A FÖLDREFORMNAK NEVEZETT FÖLDELKOBZÁS 1945-BEN

Szíves figyelmükbe ajánljuk a RETÖRKI folyóiratának, a Rendszerváltó Szemlének Magyar föld, magyar vidék címet viselő 2025. évi 2. számát.

RÁKOSIÉK BECSAPTÁK A SZEGÉNYPARASZTOKAT – A FÖLDOSZTÁST BESZOLGÁLTATÁS KÖVETTE ÉS NEM AZ AGRÁRREFORM.

 
A folyóirat idei második számának tematikája egy évfordulóhoz kapcsolódik: 80 éve történt Magyarországon a nagyszabású földosztás. Egy olyan földosztás, ami földrablásból keletkezett. Előtte is voltak a 20. században hazánkban földosztások, de azokról sokáig hallgattak. Az elsőre 1919 februárjában került sor, ekkor az 500 holdon felüli nagybirtokok és a 200 holdon felüli egyházi birtokok szétosztását rendelték el, melynek azonban országos végrehajtására nem került sor. Majd jött 1920 ősze, amikor a Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter által benyújtott törvénycikk alapján történt földosztás, amely során összesen 1,27 millió katasztrális holdat, az ország földterületének 6%-át osztották ki, amiből 412 000 fő, a parasztság negyede részesülhetett. Aztán jött 1945. március 13-a, amikor Vorosilov, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője kiadta az utasítást, a földreformot azonnal végre kell hajtani. A sietség oka az volt, hogy a földhöz jutás ígéretével akarták fegyverletételre bírni a németek oldalán harcoló magyar egységek paraszti származású tagjait. A földreformot a Nemzetgyűlés közreműködése nélkül, március 15-én a 600/1945. számú miniszterelnöki rendeletben fogadták el. „A rendelet célja, hogy […] a megadott felhatalmazás alapján, a nagybirtokrendszer megszüntetésével valóra váltsa a magyar földmíves nép évszázados álmát és birtokába adja ősi jussát, a földet.”
 
A főszerkesztői előszóban Strausz Péter, a RETÖRKI tudományos igazgatója közli, hogy lapban „két tanulmány: Csönge Attilának a Jász-Nagykun-Szolnok megyei földosztás lefolyásával és társadalmi-gazdasági hatásaival foglalkozó írása, illetve Rigó Róbertnek a Dunamelléki Református Egyházkerület földbirtokainak 1945-ös sorsával foglalkozó dolgozata is e valóban történelmijelentőségű esemény egyes, eddig kevésbé ismert és vizsgált aspektusait járja körül. Szerették volna azonban a magyar vidék 20. századi helyzetét, átalakulását e vitathatatlanul nagy hatásúváltozáson túlmutatóan is némileg láttatni. Ennek jegyében Fehér György tanulmánya a magyar agráriumdualizmus kori kihívásaival, és az azokra adott válasz-alternatívákkal foglalkozik, Németh Máté pedig a népi indíttatású írók szocializmus időszakában megfogalmazott gondolatait, meglátásait vizsgálja az 1945 után egyre gyorsuló ütemben átalakuló magyar vidékkel és vidéki társadalommal kapcsolatban. Dokumentumközléssel is jelentkeztek, ami az akkor már gyakorlatilag mozgalomként működő Magyar Demokrata Fórum 1988 novemberében Kiskunmajsán rendezett mezőgazdasági tanácskozásának jegyzőkönyveiből válogat, koncentrálva a teljes akkori hazai agráriumot és agrárnépességet érintő olyan fontosproblematikákra, mint például a földtulajdon vagy a termelőszövetkezetek jövőjének kérdése.”
 
