A HAZAI ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL SEMMIT SEM TETT A FELVIDÉKI MAGYAR REFORMÁTUSOKÉRT

Az 1975-ös Helsinki-konferencián részt vevő hatalmak mindenekelőtt elismerték az 1947-es párizsi béke során meghúzott határok sérthetetlenségét. Nem kockázatmentes, de nem is alaptalan azt amegállapítást tenni, hogy a Helsinki-rendszer 2022 februárjában a szemünk előtt omlott össze. Ma még nem látható, lesz-e helyette valami más, és ha igen, akkor milyen struktúra fogja tudni Európa vagy az eurázsiai kontinens (?), illetve az északi félteke (?) érdekeit egy tartós békerendszerben összehangolni.

November 18-án délután a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (RETÖRKI) budapesti konferenciatermében került sor a Rendszerváltó Szemle Helsinki, 1975 című 2025/3. lapszámának bemutatójára. A rendezvényen Strausz Péter főszerkesztő, az Intézet tudományos igazgatója beszélgetett Vajda Barnabással az észak-komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kar Történelem Tanszékének oktatójával, Pálinkás Barnabással a RETÖRKI levéltár és szakmafejlesztési igazgatóhelyettesével és Nagymihály Zoltán történésszel, az Intézet tudományos segédmunkatársával a RETÖRKI folyóiratának 2025. évi 3. számáról, amelynek középpontjában az 1975-ben, ötven éve elindult helsinki folyamat áll.
 
Strausz Péter, a RETÖRKI tudományos igazgatója elmondta, hogy középiskolában is nagyon érdekelte a történelem, de Helsinki számára eléggé „lógott a levegőben”. Hozzátette, hogy a záróokmánnyal kapcsolatos nyúlfarknyi rész nem biztos, hogy átesett a revízión a rendszerváltást követően. Azt ki lehetett venni a záróokmányból, hogy az újfent megszilárdította az akkori világ alapjait. „Ezt a gondolatot azért érdemes felvetni, mert manapság egyre többen beszélnek világrendszerváltásról. Ezért is kell visszatekinteni az ötven évvel ezelőtti eseményekre. Helsinkivel fontos foglalkozni legalább egy lapszám erejéig, mert ki tudja, mennyire objektív róla a kép – ha egyáltalán él valamilyen kép – a szakmai közéletben, illetve a történelem iránt érdeklődők körében.” A Rendszerváltó Szemle főszerkesztője a Helsinki-folyamatot igencsak kétarcúnak gondolja, ennek egyik oka, hogy az a magyarság mozgásterét jelentősen szűkítette. Ezért tartotta Strausz Péter fontosnak, hogy a mostani lapszám műhely rovatában megjelenő tanulmányok elsősorban a magyarság szempontjából járják körül a Helsinkivel összefüggő, és az abból fakadó kérdéseket.
 
Helsinki egy unalmas téma volt az elmúlt évtizedekben, olyan értelemben, hogy amit a tankönyvekben írtak róla, az eléggé sematikus, egyoldalú volt. Ráadásul a régióban csak a Szovjetunió szempontjából elért sikereket mutatták be. Valóban Helsinki a Szovjetunió számára eléggé jól alakult. Így szóba se hozták azokat a nyugati oldalra jellemző vitákat, egyet nem értéseket, melyek végig kísérték a konferencia előzményeit és utóéletét. Tehát Helsinkit unalmassá tette annak szovjet szempontból történő bemutatása – szögezte le Vajda Barnabás, a Selye János Egyetem Tanárképző Kar Történelem Tanszékének oktatója. „Az is unalmassá tette a témát, hogy békében éltünk. Most viszont az orosz-ukrán konfliktus arra kényszerít minket, szakembereket, hogy Helsinkit újragondoljuk. Így azt, miként lehet békére törekedni, egyeztetni, ha nagyon sok aktor van a színen, és mit jelent az, mikor az ellenfelek szóba állnak egymással. Sajnos abban is új a helyzet, hogy a mai aktorok közül néhányan más aktorokkal nem hajlandóak a párbeszédre. Helsinki tanulsága az, hogy nem szabad megtörténnie a dialógus teljes leállásának.”
 
