Szobrok az ősidőkből – Magyar „nyelven”

Hét éve halt meg a 20. századi magyar szobrászművészet meghatározó alakja, az erdélyi és összmagyar sors szenvedélyes megjelenítője, SZERVÁTIUSZ TIBOR. Az alábbiakban a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Nagymihály Zoltán mutatja be munkásságának egy szeletét.

Szervátiusz Tibor 1930-ban született Kolozsváron. Egy vele készült interjúkötetben élete egyik legfontosabb élményének nevezte szülővárosa és Észak-Erdély 1940-es visszatértét. Életművét leginkább a második világháború fiatalon átélt eseménysora és az erdélyi kötődés határozta meg. Szobrász édesapjával, Szervátiusz Jenővel már fiatalkorában végigbarangolta Erdély tájait, hegyeit, ezek során megtapasztalta a népi kultúra különleges erejét. Leghíresebb közös alkotásuk Tamási Áron farkaslakai síremléke volt – bár magát az emlékművet már 1972-ben felavatták, az író által kért felirat („Törzsében székely volt, / Fia Hunniának, / Hűséges szolgája, / Bomlott századának.”) csak a román kommunista diktatúra megbukása után, majd’ két évtizeddel később kerülhetett a helyére.

Szervátiusz Tibor tudatosan és határozottan szemben állt mind a szocreál, mind a posztmodern „kortárs művészettel”. Mindezek mellett édesapjától is eltérő, saját formavilágot kívánt teremteni. Aki valaha látta bármelyik alkotását, tudja: sikerrel járt. Akár Krisztust, a Boldogasszonyt, Napistent, földi példaképeket, esetleg történelmi emlékműveket formázott, semmivel nem összetéveszthetőt, összevethetetlenül egyedit hozott létre. Saját, személyes sorstörténetét és a kisebbség létkérdéseit minden szobrába belefoglalta. Így volt ez a kezdetektől. 1957-re datált, Csángó leány című mellszobra egy, az anyaországhoz sosem tartozó, talán legüldözöttebb és az asszimilációnak leginkább kitett nemzetrész értékeire kívánta felhívni a figyelmet. „Az emberek is vonakodtak, nemigen engedték, hogy rajzoljam őket. Egyrészt azért, mert féltek a hatóságtól, amely mindent üldözött, ami velük kapcsolatban volt, minden kapcsolatot tiltott velünk, városi emberekkel. Másrészt egy ősrégi félelmük is volt a rajzzal kapcsolatban, úgy hitték, hogy akit lerajzolok, annak elviszem a képét és befalazom. Ez a misztikus félelem engem visszaröpített a Kőmíves Kelemen balladai világába. Egyébként is sok minden idézte ezt a régmúltat, az archaikus nyelvük, s számos szokásuk. Azért sikerült sok rajzot készítenem, kit rábeszéléssel, kit szinte észrevétlen. Lerajzoltam a híres népdalénekesüket: Szályka Rózsát is, igen szép fej az övé. Ebben segítségemre volt Kallós Zoltán, aki énekeltette, miközben én rajzoltam.” Így ért össze az értékteremtés összművészeti téren, valamiféle „nemzetmentő munkamegosztásként”.

A sors- és küldetésvállalás ábrázolása a történelmi személyek megformálása során is éppen így jellemző volt rá. Híres Dózsája (Tüzes trónon), amelyen 1968 és 1972 között dolgozott Nagy András grafikus szerint „a világ legjobb művei közé tartozik”. „Épített fájdalom ez, drámából, ellenállásból, hitből és persze mesteri tudásból forrt szoborrá, súlyos idézet, holott az űrre merészel támaszkodni. […] Jobb is volna minden megemlékezést e főnixi feltámadást visszafojtó döbbenet tövében tartani. Ezt tettétek a magyar néppel! Nincs a művészetben ehhez fogható cselekedet.” A vörösrézből és vasból készült szobor négyszáz évet átfogva egyszerre mutatja be a 16. században ön- és egymásmarcangoló magyarságot és e létezési metódus következményeit, valamint a trianoni szétszakítottságot. Csoóri Sándor így méltatta az alkotást már 1972-ben: „A megkoronázott fej még Dózsáé. De a korona vasai már egy tankcsapda vasai is lehetnének. A kiégetett test már egy háborúban kiégett ország teste is lehetne, lelógó hídroncsaival, lelógó csonkjaival együtt. De az egészet mégis valami görcsös, életen és halálon túli akaraterő tartja össze. Nem is a csakazértis elmúló heve, valami más, valami egyetemesebb ellenállás. Az ölbeesett kézfejből hihetetlen hittel tíz ujj ágaskodik fölfelé.” A szétszakítottság megformálása és bemutatása igazi paradoxonként tulajdonképpen az összetartozást is erősítette – a kárpátaljai költő, Vári Fábián László a Nemzeti Galériában járva, már a rendszerváltáshoz közeledve szólította meg ekképpen az alkotást: „Permanens tüzet / táplál a tested – / ideje hinni / és kimondani. / Trónusod előtt / »vigyázz«-ba dermed / s a hűségre gondol / egy kárpátaljai.” További feledhetetlen „létportréi” közé tartozik a Nagy László által versbe öntött „andezit Ady”, a rendszerváltás hevében nagy sajtóvihart kavaró gellérthegyi Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Petőfi Sándor, Bartók Béla vagy éppen Kós Károly alakja.