Csönge Attilának, Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Levéltár igazgatójának dolgozatából kiviláglik, hogy a földreform eredményeként legnagyobb számban az 5-10 holdas birtok- kategória gyarapodott. A kialakuló új birtokstruktúrában a súlypont a nagybirtokokról egyértelműen a kisbirtokokra helyeződött át, és országosan több százezren váltak nincstelenből földtulajdonossá.
A kiosztott földeken a termelés megindítása azonban nem ment könnyen. A létrejövő nagyszámú kisbirtokon komoly hiány mutatkozott munkaeszközökben, igaerőben, vetőmagban és szakismeretekben egyaránt. A forint 1946. augusztus 1-i bevezetése után pedig a kommunista gazdaságirányítók szélesre nyitották az agrárollót, tőkét vontak ki a mezőgazdaságból az ipari termelés javára. Ehhez társult az évente ismétlődő, 1945-ös, 1946-os és 1947-es aszályos időjárás.
Mindez együtt azt eredményezte, hogy a megművelt földterület részaránya elérte ugyan a háború előtti szintet, a termésátlagok viszont jelentősen visszaestek. Ezért a közellátás biztosítása érdekében továbbra is fenn kellett tartani a rendkívül súlyos terhet jelentő beszolgáltatási rendszert. Az egymást váltó vármegyei főispánoknak, akik egyúttal közellátási kormánybiztosok is voltak, szinte megoldhatatlan problémát jelentett az, hogy egyszerre kellett gondoskodniuk a megye lakosságának élelmezéséről, a megszálló és átvonuló szovjet csapatok ellátásáról, valamint 1945 februárjától Budapest és az iparvidékek részére teljesítendő élelmiszer-szállítmányok előteremtéséről.
 
Fehér György történész, egyetemi tanár tanulmányában többek közt arról értekezik, hogy a dualizmus kori magyar kormányoknak kiemelt figyelmet kellett, vagy inkább kellett volna fordítani az agrárium kezelésére. Annál is inkább, mert a termeléshez kapcsolódó és állandóan változó újabb és újabb kihívásokra a gazdaságpolitikának kellett eszközrendszert találnia. Ezzel egyidejűleg a politikai és gazdasági elit képviselői nem hagyhatták figyelmen kívül a termelés humán oldalán állószereplőket: a földbirtokosok, a bérlők, valamint a tulajdonnal nem rendelkező mezőgazdasági munkások és gazdasági cselédek érdekeit, életviszonyaik alakulását. Az agrártársadalom szociális összetétele magában hordozta a konfliktusok egész sorozatát, ami erős nyomást gyakorolt a birtokpolitikára, amely viszont hatással volt a termelés szerkezetére és technológiájára.
 
Rigó Róbert történész, szociológustól megtudjuk, hogy a világi földbirtokosoknak a birtokaik kisajátításáért jelképes kárpótlás járt, az egyházak semmiféle kártérítésre nem számíthattak, a földterületen túl elvették a birtokok felszerelését, a megmaradt állatállományát és a gazdasági épületeket is. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletének (600/1945. M. E.) az 50. paragrafusa lehetővé tette, hogy az egyházak, a javadalmi célokat szolgáló földingatlanaikat megtarthassák, valamint a 17. § alapján a kulturális és közérdekű alapítványi célokat szolgáló birtokok esetében – egy háromfős bizottság döntése alapján – maximum 100 kat. holdig lehetővé tette, hogy az egyház tulajdonában maradjanak.
Számos visszaélésre adott lehetőséget a rendelet 12. §-a, mely szerint, ha helyben nem állt rendelkezésre elegendő kiosztható földterület, akkor az Országos Földrendező Tanács döntése értelmében a teljes földbirtok kioszthatóvá vált, ez esetben máshol kellett kiadni a maximum 100 kat. holdas területet.16 A földreform gyakorlati végrehajtása rendszerint a helyi és a megyei földosztó bizottságok szándékain múlt. 1945. július 2-án az Országos Földbirtokrendező Tanács elvi határozatot hozott az egyházak földügyeivel kapcsolatosan, mely gyakorlatilag ellehetetlenítette, hogy az egyház az intézményei fenntartása érdekében földbirtokkal rendelkezzen. A határozat azt is kimondta, hogy ahol a javadalmi földek elérik a 30 kat. holdat, ott az egyház nem igényelhet több földet, amely városokban több plébánia működött, ott 100 kat. hold lehetett összesen az egyházi tulajdonban lévő földek területe.17 Ez azt is jelentette, hogy azok az egyházközségek, amelyek földdel egyáltalán nem – vagy csak 30 hold alatti javadalmi birtokkal – rendelkeztek, ott igényelhették az ezen mértékig történő kiegészítést. A Dunamelléki Református Egyházkerületi Tanács már az 1945. április 10-én tartott ülése után felhívta az esperesek figyelmét erre a lehetőségre, hogy ezen gyülekezetek igényeljenek földet, illetve birtokkiegészítést.
 
