P. BARSI BALÁZS: AZ EVANGÉLIUM A VILÁGRA SZÜLETŐ SZABADÍTÓ ÖRÖMÉT ÉS BIZONYOSSÁGÁT HIRDETI

Advent 4. vasárnapján: Harmatozzatok, egek a magasságból, és a felhők hullassák közénk az Igazat!

"Jézus Krisztus születése így történt:
Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül,
és az Emmánuel nevet adják neki,
ami azt jelenti: „Velünk az Isten”.
Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét."

(Mt 1,18-24)


Életünk igazi adventi megpróbáltatásai hasonlítanak Szűz Mária és Szent József szenvedéseire. Miért hallgat Mária? Miért nem beszél Józsefnek az angyali jelenésről? Mert nem beszél, ez nyilvánvaló. Az evangélista ezt írja: Kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant. Talán nem is József, hanem a rokonok és a szomszédok vették észre először. Szűz Mária Istentől várta, hogy hogy bevonja az ő titkába Józsefet. 


Nem akart önigazolásával „besegíteni”' Istennek, hanem mindenestől rábízta ezt a titkot, önmagát és különösen is Józseffel való kapcsolatát. Ha két egymást szerető személy között Isten miatt van meg nem értés, akkor Istenre kell bízni az ügyet, önmagunkat és a másikat. Ha a másik igaz ember, töprengeni és szenvedni fog, talán az is megfordul a fejében, hogy megszabadul tőlünk, de végül is Isten fogja őt beavatni abba a titokba, amelyben bennünket részesített. Ez a legvégső próba két egymást szerető teremtmény között. Iszonyatos órák, napok, hetek és hónapok. Hallgatnod kell arról, hogy téged kiválasztott és meghívott az Isten. Az, akit legjobban szeretsz, értetlenül áll e titok előtt. Bízni és hinni akar neked, de természetes érvei kifogynak. Nem lehet igazolni természetes érvekkel a természetfölöttit. 


A legkeserűbb pillanatok azok, amelyekben észreveszed, hogy arra gondol: esetleg elhagy téged. Legfeljebb az vigasztal, hogy látod, nehéz szívvel teszi. Így vannak a rendalapítók első társaikkal; így a jegyesek, akik közül az egyik a hit nagyobb világosságában részesült; vagy azok a testvéri lelkek, igaz barátok, akik közül hol egyiket, hol másikat hívja Isten ismeretlen és felfoghatatlan útra. Az is lehet, hogy társa sejt valamit a titokból, de megbénítja az isteni nagyságtól való ösztönös félelem. Ha ehhez hasonlót tapasztalsz életedben, tudd meg: hited próbája ez. Ha te vagy a meg nem értett, a Szent Szűz segítségét kérd, és önigazolás helyett bízd az Úrra, hogy amikor jónak látja, angyala által feloldja társad tanácstalanságát és félelmét. Ha pedig a nem értő vagy, lelki terror, elkeseredés és a szeretetben való meghasonlás nélkül kövesd József példáját, akinek mindennél fontosabb volt az Isten iránti hűség. Amikor az ember már nem csupán önmagáról, de a legszeretettebbről is kész lemondani Istenért, megérik arra, hogy egyedülállóan szép hivatása legyen, s elveszítve még sokkal jobban visszakapja, akit szeretett.

Adventkor nekünk a saját figyelmünket kell a mélység felé fordítanunk, nem pedig a világ figyelmét próbálni irányítani. A szentekre – Szent Ferencre is – maga a világ figyelt fel, még ha nem is értettek vele mindenben egyet. Tudták róla, hogy körülötte valódi élet van. Ebben az időszakban különösen fontos a lelkigyakorlat, az elcsendesedés; hogy a házastársak együtt imádkozzanak. El kell mélyítenünk a készülődést. Persze belefér ebbe a takarítás, a főzés, az ajándékok beszerzése is – hiszen mindez valójában nagy, merész kísérlet az átváltoztatásra. A családi otthon ugyanis átváltoztatott tér: az a hely, ahol fogantunk, ahol megszülettünk, ahol először megláttuk a napvilágot. Ez számunkra szakrális tér, mert a személyünk mélyén – az oszthatatlan és szabad lényünkben – nem a szüleinktől eredünk, hanem Isten teremtő szeretetéből. Amikor ebbe a szent térbe ajándékot viszünk, tulajdonképpen arra vállalkozunk, hogy az anyagot átlényegítsük: egy profán tárgyat emelünk be a kapcsolatunk szent terébe. Az ember önmagában is elképesztően szakrális lény. Éppen ezért a legnagyobb fenyegetettség – véleményem szerint – az ember deszakralizálása.

Ebből a szakrális világból egyszerűen nem szabad kiszakadnunk.

Ne feledjük: a gonosz szellem mindig tárgyiasít. Neki mindig a tárgy a fontos. A rendházban jó szokásunk, hogy kihúzzuk egymás nevét karácsony előtt, és ajándékot veszünk annak, akit húztunk. Néha bizony szenvedünk, mert nem tudjuk, minek örülne a másik. Krisztus azonban „kitalálta”, minek örülünk – még akkor is, ha eleinte nem örülünk neki: mert mi legtöbbször valamit várunk tőle, Ő pedig önmagát adja nekünk. A mai ajándékozási áradat sajnos gyakran abba az irányba sodor, hogy elvágjuk cselekvéseink humánus és egyben isteni gyökereit.



Forrás: Barsi Balázs-Telek Péter-Pál Magasság és mélység – Szent idők (Advent, Karácsony, Nagyböjt, Húsvét)