SZÁZÖTVENSZER ELEKTROSOKKOLTÁK POLITIKAI OKOKBÓL PÁKH TIBORT, A MEGTÖRHETETLENT

Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár kettős könyvbemutatója a nemzeti gyásznapon

November 4-én koradélután mutatták be a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár budapesti tanácstermében Nagy Dóra és Molnár Imre által szerkesztett A Megtörhetetlen című Pákh Tibor-emlékkönyvet és a Szemelvények a magyar emigráció történetéből kötetet.

A Pákh Tiborról szóló kötet szerkesztői egyetértettek abban, hogy az antikommunista jogász nem a múlt hőse, hanem a magyar nemzeté, aki valóságos reflektorfény volt és Istentől kapta küldetéstudatát. Mivel a könyvbemutatón kiderült, hogy Pákh Tibor életét, erőszakmentes harcait nagyon kevesen ismerik, ezért Molnár Imre történész-szociológus ismertette a történelmi hős életrajzát.
 
Pákh Tibor 1924-ben Komáromban született és 2022. november 18-án, életének 98. évében hunyt el. Édesapja ügyvéd és kisgazdapárti politikus volt, a történelmi Konkoly-Thege családból való zongoraművész édesanyja 1945-ben szörnyethalt, mikor orosz katonák törtek rá. Jogi egyetemi tanulmányait megszakítva a háború végén sorozták be katonának, majd nem sokkal később szovjet hadifogságba esett. Már itt megtapasztalta azt, hogy hogyan is gondolkodik a kommunista totalitarizmus rendszere az emberről. A szovjet kényszermunka-táborokban vele együtt sínylődő fogoly lengyelekkel találkozva megtapasztalta a sorsközösség keserű kenyerét, hiszen a lengyeleknek a győztes szövetségesek oldalán valójában ugyanabban a sorsban kellett részesülniük, mint a tengelyhatalmakhoz tartozó vesztes Magyarországnak. A lengyelek iránt érzett mély szimpátiája a párválasztásban is meghatározó szereppel bírt számára, hiszen az 1954-ben feleségül vett Szabó Edith lengyel nemesi felmenőkkel rendelkezett. Lengyelül ugyan már nem beszélt, de lakószobájuk falán büszkén őrizték a bydgosci lengyel ősök származó hagyatékából olajfestményeket. Szabó Edithtel a családjukat ért sok megpróbáltatás ellenére is halálig tartó hűség kötötte össze Pákh Tibort.
 
Amikor 1948 őszén visszatérhetett Magyarországra, befejezte egyetemi tanulmányait, ezt követően megpróbált a családi birtokon gazdálkodni, de családjával együtt kuláklistára került, ami ellehetetlenítette a gazdaságot, így végül a Csepel Művekbe került műszaki fordítónak. „Én mondtam a magamét mindig, többször figyelmeztettek is, hogy ne tegyem, de akkor még nem tudtam, hogy itt már meg van szervezve minden a megfigyelésünkre”. Jogászi karrierjét közben teljesen ellehetetlenítették, 1955-ben törölték a kamara tagnévsorából.
 
1956. október 23-án részt vett a tüntetésen, két nappal később a Kossuth téri sortűzben megsebesült, kórházi ellátásra szorult. A kórházból csak november közepén, napokkal a második szovjet intervenciót követően távozhatott. Habár sérülése miatt a forradalom és szabadságharc eseményeiben való részvétele okán nem tudtak vádat emelni ellene, 1957-től folyamatosan üldözték bátor antikommunista kiállása miatt. Abban az évben a pártvezetés aláírásgyűjtést szervezett valamennyi munkahelyen, amelynek célja az volt, hogy rákényszerítsék a dolgozókat, hogy aláírásukkal „tiltakozzanak” a magyar kérdés napirenden tartása ellen az ENSZ-ben. Pákh megtagadta az aláírást, emiatt elbocsátották. Három évvel később tanulmányt írt a szovjet–magyar kapcsolatokról, valamint megkezdte a megtorlás során kivégzett fiatalok névsorának összeállítását. Egy évvel később fényes nappal, az utcán tartóztatták le, bevitték a Gyorskocsi utcába. Pákh Tibor élete veszélybe került, az ügyész mindkét fokon halálbüntetés kiszabását indítványozta. Ugyanebben az évben végezték ki az utolsó 1956-os szabadságharcos hőst, Nickelsburg Lászlót, így a Pákh elleni indítvány nem volt veszélytelen. Végül tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. A börtönben több alkalommal éhségsztrájkkal tiltakozott a diktatúra eljárása ellen, emiatt számtalan esetben külön büntetésekkel sújtották. Magánzárka, mesterséges táplálás, elektrosokk szinte végig napirenden voltak a börtönbüntetése idején. Végül 12 év után, 1971-ben elmebeteggé nyilvánították és szabadon engedték, de mindvégig rendőri felügyelet alatt maradt.
 
