SZTAHANOVISTÁK ÉS A SZOCIALISTA MUNKAVERSENY

A munkaverseny, mint a termelés fokozásának eszköze – RETÖRKI KRONOLÓGIA

Az 1950-es évek Magyarországa elképzelhetetlen az élet szinte minden területét átszövő munkaversenyek, versenymozgalmak nélkül. Bár alapvetően az iparban vált elterjedtebbé, szerepe nem elhanyagolható a mezőgazdaságban sem. A Rákosi-korszakban a tervgazdálkodás egyfajta katalizátoraként tekintettek a munkaversenyekre, hiszen ettől várták nem csupán a tervek teljesítését, hanem azok túl- vagy épp idő előtti teljesítését, ezáltal pedig a szocializmus építése egyik nélkülözhetetlen eszközének is tartották.

Ahogyan a kiépülő szocialista rendszer legfőbb pillérei, úgy a munkaversenyek is szovjet példa nyomán honosodtak meg. A Szovjetunióban már az 1930-as években a tervgazdálkodás kísérőelemeként tekintettek a munkaversenyekre, illetve annak továbbfejlesztett változatára, a sztahanovizmusra. (A mozgalom névadója, Alekszej Grigorjevics Sztahanov 1935-ben érte el csúcsteljesítményét: 102 tonna szenet fejtett ki, ami a norma 1457%-ának felelt meg.) Magyarországon csak a második világháborút követően jelentek meg a versenyek. Első ízben – szorosan az újjáépítés folyamatához illeszkedve – úgynevezett újjáépítési verseny indult. Ez már a szovjet típusú munkaverseny korai formájának mondható, amely által bizonyítani kívánták, hogy a gazdasági feladatok megoldhatók akarati úton, politikai jellegű akcióként.
 
Az államosítás előrehaladtával fokozatosan teremtődtek meg azok a viszonyok, amelyek lehetővé tették a szovjet mintára történő versenymozgalom kibontakozását. Az első országos munkaverseny az 1848-as események századik évfordulójára, a csepeli dolgozók 1948. március 10-i felhívása nyomán vette kezdetét. Az első élmunkás jelvényeket 1948 májusában osztották ki, a sajtóban bemutatott munkáshősökkel pedig a szocialista emberré válást igyekeztek propagálni.
 
A csepeli ipari dolgozók kezdeményezése után a mezőgazdaságban is kibontakozott a versenymozgalom, a hároméves terv végrehajtása érdekében termelési versenyt hirdettek. Az országos termelési verseny díjazása során a pontozásnál a munkában folyamatosan elért jó eredmény mellett második szempontként a kitüntetésre javasoltak „demokratikus magatartását” kellett figyelembe venni. Míg az iparban kiemelkedő munkájuk eredményeként a dolgozók élmunkás kitüntetést vehettek át, addig a mezőgazdaságban mintagazdákat avattak, és ekkor mintegy 300 gazdát tüntettek ki mintagazda jelvénnyel. 1949 őszén azonban máris megkezdték az 1948-ban és 1949-ben kitüntetett mintagazdák felülvizsgálatát, és azoktól, akikről úgy vélték, hogy „akadályai a mezőgazdaság szocialista átalakulásának”, meg kellett vonni az elismerést.
 
Az 1948-ban meghirdetett versenyeket még nem nevezték szocialista munkaversenynek. A fogalom első megjelenésével a Diósgyőri Vasgyár munkásainak 1949 februárjában közétett felhívása kapcsán találkozhatunk. A hároméves terv két év és öt hónap alatt való teljesítése érdekében indított „új szocialista versenyhez” a gazdaság szinte minden szektorában csatlakoztak a dolgozók. Az ekkor kibontakozó versenymozgalom során reálisnak tartható teljesítmények születtek, amelyekről elmondható, hogy azokat az átlagos képességű munkás átlagon felüli erőkifejtéssel elérhette.
 
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének (KV) 1950. január 22-én nyilvánosságra hozott határozata pedig már kimondta, hogy 1949 második felében a szocialista munkaverseny a párt vezetésével tömegmozgalommá fejlődött, és kezdetét vette a magyarországi sztahanovista mozgalom is. Ebben nagy szerepet játszott a Sztálin 70. születésnapjának tiszteletére indított 1949. október 28-a és december 21-e között zajlott munkafelajánlási mozgalom, valamint a december 21-ére szervezett úgynevezett sztálini műszak.
 