Ötven éve olyan zárónyilatkozat született, amelyből, mint egy kosárból mindenki kicseresznyézhette azt, ami neki tetszett, ami saját politikájával összhangban állt –vette át a szót Pálinkás Barnabás. A RETÖRKI levéltár és szakmafejlesztési igazgatóhelyettese szerint Helsinkit Kádárék úgy használták ki, hogy a szokásos, a táboron belüli narratívát nem hagyták el, de mégis akkor a magyar pártfőtitkár először szólt Trianonról. „Századunkban, az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent, a második világháborúban, urai bűnéből a rossz oldalon vérezve, elvesztette felnőtt lakosságának 8 százalékát és az ország romhalmazzá vált…”- mondta akkor Kádár. Pálinkás szerint azért, mert a határon túli magyarság ügye addigra kellemetlenné vált a párvezetés számára. Viszont Kádár nem akart ellenséges viszonyban lenni a környező országok pártvezetőivel. Ugyanakkor ez a beszéd a politikai elégedetlenség levezetésére is szolgált, hiszen akkor már többen felvetették az erdélyi magyarok helyzetét.
 
Nagymihály Zoltán, a RETÖRKI tudományos segédmunkatársa arról beszélt, hogy az emigrációban élő magyarok először úgy tekintettek Helsinkire, mint ami a keleti diktatúrákat megerősíti. Majd rájöttek, hogy azokat a lehetőségeket, amiket a zárónyilatkozat megenged, főleg az emberi jogok terén, a legjobban kell kihasználni. Az emigráció kötelességének tekintette az otthoniak minden rendelkezésükre álló eszközzel való megvédését. Tudták, a változatlan célok mellett is össze kellett hangolnia módszereiket a nyugat-európai politika fővonalával.
 Az ominózus Kádár-beszéd Nagymihály szerint idehaza nem kapott nyilvánosságot, de nem úgy a románoknál. Voltak, akik Kádárt nevetséges és abszurd módon Horthyhoz hasonlították, és revizionistának mondták Romániában.
 
Strausz Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy az emigráns magyarok és a hazai ellenzékiek az, ahogy lehet szisztémát követték. Tehát adott egy keretrendszer, és ebben kell a legjobbat kihozni. Megemlítette, hogy a környező államok a nemzetiségi, kisebbségi kérdést belügynek tartották. Szuverénnek tekintették magukat, akik belül azt tesznek, amit akarnak. Mindenki a saját portája előtt söpörjön. Kissé ironikusan megjegyezte: aztán az összes szemét a magyar porta előtt gyűlt össze.
Majd rátértek arra, hogy a felvidéki, azaz hivatalosan, az akkori Csehszlovákiában élő magyarok miként reagáltak a Helsinki zárónyilatkozatra.
 
Vajda tanár úr kutatásai szerint a zárónyilatkozatra a felvidéki magyarság alig rezonált. Csak később, az 1980-as években szembesültek Helsinki legjelentősebb csehszlovákiai következményével és hatásával, a Charta 77-tel. A ’70-es évek közepén az ottani magyarság figyelmét főleg a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítése, a magyar iskolákat fenyegető elszlovákosítás kötötte le. A szlovák sajtó pedig csak akkor érintette Helsinkit, ha a helyi papok éppen a záróokmányra hivatkozva akartak több jogokat az egyháznak. Nagymihályi Zoltán hozzáfűzte, hogy az emigrációban már az emberi jogokat előtérbe helyezve felszólaltak a felvidéki magyarság érdekében.
Pálinkás Barnabás leszögezte, hogy a magyar vezetés számára a külpolitikai mozgástér megnőtt, de azt főleg hitelszerzésre használták fel. Ez az eladósodás időszaka.
 
Vajda Barnabás megjegyezte, hogy amikor a magyar és a szlovák állami egyházügyi hivatal tárgyalt, felvetődött a felvidéki magyar reformátusképzés ügye. De a magyar fél soha, semmilyen ügyben nem állt a kinti magyar reformátusok mellé. Tehát ne legyenek illúzióink, Helsinki egy sikerkampány volt. Megerősítette, hogy a felvidéki magyarokban ott él a szabadság iránti vágy. Ameddig kitartunk, addig ez a vágy élni is fog.
 
Fotón (b-j): Pálinkás Barnabás, a RETÖRKI levéltár és szakmafejlesztési igazgatóhelyettese, Vajda Barnabás, a Selye János Egyetem Tanárképző Kar Történelem Tanszékének oktatója, Strausz Péter a Rendszerváltó Szemle főszerkesztője, a RETÖRKI tudományos igazgatója, Nagymihály Zoltán a RETÖRKI tudományos segédmunkatársa.
 
Fotó: Bagi György
 
m.a.

(2025.11.20.)