Németh Máté, a RETÖRKI kutatási munkatársa, középiskolai történelem tanár írásában Csoóri Sándornak és Fekete Gyulának a magyar vidék átalakulásával kapcsolatos meglátásait idézi fel. Szerinte 1945 után ugyan esély nyílott arra, hogy – Fekete Gyulareménye szerint – a vidéki társadalom évtizedei jöhetnek el, a kiépülő rendszerkényszerkollektivizálási akciói, a parasztság kiszolgáltatott helyzetének kierőszakolása pont ennek ellenkezőjét eredményezték. Csoórinál nincs idealizált vidék, idealizált paraszt ember. A leírást, számbavételt, elemzést mindig az életérdekűcselekvés irányába fordítja. Fekete Gyula a vidék sorsát demográfiai szemüvegen keresztül figyelte. Kimondta, hogy az ötvenes években a dogmatikus politika legérzékenyebben a parasztságot sújtotta – beszolgáltatás, kuláklista, erőszakos téesz-szervezés – és ráadásul rengeteg parasztfiatal hagyta ott a földet és menekült a városokba.
 
Nagymihály Zoltán történész, a RETÖRKI tudományos segédmunkatársa az MDF mozgalmi korszakába röpít vissza bennünket az időben. 1988. novemberében Kiskunmajsán rendeztek mezőgazdasági témában előadást. Kopátsy Sándor a konferencián elmondta: „modern gazdaság ott fejlődött, ahol a földnek ára volt. Az egész nyugati világban a föld értéke mindenütt gyorsabban nőtt, mint a működő tőke értéke. [...] Egy olyan mezőgazdaságnak, amely a földet nem értékeli, nincs jövője.” Rácz Sándor pedig azt sajnálta, „hogy ebből a teremből éppen a magyar parasztok hiányoznak. Remélem nincs messze az az idő, amikor velük is hasonló létszámban tudunk találkozni és beszélgetni a saját jövőjüket illetően. [...]A földreformot úgy éltem át, mint a magyar nemzetet mentő jövő eseményét és kiderült, hogy ez csak politikai taktika volt. Nem a nemzetmentés volt a cél, hanem a hatalom megmentése.” Nagy Huszein Tibor pedig egy óriási problémára mutatott rá: „a szövetkezetekben is helyre kell állítani a tulajdont. Csakhogy ez nem könnyű feladat. A mögöttünk álló évtizedek meglehetős sikereket hoztak a tulajdonos eltüntetésében. Most aztán nagy gondok merülnek fel a tulajdonos megkeresésében, illetve megteremtésében. Ami biztos: a tulajdon tárgyának – a földönkívül – nem az eszközt, hanem a tőkét kell tekinteni. A földet azonban nem szabad összemosni a tőkével. Nem értek egyet azzal az elképzeléssel, amely a földtulajdont részjeggyel kívánja helyettesíteni.”
 
A mostani lapszám szerzői rámutatnak, hogy a magyar falu nem egészen úgy működött, mint ahogy a korabeli propaganda leírta. Nehéz megszabadulni persze azoktól a fogalmaktól, amelyek ennek hatására belénk ragadtak, gondolva például a földreformra. Inkább a földosztás szót kellene használni, hiszen nem reform volt, hanem politikai haszonszerzési akció. Nem oldotta fel a meglevő feszültségeket, nem szüntette meg a társadalmi egyenlőtlenségeket.
 
m.a.
(2025.07.02.)