1919 - PÁRIZSBAN DÖNTENEK CSALLÓKÖZ SORSÁRÓL - BENES AKNAMUNKÁJA

A csehszlovák területi igényeket Kramář cseh miniszterelnök és Beneš külügyminiszter 1919. február 5-én terjesztette a tíztagú Legfelső Tanács elé, tizenegy írásos memorandum kíséretében. Ezek közt szerepelt a cseh történeti határok elismerése, a cseh tartományoknak Szlovákiával és Kárpátaljával való egyesítése. Valamint a közel nyolcvan kilométer széles csehszlovák–jugoszláv korridor igénye. A csehszlovák–magyar határ vonalát Dévény és Vác között a Duna vonalában jelölte meg, onnan az Ipoly vonalától délkelet felé haladva – Miskolc és Tokaj Csehszlovákiához csatolásával az egész Északi Középhegységet igényelte volna. Az eredeti Duna- és az Ipoly-vonal elhagyását – számos ponton irreális érveket felsorakoztató beszédében és az V. számú szlovák memorandumban – egyebek mellett azzal indokolta, hogy szerinte Magyarországon 450 000 szlovák élt, így a két kisebbség jórészt kiegyensúlyozza egymást.

Benešt a csallóközi kérdés kapcsán március 4-én újra meghallgatták a területi bizottságban, ahol az új ország közlekedési, ellátási és védelmi igényeinek biztosításával indokolta a csehszlovák igényeket.

A fennmaradt jegyzőkönyvek mellett Harold Nicolson naplója is rögzítette a csallóközi kérdés csehszlovák megoldásának hátterét. Lloyd George brit miniszterelnök kezdeményezésére Smuts tábornok Budapesten tárgyalt Kun Bélával, majd útban Párizs felé, 1919. május 3-án a csehszlovák köztársasági elnökkel. Masaryk ugyan hajlandó lett volna lemondani a Csallóközről, Beneš és Kramář viszont a korábbi kedvező döntések tudatában ragaszkodott a dunai határvonalhoz, s így az 1910-ben 95 százalékban magyar terület, Pozsonnyal és Komárommal együtt Csehszlovákiához került. A csehszlovák területi bizottság megerősítette korábbi javaslatát, és ennek megfelelően a Legfelső Tanács magyar határokra vonatkozó 1919. június 12-i döntésébe is ez a megoldás került.

Az Új Szó összeállítása alapján