AKI AZ ORSZÁG SEMLEGESSÉGÉT AKARTA - 114 ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN

RETÖRKI - TUDÁSTÁR

Bíbó Istvánnak nemcsak az élete volt megtermékenyítő hatású a közgondolkodásra, hanem halála is. Ahogy a temetésen résztvevő Szőcs Géza fogalmazott: „Azon a napon kerültem szoros és máig tartó kapcsolatba az akkor még jelző nélküli s még viszonylag egységes ellenzékkel, pontosabban azzal a közeggel, amely a szellemi, erkölcsi és politikai ellenállást kialakította, hordozta és végül beteljesítette – sikerre vitte – Magyarországon.” Ezzel az eseményeket ismerve állíthatjuk, nem volt egyedül.

Budapesten született 1911. augusztus 7-én. Édesapja id. Bibó István, etnológus, filozófus, a szegedi egyetemi könyvtár igazgatója, édesanyja az elzászi gyökerekkel rendelkező Graul Irén. A szegedi Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd szintén Szegeden a Ferenc József Tudományegyetemen jog- (1933) és államtudományi (1934) doktori oklevelet szerzett. Külföldi tanulmányútjait követően (Bécs, Genf, Hága) 1939–1940 között az Igazságügyminisztériumban dolgozott, majd 1940-től a szegedi egyetem politikatudományi tanszékén (1950-ig), illetve a kolozsvári egyetem jogi fakultásán oktatott (1944-ig). 1946. július 22-én egyetemi tanárrá, majd tanszékvezetővé nevezték ki. Ettől az évtől 1949-es politikai indítékú visszaminősítéséig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

1945-ben belépett a Nemzeti Parasztpártba. 1945-ben Erdei Ferenc belügyminiszter a BM közigazgatási főosztályának vezetését bízta rá, ahol a közigazgatás reformtervezetén dolgozott. 1946–1949 között a Kelet-Európai Tudományos Intézet, utóbb Társadalomtudományi Intézet miniszteri biztosa, végül igazgatója lett. Egy széles népi önkormányzaton és parlamentáris demokrácián alapuló „harmadik utas” társadalmi fejlődést képviselt, így 1948 után ki is szorult a közéletből. 1951–1956 között a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársaként dolgozott. 1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakuló Nemzeti Parasztpárt Végrehajtó Bizottságának tagjává választották, a Nagy Imre-kormány államminisztere lett. 1956. november 6-án „kompromisszumos megoldási tervezetet” tett közzé, melyben a többpártrendszer, a Nagy Imre-kormány és az ország semlegességének visszaállítása mellett foglalt állást. 1957-ben memorandumot juttatott nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címen. 1957 májusában letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani, majd ítéletmódosítás után 15 évi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban az amnesztiarendelettel szabadult. Nyugdíjba vonulásáig (1971) a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosa volt. Az 1970-es évek elején az MTA Igazgatástudományi Bizottságának tanulmánykötetet készített a közigazgatási területrendezés ügyéről. Az 1945 utáni Magyarország egyik legjelentősebb politikai gondolkodójaként tekintünk rá.

Felesége Ravasz Boriska tanár, igazgató volt, Ravasz László református püspök lánya. Házasságukból két lány és egy fiú született. Budapesten hunyt el 1979. május 10-én. Emléke előtt tiszteleg a Bostonban alapított Bibó-díj (1980), ahogyan több, a rendszerváltás történetében mérföldkőnek számító esemény is, melynek szervezői tudatosan választották kezdeményezésük titulusaképpen Bibó nevét: így a Bibó-emlékkönyv (1979) vagy a Bibó István Szakkollégium (1985). MTA tagságát 1989-ben visszaállították. Posztumusz kitüntetései: Széchenyi-díj (1990) és Magyar Örökség Díj (1998).

Forrás: retorki.hu
(2025.08.07.)