AKI LELKET ÖNTÖTT TANÍTVÁNYAIBA, OLVASÓIBA, KÖZÖNSÉGÉBE, FÉRJÉBE

Szerencsés Károly, történész: Gittával vallottuk, hogy a legjobb dolog magyarnak lenni, és elítéltük a kishitűséget, az önostorozást.

Április 28-án délután a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Kara „Még nem késő” címmel konferenciát rendezett a PPKE Mikszáth téri épületében a tíz évvel ezelőtt elhunyt Földesi Margit történész, egyetemi oktató, újságíró emlékére. A tudományos előadások után bemutatták a férj, Szerencsés Károly Áttét című kötetét.
 
 
Földesi Margit nem csak ismert, méltán elismert történész volt, hanem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense is. A konferencián a tudományon, az észen kívül az érzelem is „megszólal”, ez az oka a teltházas rendezvénynek – köszöntötte az egybegyűlteket Birher Nándor Máté, a Pázmány Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar - PPKE BTK dékánja. Kiemelte, hogy a meghívóban szereplő mindkét cím, az Echo TV által sugárzott Még nem késő irodalmi műsor, és az Áttét egy nagyon erős személyiséghez kötődik. Földesi Margit tanárként elérte, hogy szeressék a diákok, és erről önéletrajzában is vallott: „élvezhettem és élvezem a diákok szeretetét”.

1998 és 2013 között több mint ezer pázmányos diákot tanított a XX. század magyar és európai történelmére – mondta Földesi Margitról Őze Sándor, a PPKE Történettudományi Intézetének vezetője. Doktoranduszok egész csapatát irányította a kutatásban, a szakmai és tudományos ismeretek megszerzésében. Szerette a munkáját, a tudományt, rajongott a családjáért. Színes előadásai lekötötték hallgatóit. „Ahányszor együtt szigorlatoztattunk, annyiszor ejtett rabul műveltsége. Tíz könyv, több mint 100 tanulmány és ismeretterjesztő műsorok sora hagyott maradandó emléket utána. Az utolsó pillanatig dolgozott a lassan ráboruló éjszakában; 54 éves korában legyőzte a gyilkos kór, a rák. Halála tizedik évfordulóján most itt összegyűltek hajdani kollegái, tanítványai, családtagjai, tisztelői, hogy arra a színes egyéniségre emlékezzenek, aki ezt írta önéletrajzában: köszönöm a sorsnak, hogy magyarnak születhettem! – szögezte le Őze professzor.
 