1964-ben írt egy panaszt az igazságügy-miniszternek, hogy a hatásköre alá tartozó börtönben egy belügyi szerv tevékenykedik, amely vegzálja az elítélteket, ezért szíveskedjék őket onnan eltávolítani. A válaszig pedig éhségsztrájkba kezdett.
Majd jött a mesterséges táplálás, amit akkor „tömésnek” neveztek. Először naponta háromszor megkínálták étellel, de ő a vizet sem fogadtam el. Két nap után aztán bevitték az orvosi rendelőbe, majd egy tölcsérbe végződő csövet lenyomtak a nyelőcsövén. 960 kalória folyadékot öntenek ilyenkor az emberbe, „megtömik”. Ezt négyszer-ötször megcsinálták, és mivel Pákh látta, hogy ez így megy, abbahagyta az éhségsztrájkot.
 
1966-ban az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tartott Magyarországon, amiről a börtönben tudomást szereztek. A sétán a napos tisztnek átnyújtotta a panaszát, és kérelmezte, hogy ennek a szervezetnek juttassák, mert törvénytelenül vannak fogva tartva, és a létezésüket is tagadják. Újabb éhségsztrájkot jelentett be, erre azonnal elkülönítettek. Hat héten át „tömték”, aztán egyszer csak megjelent egy orvos a megfigyelő részlegből, és közölte , hogy vannak keményebb eszközeik is. Fogták, és átvitték a megfigyelőbe, ahol a hely parancsnoka még egyszer megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e enni. Mivel nemet mondott, erőszakkal felfektették egy kezelőasztalra, lefogták, fölpeckelték a száját. Majd a homlokához tettek két elektródát, és ráadták az áramot.
 
Pákh úgy emlékszik vissza, ez olyan volt, mintha meghalna az ember. De ő vallásos volt, nem félt a haláltól, Isten adott neki erőt. Volt olyan, hogy csak kis áramerősséget engedtek, akkor az ember csak egy pillanatra veszíti el az eszméletét, de előtte nagy fájdalmat érez. Volt, amikor ezzel játszadoztak. De a végén mindig rákapcsolták a nagyot. Akkor az ember azonnal, hosszabb időre elájul.
Molnár Imre szerint a rendszer így azt demonstrálta, hogy MI VAGYUNK, AKIK MAJDNEM MEGÖLTÜNK, ÉS CSAK MI TUDUNK VISSZAHOZNI A HALÁL KÖZELI ÁLLAPOTBÓL.