A KV szóban forgó határozatában azt is meghatározták, hogy melyek a sztahanovista munkás ismérvei. Sztahanovistának kellett tekinteni azt, aki a többi munkással azonos munkafeltételek mellett normáját vagy egyéni tervét nem csupán egy alkalommal, hanem rendszeresen, egy meghatározott időn át legalább 200 százalékban teljesíti, vagy rendszeresen túlteljesíti, és aki a termelés és termelékenység fokozására ésszerűsítést, újítást valósít meg, valamint a magasabb termelékenységet biztosító munkamódszerét munkatársainak átadja. A sztahanovistával szembeni további kívánalom volt, hogy anyag-, szerszám- és energiafogyasztásnál takarékoskodjon, a megengedettnél kevesebb selejtet termeljen, illetve kiváló minőségű munkát végezzen.
 
Az első sztahanovista kezdeményezések az építőiparban jelentek meg. Pozsonyi Zoltán kőműves a téglafalak építése során 1350%-ra teljesítette normáját, majd Fabrik József erre válaszul 2000%-ot teljesített. Bár ma már nincs lehetőség arra, hogy ellenőrizzük a teljesítmények „hitelességét”, az azonban kétségtelen, hogy az átlagnál valóban tehetségesebb, ügyesebb munkások teljesítményüket nem csak önerőből érték el. Szinte bizonyosra vehető, hogy jó előre biztosították számukra a megfelelő anyagot, felkészített gépekkel rendelkeztek, könnyen elvégezhető feladatokat kaptak, s ott állt mellettük egy soha nem emlegetett kiszolgáló személyzet is.
 
A KV-határozata után egy hónappal, 1950. február 25–26-án már a magyar sztahanovisták első tanácskozását is megtartották. A fentiek értelmében 1950-től pedig a szóhasználatban is változások mutatkoztak, hiszen már nem élmunkás-, hanem sztahanovista-jelvényeket osztottak a munkában kiemelkedő teljesítményt elérőknek. 1948 és 1950 között 16 200 élmunkás jelvényt, 1950 és 1953 között 115 ezer sztahanovista oklevelet osztottak ki. 1953-tól a sztahanovista cím helyét fokozatosan átvette a „Kiváló Dolgozó” kitüntetés.
 
Az élmunkások és a sztahanovisták lakóhelyük szerint nagyrészt budapestiek voltak, és a nehéziparban dolgoztak. Arra, hogyan futhatott be karriert egy sztahanovista, példa Pióker Ignác élete. 1949. december 21-én 1470%-os országos csúcsot ért el. 1950-ben Pióker lett a szakma legjobb munkása, vagyis az ország legjobb gyalusa. Februárban részt vett a sztahanovisták első országos kongresszusán, majd 1951. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki, az 1953. május 17-i országgyűlési választásokon pedig képviselői mandátumhoz jutott. A sztahanovisták közül sokan lettek művezetők és csoportvezetők, de akadt olyan is, mint például Horváth Ede, aki alig két év alatt eljutott a gyárigazgató posztig, ő került ugyanis a győri Rába Művek élére.
 
Bár a szocialista munkaverseny, és ezen belül a sztahanovista mozgalom, elsősorban az ipar területén, az üzemekben bontakozott ki, a szervezésnek, a ráhatásnak és a kényszerítésnek mindazon eszközeit, amelyeket a terv teljesítése, túlteljesítése érdekében az iparban érvényesítettek, az eltérő sajátosságoknak megfelelően a mezőgazdaságban is alkalmazták. Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter a Pest megyei termelőcsoportok és gépállomások küldötteinek első tanácskozásán elmondott beszédében is hangsúlyozta, hogy „a szocialista munkaverseny megszervezése éppen olyan motorja a szocialista munkának a mezőgazdaságban, mint az ipari üzemekben”.
 