Már az egyetemi éveim alatt jött a mindent elsöprő szerelem Szerencsés Károllyal. 21 évesen lettem a felesége. Ő az egyetlen és az igazi férfi az életemben – nyilatkozta 2011-ben Földesi Margit, akinek tudományos munkásságát Szerencsés Károly, egyetemi tanár mutatta be. „Első könyve 1995-ben jelent meg, A Szövetséges Ellenőrző Bizottság Magyarországon. 1945-1947 címmel. Ebben rámutatott, hogy a SZEB jelentősen korlátozta Magyarország szuverenitását. Szerencsés tanár úr szerint kisebbségben van azzal az állásponttal, hogy ’45-ben még nem lehetett tudni, hogy szovjetizálják-e az országot, vagy sem. Többen azt remélték, a békekötés után Magyarország egy európai típusú fejlődés útjára léphet. A SZEB viszont nem engedte egy valódi parlamentáris demokrácia létrejöttét – mutatott rá.
1998-ban jelent meg Földesi második kötete, A magyar jóvátétel és ami mögötte van...Jóvátételt kellett fizetni, pedig az országot először a német megszállók, majd a szovjetek rabolták ki, de létezett egy harmadik megszállás is, amikor magyarok rabolták ki a magyarokat –közölte Szerencsés Károly. Amikor aláírtuk 1945. január 20-án a fegyverszüneti egyezményt; ennek a 12. pontja rendelkezett arról, hogy Magyarországnak jóvátételt kell fizetnie. Legelőbb a Szovjetunióval írtunk alá jóvátételi egyezményt, ez 1945. június 15-én volt, és összegszerűen kétszázmillió dollárban jelölte meg az összegét; áruban kellett kifizetni, hat év alatt, ami egy romba dőlt ország számára meglehetős nehézségeket okozott. Általában komplett gyárakat, üzemeket szereltek le – ezenkívül lehetővé tette az utólagos reklamációt, amit tulajdonképpen a nemzetközi jog nem ismer el. Leszállítottunk egy terméket, az orosz fél átvette, és utána, fél év múlva, mondjuk, jelentkezett, hogy elnézést, de amit kapott árut, az nem jó és akkor Magyarországnak ismételten ezeket a cikkeket le kellett szállítania. 1953-ban jelentette ki a Szovjetunió, hogy teljesítettük a jóvátételi kötelezettséget, de ez azért volt így, mert nem tudtunk olyan ütemben szállítani, ahogy a Szovjetunió ezt kérte, ezért húzódott el ez időben. A szovjet jóvátételt nagyon nagymértékben megterhelte, hogy a potsdami konferencián, ami 1945. július 17. és augusztus 2. között volt, elhatározták azt, hogy a Magyarországon lévő összes német tulajdon automatikusan átmegy szovjet tulajdonba. Több mint négyszáz ilyen gyár és vállalat volt, és ezeket a magyar kormánynak vissza kellett vásárolnia, ami egészen 1955-ig tartott. Ennek a pontos összegét a történettudomány nem igazán tudja, de olyan százhatvan és száznyolcvanmillió dollár közötti összegre teszi. Volt még egy probléma, hogy a fegyverszüneti szerződés előírta, hogy a német tulajdont meg kell őrizni olyan állapotban, ami a fegyverszünet aláírásának a pillanatában volt, vagyis 1945. január 20-án. Igen ám, de ezután dúltak leginkább Magyarországon a harcok, tehát ha lebombáztak egy ilyen gyárat, akkor ezért is kárpótlást kellett Magyarországnak fizetni. Szerencsés Károly hozzáfűzte, hogy felesége foglalkozott az erdélyi jóvátétellel is, hiszen nem országban, hanem nemzetben gondolkodott.
            A 2009-es A megszállók szabadsága többek közt arról szól, hogy a Szovjetunió Magyarországot is beillesztette birodalma külső gyűrűjébe. Megtudtuk, hogy 1945-ben még az is felvetődött, hogy Magyarország a Szovjetunió része lesz.
A megbélyegzés hatalma.: Pfeiffer Zoltán 1990-1981. című, 2003-ban megjelent kötetet már együtt írták. Szerencsés szerint sokan mondják: kicsik vagyunk, nincs semmi esélyünk. Mindig van esély! - mutatott rá, csak az a kérdés, éltünk-e az esélyekkel. Pfeiffer Zoltán nem mondta, hogy mi már nem tehetünk semmit. Nemzeti demokrata volt, és küzdött, amíg csak lehetett. Mentelmi jogát megvonták, az ávósok üldözték, de Pfeiffer antifasiszta is volt, így jól ismerte a várost, és mikor 1947. november 4-én bement a Ferenciek terén lévő Meinl élelmiszerboltba, áthaladt egy titkos ajtón, és a háztömb másik oldalán már várta őt egy amerikai követségi autó.
 
A Halványkék választás a kékcédulás választásokról szól, hogy országosan összesen 12 260 „aktivistának” 4727 szavazókörben 208 693, fejenként átlagosan 17-18 hamis voksot kellett volna leadnia. A rebellis tartományban rámutattunk, hogy a magyar nem egy pusztuló nép, és lehet magyar újjászületés – közölte Szerencsés Károly, aki megemlítette, hogy Földesi Margit újságíró is volt. Az Echo televízióban Gyurkovics Tiborral volt egy közös műsoruk, a Még nem késő. A magyar irodalom színe-javát bemutatták, egy-egy műsort szentelve minden írónak-költőnek. Hármasban körül járták a történelmi korszakot, amiben élt, alkotott az illető, a magánéletét, és természetesen a művészetét.
 