Mielőtt elkezdték a „kezelést”, végignézették vele, ahogy elektrosokkolnak egy valódi elmebeteget: látta, ahogy elkékült, habzott a szája, reszketett, mint a nyárfalevél. A sokkolás utáni ébredésnél először a közelebbi emlékképek jönnek vissza, utána fokozatosan a régebbiek. Az ember attól fél, hogy esetleg elfejti a múltat, de szerencsére Pákh Tibornál ez nem történt meg. 1971-es szabadulását követően fordítóként dolgozott. A kommunista hatóságok mindvégig nyomon követték. 1980-ban Lengyelországban részt vett egy független kiadó munkatársai letartóztatása ellen szervezett éhségsztrájkban. Egy évvel később, 1981-ben ismét elindult Lengyelországba, azonban Komáromban a határőrök leszállították a vonatról és bevonták az útlevelét. Egy nappal később Pákh panaszt emelt a Legfőbb Ügyésznél, majd másnap Budapesten, az Egyetemi Templomban tiltakozó éhségsztrájkba, ahogy ő fogalmazott „tiltakozó böjtbe” kezdett, ahogy a Beszélő 1982. januári számának elmondta, nem csupán az útlevele jogtalan bevonása miatt: „Nem, nem egyszerűen az útlevélről volt szó. Nem csupán bevonták az útlevelemet, hanem körmönfont és gyalázatos módon megsértettek személyi jogaimban”. Pákh Tibor útlevelének bevonása nem az utazás előtt történt meg a szokásos „kiutazása közérdeket sért”, formula alkalmazásával, hanem a hatóságok megvárták, amíg minden úti előkészületet elvégzett, felült a vonatra és már csak a határátkelőhelyen szállították le a járműről. Végül pár nappal később a lakásáról hurcolták el, ahonnan elmegyógyintézetbe vitték. Elmebetegnek nyilvánították és a zárt osztályra szállították. Mivel folytatta éhségsztrájkját, kényszertáplálással és injekciókkal próbálták megtörni az akaratát. Végül le kellett állítani az eljárást, mivel a külvilág hírt kapott Pákh sorsáról, ami közben nyilvánosságra került. 1982-ben beengedtek hozzá egy svájci pszichiátert, aki megállapította, hogy Pákh Tibor teljesen egészséges, épelméjű.
 
1988-ban részt vett a FIDESZ által szervezett október 23-i megemlékezésen, ahol őt is letartóztatták, de még aznap szabadon engedték. Ekkor nem hazament, hanem a Váci utcára sietett, ahol felállt egy padra és rögtönzött beszédet mondott 1956 jelentőségéről. Ekkor ismét letartóztatták, de az esti órákban szabadon bocsátották.
 
A rendszerváltoztatás legalapvetőbb követelményének a szovjet csapatok kivonását tartotta. Ugyanakkor már az 1980-as években nyíltan arról beszélt, hogy követelni kell a megszállás által okozott károk megtérítését Moszkvától. 1989. november 4-én, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének évfordulóján részt vett a Szovjetunió nagykövetsége előtti tüntetésen. A demonstráció aznap délután négy órától másnap reggel hét óráig tartott. Az általa fogalmazott petícióban követelte, hogy a szovjetek jóvátétellel fizessenek a megszállás negyvenöt éve alatt elkövetett törvénytelenségekért: „Ha lelki, erkölcsi károkat nem is lehet jóvátenni, legalább az anyagi károk megtérítését ki kell követelni: jóvátétel jár a második világháború után becslések szerint legalább 600 ezer magyar állampolgár kényszermunkára hurcolása, dolgoztatása, megsemmisítése miatt” – olvashatjuk a petíció szövegében, Felsorolja továbbá a szovjetek által okozott gazdasági károkat, az ország kirablását, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprását. Mindezt a rendszerváltoztatás után is szorgalmazta, 1991-ben az ENSZ emberi jogi bizottságához fordult a kérdéssel, eredménytelenül. Amit még követelt, és ami miatt korábbi rabtársai, sorstársai, akik később az SZDSZ-nél kötöttek ki elfordultak tőle, az Mindszenty József hercegprímás politikai rehabilitálása és nyilvános, tisztességes temetése Magyarországon.
 
Molnár Imre kiemelte, hogy Pákh Imre hitét a Jóistenbe sokan avítt konzervativizmusnak tartották. Egymagában képviselte azt a Magyarországot, ami akkora már nem létezett. De ő az igazságot, a tiszta erkölcsi alapot és a hitet mindennél fontosabbnak tartotta.
A történész-diplomata kijelentette: ez a könyv egy felkiáltójel. Mélyen szántó és emlékező írásokat tartalmaz. ÉLETMŰVÉT LE KELL TENNI A MAGYAR NEMZET OLTÁRÁRA.
 