Trianon, a magyarság és a modern emberiség létkérdései minden alkotásában benne lüktetnek – fájdalom és remény, halál és élni akarás egyszerre van jelen. Élete legfájdalmasabb pillanatának tartotta, amikor – a Securitate állandó zaklatásai és munkásságának teljes ellehetetlenítése miatt – 1977-ben el kellett hagynia szülőföldjét. Aligha feledhető jelkép, hogy egyes műveit – köztük a Székely Pietát – csak szétfűrészelve, darabokban tudták „átcsempészni” a magyar határon. Az alkotójához hasonlóan nehéz sorsú kompozíciót ennek ellenére a megmaradás és az élniakarás szimbólumaként összegezte a költő-jóbarát Döbrentei Kornél: „Székely Piétád nem gyász s kín rabja, / lábánál kicsi gyermekkel vallja: / bármily hatalmas a veszedelem, / s döglesztőn lét-koptató a jelen, / mag kisarjad, megmaradunk, ne félj –: / Mindörökké Magyarország s Erdély.” De hasonló sors várt a Kolozsvári Krisztusra vagy Petőfi arcmására is. „Ezek a szobrok – Csoóri Sándor szavaival – örökre viselik a történelem sebeit” – mondta maga a művész. Előbbiről a saját korai Erdély-élményét Nagy Lászlóhoz hasonlóan többek között Szervátiusszal társító Kovács István költő-polonista tett megrendítő vallomást: „Láttam Krisztust, aki nem engedte keresztre feszíteni magát, és nem engedte, hogy föltámasszák. Mindig ez a két méter magas szürke csontváz zuhan felém, hogy kitárt karjaival és a hatalmas szögekre görbülő ujjakkal magához emeljen. Láttam a pillanatot, amikor Krisztust keresztfára emelték, de még sem keze, se gerince nem érintette azt. A feltámadás pillanatát láttam, Krisztus keze és gerince már szabad volt. A halál s az élet érintkezésének görcsös vonalát hordom magamban, amit a szobor torz fémkoronája belém hasított.”