Aztán volt egy másik műsora is az Echo televízióban, az már talán kicsivel később: az Elátkozott szabadság. Vendégeivel hitelesen tárgyalták, tárták fel a rendszerváltás főbb kérdéseit, ellentmondásosságát, visszásságait.
Szerencsés Károly meg is jegyezte a konferencián: túl sok volt az elmúlt több mint 100 évben a rendszerváltás. Elég volt! Csináljuk máshogy!
 
Szerencsés tanár úr előadása után két Földesi-tanítvány következett: Nyári Gábor és Stella Szonja. Az előbbi, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója elmesélte, hogy még egyetemistaként Földesi Margit ösztönzésére kezdett el kutatni Teleki Pál és egy lehetséges magyar emigráns kormány témakörében. Így a történész röviden összefoglalta a magyar emigráns kormány létrehozásának ötletét. A második Teleki-kormány időszakában vagyunk, amikor a miniszterelnök és bizalmasai magyar függetlenség megőrzése érdekében egy emigráns kormányt akartak létrehozni az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Végül az USA mellett döntöttek, mert a britekkel ellentétben az amerikaik nyílt lapokkal játszottak. Az ún. Teleki–Perényi-terv sikeréhez a biztosítani kellett az anyagiakat (5 millió USA dollár), ezen kívül a kapcsolati hálót is ki kellett építeni az emigráns kormány számára külföldön, mindezt a legnagyobb titokban. Pelényi János, aki 1933-tól Kubára és Mexikóra is kiterjedő megbízatással washingtoni magyar követ volt, több mint 30 egyetemet látogatott meg az USA-ban, nem előadói célzattal, hanem zártkörű beszélgetéseket folytatott. Megtudta, hogy Amerikában egy Dunai Konföderáció mellett tették le a garast. Pelényi korábban levonta az első világháború tanulságait, és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország azért került rendkívül nehéz helyzetbe a béketárgyalásokon, mert szemben például a csehekkel és a lengyelekkel, nem volt kiépített diplomáciai képviselete az antanthatalmaknál. Magyarország viszont 1940. november 20-án csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, így Pelényi lemondott követi posztjáról. A britek még támogattak volna egy magyar emigráns kormányt, de felvetődött náluk a kérdést, hogy ha az létrejön, akkor Horthy kormányzó melyiket tartja legitimnek? Ezt a rizikót nem vállalták, így az emigráns kormány nem jöhetett létre.
 
Stella Szonja nem csak tanítványa, de szerzőtársa is volt Földes Margitnak. Az Egy másik vesztes - Olaszország 1943-1947 kötet úgy jött létre, hogy Szonja kiválóan tudott olaszul, és már egyetemistaként gyűjtötte az olasz nyelvű anyagokat tanárnője kérésére. Stella Szonja közölte, hogy ő már elhagyta a pályát, de a szervezők felkérését, Földesi Margit emléke iránti tisztelete miatt, nem utasíthatta el. Előadásában a szövetségesek viszonyát vázolta fel a Cosa Nostrával. Közölte, hogy a háború vége felé New York kikötője nagyon fontos volt az USA számára, de tartottak a német és az olasz kémek szabotázsakcióitól. Ez utóbbiak jól el tudtak rejtőzni a nagy létszámú olasz közösségekben. Ezért a kikötő biztonságáért felelős Radcliffe Haffenden őrnagy, az FBI egyik magas rangú vezetője felvette a kapcsolatot a hírhedt maffiózó Lucky Lucianóval, aki annak ellenére, hogy 5 évi börtönbüntetését töltötte, emberén, Joe Lanzán keresztül megtartotta a kikötői illegális tevékenység feletti ellenőrzését. A nagy mennyiségű információ, amivel ellátta az amerikai titkos szolgálatokat, nemcsak a New York-i kikötő olasz kémhálózatának felgöngyölítését tette lehetővé, hanem garantált egy kényszerű szindikátusi békét is, ami zavartalanná tette a hadianyag Európába való juttatását. A kapcsolatot Haffenden és Luciano között bizonyítják  azok a mikrofilmek, amelyek rövid ideig olvashatók voltak a Freedom Information Act  honlapján. Mellesleg Moses Poliakoff, Luciano ügyvédje is elmondta, hogy 1942-ben New York kerületi ügyésze az amerikai haditengerészet elhárítási részlege fel akarta kérni Lucianót egy bizonyos segítségre és őt bízta meg a közvetítéssel. Luciano másik segítsége az volt, hogy ismertette az amerikaiakkal, kik azok a maffiózók, akik Szicíliában élnek és segítik őket a partraszálláskor. Az OSS (a CIA előde)a szicíliai-amerikai katonákat is megkereste és kialakított belőlük egy hálózatot, amelynek feladata volt kapcsolatba lépni az olasz fasiszta rendszerrel szemben ellenséges elemekkel. Luciano fő partnere a szigeten don Calogero Vizzini volt. Az összekötő közöttük pedig Vito Genovese, aki 1938-ban tért vissza Amerikából. Egy fotón látható is amerikai egyenruhában a híres bandita, Salvatore Giuliano mellett.
A maffia egyik leghatékonyabb lépése az volt, hogy súlyosan megfenyegették a Szicíliában állomásozó olasz katonai egységeket, „melegen ajánlva” nekik a dezertálást és a szabotázsakciókat, ha el akarják kerülni, hogy családjuknak baja essen.
A szövetségesek partraszállása után a maffia célkitűzése a beszivárgás volt azoknak a településeknek a vezetésébe, amelyet az AMGOT (Allied Military Government of Occupied Territories) támogatott. Miután kihasználta a harcok idején a fekete piacot, a Cosa Nostra a háború után főként a kábítószerből kezdett gazdagodni.
 