Pálinkás Barnabás, a RETÖRKI  szakmafejlesztési igazgatóhelyettese ezt követően Nagy Dóra politológushoz, a Neumann János Egyetem egyetemi tanársegédjéhez, a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának doktorandusz hallgatójához fordult, hogy mondja el a kötet megszületésének előzményeit.
 
Nagy Dóra felelevenítette, hogy tavaly októberben rendezték meg az Ifjú Konzervatívok a Nemzetért Egyesület (IKoN), a Lakiteleki Népfőiskola és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár közös szervezésében a XII. FiPoliT (Fiatal Politológusok Találkozója). A konferencia célja az volt, hogy emléket állítson a 100 éve született kommunizmusellenes aktivista, jogász, volt politikai fogoly, Pákh Tibor előtt. Kárpát-medencei egyetemisták és főiskolások számára írtak ki húsz témakört, melyek kapcsán Pákh Tibor életével foglalkozhattak. Kiemelkedő tudományos dolgozatok születtek, melyek közül kettő kapott helyet a konferencia nyomán készült, "A megtörhetetlen" című tanulmánykötetben.
Szerkesztő asszony személyesen ismerte Pákh Tibort, mert a híres jogász 2020-ban a FiPoliT előadója volt. Egy idős, vékony 98 éves bácsi besétált, akiről azt hitték, egy erősebb szél még el is fújja. Aztán másfél órán keresztül papírok, jegyzetek nélkül beszélt, paragrafusokat idézett kívülről, és az elődás után nagyon sok hallgató vette körül, kérdezték, és ő mindenre válaszolt. Tehát nem egy megtört, megfáradt ember állt előttük, hanem egy olyan harcos, aki egész életében a hitéből merített erőt, és ezáltal legyőzhetetlenné vált.
 
Nagy Dóra úgy véli, hogy szükséges, hogy Pákh Tibor életművét részletesebben feldolgozzák, akár történészek, akár filmesek, akár pedagógusok segítségével. Az ő története egy olyan erkölcsi és történelmi példa, amelyből minden generáció tanulhat, ezért fontos, hogy ne csak egy szűk réteg ismerje meg. Oktatási anyagok, dokumentumfilmek, beszélgetések és konferenciák révén elérhetővé kell tenni a történetét a fiatalok és a szélesebb közönség számára is.
Pákh Tibor bár egy ikonikus alakja a magyar történelemnek, a róla szóló kutatások és emlékezések száma még mindig elenyésző. Reméli, hogy ezzel a könyvvel megnyitottak egy utat a kutatók felé. Mert nem elég csak emlékezni hőseinkre, hanem szellemi örökségüket is tovább kell adni. egy olyan emberről van szó, aki sokat szenvedett az igazság, a szabadság, a hazaszeretet és az Istenszeretet védelme miatt. Nála az értelem és az erkölcs nem kiegészítette egymást, hanem egymást erősítő alapelvek voltak.
 

A példamutató hős életével való megismerkedést követte a Szemelvények a magyar emigráció történetéből című kötet bemutatójára, ami a Magyar Kutatási Hálózat tagjaként az ELTE Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékén működő HUN-REN–ELTE (korábban MTA–ELTE) Jogtörténeti Kutatócsoport, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár szakmai együttműködésében, a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg.
 