1979-ben részt vett a fiatal írók lakiteleki találkozóján, ő vitte a helyszínre Illyés Gyulát és Csoóri Sándort. 1988-ban elkészítette az első magyarországi magánalapítvány, a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékérmét, amelyet első alkalommal többek között az azévi Erdély-tüntetés szervezői és támogatói érdemeltek ki. 1989-ben a Magyar Művészeti Alapítvány kitüntetésében részesült, 1991-ben pedig Berlinben került sor az első, Kárpát-medencén kívüli kiállítására. Ezután is számos állami és civil elismerésben részesült. Mindez azonban nem jelentette, hogy az anyaországban minden kapu kitárult volna előtte. „A hivatalos akadémiai irányzatba nem fért bele múltszemlélete, a politika mindenekfölötti magyarságszeretetével nem tudott mit kezdeni” – összegzett Kovács István. Világhoz és magyarsághoz való hozzáállása, létfilozófiája, ars poeticája mit sem változott az évtizedek során. Már egy 1964-es, a kolozsvári Utunknak adott interjújában így fogalmazott: „Általában olyan szobrokat szeretnék, amelyek mintha ősidők óta léteznének, oly egyszerűek, s mintha én csak kiástam volna őket az ismeretlenségből.” Pontosan ezt, az ősi kultúrákhoz, hagyományrétegekhez való vonzódást, a szakralitás igényét, a kezdetek felfejtésének vágyát írta le egy esszéjében – vele kapcsolatban is – Mórocz Zsolt: „A szimbolikus látásmód az irányzatosságtól függetlenül, mindenkor sajátja volt a művészetnek. […] Jelképeket akkor teremt az egyén és a közösség, amikor létének lényege elgondolhatatlan, és csak a jelkép által megragadható. A kollektív hagyomány mindig visszhangot ver a legnagyobbakban. […] Az ősmagyarok mitikus Napja dereng át az időn Szervátiusz Tibor Napisten-sorozatában. […] Szervátiusz Tibor szobraiban – a Napisten ébredésében és a Napisten rendjében – ott ragyog az aranypajzsra emelt Árpád és a két szent király, tragikus sorsú ősükkel, Álmossal együtt. […] Szervátiusz említett munkáiban felfedezhetjük a hétmagyarok rendezett, szigorú, szakrális világát, a csapásokon felülkerekedő, már-már góbés életkedvet: a megtekeredő sors fölötti fényt. A Napisten örömében pedig azt a női princípiumot, ami a Boldogasszony sajátja (aki összeolvadt a kereszténységben Máriával): az állhatatosságot, a lágyságot, a jövőbe szövődő reményt.”

Bár Erdély hűséges fia volt és maradt, munkássága az egész magyarságnak szól. Őmaga így vallott minderről: „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelemen kell beszélnem. A század művészi törekvéseit ismerem, de nem tartom jogosnak ismételni azt, amit valahol már kialakítottak. Vállalom népem sorsát, hagyományait, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva, a szobrászat nyelvén erről akarok szólni. […] Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának és ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni.”

(Az írás a Rendszerváltó Archívum 2018/2. számában megjelent, Kallós Zoltántól és Szervátiusz Tibortól búcsúzó, „A nagy morzsolás” előtt című írás bővített, továbbgondolt változata.)


Felhasznált irodalom

A Magyar Művészetért Alapítvány. Hitel, 1990. 11. 28. 37.

A Márton Áron-emlékéremmel kitüntetettek: 1988. Hitel, 1988. 11. 30. 38–39.

Banner Zoltán: Időszerű beszélgetések Szervátiusz Tiborral. Utunk (Kolozsvár), 1964. 11. 13. 8.

Csoóri Sándor: A megevettek királya. Élet és Irodalom, 1972. 06. 24. 4.

Csoóri Sándor: A mindenütt felépített fal. Szervátiusz Tibor szobrai Berlinben. Hitel, 1991. 12. 21. 18–19.

Döbrentei Kornél: Belépve a Fájdalom kapuján. Szervátiusz Tibornak főhajtással élete és életműve előtt. Hitel, 2010/7, 31–35.

Kovács István: Havon forgó ég. Budapest, Kozmosz, 1973.

Kovács István: Fehér és fekete. Szervátiusz Tibor. Hitel, 2010/7, 36–39.

Mórocz Zsolt: Posztmodern életfa II. Hitel, 2002/6, 99–109.

Nagy András: „Így jár minden próféta”. Dózsa György a képzőművészetben. Hitel, 2014/11, 26–29.

Nagy László: Ady Endre andezitből. Szervátiusz Tibornak ajánlom. Élet és Irodalom, 1975. 11. 22. 15.

Sipos Lajos: Tamási Áron betegsége, halála és végtisztessége. Irodalmi Magazin, 2005/4, 89–92.

Szervátiusz Klára: Mindörökké Erdély. Beszélgetés Szervátiusz Tiborral. Budapest, Kairosz (Magyarnak lenni sorozat), 2009.

Szervátiusz Tibor: Önvallomás. Hitel, 1992/11, 97–99.

Tóth Erzsébet: Lakitelek. Hitel, 1989. 05. 10. 16–17.

Vári Fábián László: Három gondolat. Szervátiusz Tibor Dózsa-szobra előtt a Magyar Nemzeti Galériában. Vörös Zászló (Beregszász), 1989. 05. 01. 4.


Forrás: retorki.hu

(2025.04.25.)