaz, ki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.”

1948. május 8-án pedig, amikor már egyértelművé vált, hogy a kommunisták rövidesen átveszik a teljhatalmat Magyarországon, Siófokon, a Sarlós Boldogasszony-templomban elmondott homíliájában emlékeztetett rá: „A Római Birodalomban arra kényszerítették a keresztényeket, hogy tömjént áldozzanak a pogány istenek oltárainál, akik megtagadták, azokat az istenek meggyalázóinak bélyegezték. A modern üldözések mozgatója az, hogy az üldözött hívőket az állam, a haladás, a nép ellenségeinek tartják, s mint ilyeneket, irtják és pusztítják.”

Forrás: metropolita.hu