A tanulmánykötet az 1971-ben alapított Jogtörténeti értekezések 67. kiadványaként jelent meg. A kötetben tizenegy tanulmányából négyet a RETÖRKI munkatársai írtak. November 4-én a szerkesztő, egyben szerző Heil Kristóf Mihály, valamint szerzőként Rapali Vivien Regina beszélgetett Kovács Balázzsal, a RETÖRKI tudományos segédmunkatársával a kiadvány megszületéséről, a tanulmányokról. Rapali Vivien Regina a műszaki értelmiség 20. századi emigrációjáról, ezen belül is az egyesült államokbeli Smith Jeremiás ösztöndíj történetéről számolt be. Szerinte nagyarányú kivándorlásra csak 1944-től került sor, amelynek okai az ösztöndíjprogramon kívül álló npolitikai, egzisztenciális, morális tényezők lehettek. Nem hagyhatók figyelmen kívül az 1943–1956 közötti időszak kényszerítő történelmi hatásai, az ország hadszíntérré válása, a szovjet hadsereg jelenléte, a B-listázás, a háború utáni teljes politikai, gazdasági és társadalmi változás. A kivándorlás kiszorításában az ösztöndíjalapítvány tehát sikeres volt, a programban résztvevő személyek túlnyomó többsége 1943 előtt a hosszú távú anyaországi letelepedés mellett döntött. Ez a tény már önmagában is figyelemreméltó, hiszen a műszaki tudományok területén az Egyesült Államok által kínált feltételek egy egzisztenciálisan stabilabb, gyorsabb, magasabb előmeneteli lehetőségekkel és nemzetközi elismertséggel párosuló élet lehetőségét kínálták.
A történész közölte, hogy sokkal könnyebben el tudtak helyezkedni szakmályukban azok, akik ismerték a célország nyelvét. Ez általában az angol, vagy a német. Aki viszont Venezuelában kötött ki, néhány évig dolgozott, míg megtanult spanyolul. Így volt, aki fotózással foglalkozott, mert ahhoz nem kell nyelvtudás, más moziban volt ültető. Arról is beszélt, hogy bár az USA-ban vezettek be kvótát a bevándorlókkal kapcsolatban, de azok az értelmiségiekre nem vonatkoztak. Akkortájt a gazdasági termelés visszaesett az Egyesült Államokban, így nagy szükség volt tudósokra, mérnökökre.
 
Heil Kristóf elmondta, hogy a munka alapját a 2023. október 11-én megrendezett Szemelvények a politikai és nem politikai magyar emigráció történetéből című konferencia adta. A konferencián, az előszóban és a beszélgetés során is jelezte, hogy az emigráció, mint fogalom szakirodalmi feldolgozottsága még nem történt meg teljes mértékben, az alapok lerakásánál tartanak ebben a kérdésben a kutatók. A Svájchoz társított klasszikus attribútum, a minden rászorulónak menedékjogot biztositó, gondoskodó állam képe, csak a 19. században alakult ki. Az 1815-ös bécsi kongresszust követően Svájc magát végérvényesen semleges államszövetségként definiálta és kitárta kapuit a forradalmak évtizedei alatt hazájukat elhagyni kényszerülők előtt.
 
Svájcban az 1918 és 1945 közötti időszakot viszont a korlátozott menekültpolitika jellemezte. 1933 és 1944 között a svájci hatóságok megkülönböztették a politikai menekülteket az egyéb bevándorlóktól. A szigorú szabályoknak köszönhetően csupán 644 fő kapta meg a politikai menekültstátuszt. A nem politikai bevándorlók pedig a kevesebb kedvezményt biztosító, a külföldiek tartózkodásáról és letelepedéséről szóló szövetségi törvény hatálya alá tartoztak. Svájc igen gyorsan reagált ’56-ban, ám a migránsok 10 százaléka már 57-ben visszatért. Az pedig csak mítosz, hogy oda (is) a magasan képzettek érkeztek (harmaduk eleve eltartott volt, és a keresőknek csak a 25%-a végzett szellemi munkát – a nyelvi nehézségek pedig még náluk is megjelentek). De 1956 kapcsán itt említődik meg az a fontos különbség, hogy ez a migránshullám sokkal jobb fogadtatásban részesült, mint az 1945-ösök. Persze 1956 után Európában szükség volt a munkaerőre és a tudásra is.
A történész megjegyezte, hogy a svájci-magyar szervezetek nem politizálhattak, ezért kulturális, vagy humanitárius tevékenységet folytattak.

 
Felső képen: Pákh Tibor (Komárom, 1924. augusztus 11. – 2022. november 18.) magyar jogász, műszaki fordító, kommunizmusellenes aktivista, volt politikai fogoly.
 
Alsó képen (b): Molnár Imre történész-szociológus, Pálinkás Barnabás, a RETÖRKI igazgatóhelyettese és Nagy Dóra politológus.
 
Alsó képen (j): Heil Kristóf jogtörténész, Kovács Balázs történész és Rapali Vivien Regina történész.

 
M.A.
(2025.11.09)