Az agrárágazaton belül elsősorban annak szocialista szektorában, vagyis az állami gazdaságokban, a téeszekben és a gépállomásokon bontakozott ki a versenymozgalom. Több, a mezőgazdasági versenyekkel kapcsolatban 1949-ben keletkezett dokumentumban problémaként vetődött fel az egyéni gazdák egymás közötti versenye. Ebben ugyanis annak veszélyét vélték felfedezni, hogy az „az egyéni gazdaságnak a megerősödését, kapitalista irányba való fejlődését” fogja eredményezni. Éppen ezért az egyéni versenyek helyett a tömegversenyek szervezését szorgalmazták.
 
A szocialista munkaverseny fogalmának megjelenése a mezőgazdaságban szorosan összefügg annak szovjet mintára történő átszervezésével, vagyis a kollektivizálással, valamint az állami gazdaságok és a gépállomások létesítésével. Épp ezért 1949-ig jobbára a termelési verseny elnevezéssel találkozhatunk.
 
Mivel a szocialista munkaverseny elsődleges célja a terv teljesítése volt, ezért ez megkövetelte a verseny szinte folytonos fenntartását. Főként az agráriumban a verseny nem az év egy-egy hosszabb vagy rövidebb időszakára korlátozódott, hanem annak egészében zajlott. Az évet a kor hivatalos ünnepei (április 4., május 1., augusztus 20., november 7., december 21.) által szakaszolt egységekre bontották, és az egyes alkalmak tiszteletére rendezett versenyek eredményeit ekkor hirdették ki. A mezőgazdasági termelés idényjellegéhez alkalmazkodva, az egyes versenyszakaszokat más-más célok elérése érdekében hirdették meg, de a legfontosabb a begyűjtés előmozdítása érdekében indított augusztus 20-i verseny volt. Különböző jelszavak születtek: „Az első gabonát a hazának!”; „Cséplőgéptől teljesítsd beadási kötelezettséged, ezzel is erősíted hazádat és véded a békét!”
 
A Rákosi-korszak szinte minden esztendejében egy-két kiemelt jelentőségű munkaverseny is zajlott az adott év meghatározó eseménye tiszteletére. Így 1950-ben az ötéves terv meghirdetése, valamint a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) június 18-ai megalakulása alkalmából is születtek felajánlások. Október 22-ére, a tanácsválasztás napjára pedig a parasztság „vállalta”, hogy befejezi az őszi vetést, amit 19 megyéből 17 teljesített is.
 
1951-ben az MDP II. kongresszusának tiszteletére a Hofherr gyár dolgozóinak kezdeményezésére úgy az iparban, mint a mezőgazdaságban kezdetét vette a korszak talán legnagyobb szabású versenye, az ún. kongresszusi verseny. 1952-ben a Rákosi Mátyás 60. születésnapja (március 9.) alkalmából rendezett ünnepségekkel a „Sztálin legjobb magyar tanítványát” övező kultusz csúcspontjára hágott. Ennek részeként széleskörű munkaverseny-mozgalmat is indítottak.
 
Az 1953-as év a békeversenyek jegyében telt el, mivel ez év nyarán, június 15–20-a között, a Béke Világtanácsa Magyarországon ülésezett. Ebből az alkalomból például a május 17-ei országgyűlési választások tiszteletére választási békeversenyt hirdettek.
 
1954-ben az MDP III. kongresszusára indított verseny már nem volt olyan nagyszabású, mint az 1951-es. Születtek azonban felajánlások ebben az évben a november 28-ai tanácsválasztások, illetve a magyar–szovjet barátsági hónap tiszteletére is. 1955-ben pedig a „felszabadulás” tizedik évfordulójára négyhónapos felszabadulási verseny vette kezdetét.
 
A hangzatos jelszavak, az agitáció és propaganda egyéb eszközeinek a munkaverseny jelentőségét harsogó gőzhengere ellenére sem töltötték be a versenyek a korszakban a nekik tulajdonított funkciót, nem hozták a tőlük elvárt hatást. Kiváltképp igaz volt ez az agrárszektorban. A versenyek olykor megrekedtek a kihívás szintjén, vagy csupán kevesen csatlakoztak azokhoz.  Mindemellett a munkáshősök életének középpontba állítása a szocialista emberré válás propagálásának is nélkülözhetetlen eszköze lett.
 
Tóth Judit történész
 
Forrás: retorki.hu
(2026.03.10.)