Igaz, Strausz Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos igazgatója nem Földesi-, hanem Szerencsés-tanítvány, de jól ismerte a népszerű tanárnőt, és azt is, hogy egyik kutatási területe az 1945 és 1949 közti választások története. Ezért a történész a kitelepítések, a telepesek és az azokhoz kapcsolódó pártok állásfoglalásait ismertette. 1945 nyarán, néhány hónappal a világháború vége és alig több, mint egy évvel a zsidóság tömeges deportálása után küszöbön állt tehát egy újabb népmozgás-népmozgatás a Kárpát-medencében és Magyarországon. A völgységi sváb falvakban bukovinai székely családok jelentek meg, az első elűzött felvidéki magyarok házaiba már beköltözködtek szlovák szomszédaik és lassan kezdetét vette Kelet-Magyarország agrárproletárjainak letelepítése is. Valamivel később, 1946 januárjában pedig Budapest környékéről elindultak a kitelepített németeket szállító első szerelvények a megszállt „anyaország” felé. Mindez hatalmas feszültségeket teremtett a telepítésben érintett területeken, és ezek a súlyos konfliktusok mielőbbi megoldásra vártak. A kérdés többek között az volt: vajon milyen szervezetek, intézmények vállalják magukra ezeknek a problémáknak a felszámolását? A kisgazdáknak jelentős sváb szavazóbázisuk volt, így ők a kitelepítés emberségesebb módját követelték, ezért a baloldal svábmentőknek hívta a kisgazda politikusokat. A parasztpártiak teljes mértékben támogatták a svábellenes megmozdulásokat, míg a szocdemek álláspontját nehezítette, hogy a mecseki sváb bányászok közül sok volt a szervezett munkás. Az MKP volt a legnagyobb játékos, egyes településeken a sváboknak mentességet ígértek, ha rájuk szavaznak, míg máshol mással kampányoltak, így a kitelepítettek egyértelműen vesztesek, de a telepeseket sem lehet győztesnek mondani, mert a diktatúra elvette mindenüket.
 
A tudományos előadásokat követően az érzelmeké lett a fő szerep, mikor Horváth Szilárd újságíró beszélgetett Szerencsés Károllyal, az Átét – Földesi Margit emlékére című kötetről. A szerző közölte, hogy nemrég újra olvasta könyvét, és meggyőződése, hogy a kötet segít az olvasóra nehezedő nehézségek elviselésében. A könyv nem csak a betegségről, a tragédiáról, hanem kettőjük kapcsolatáról is szól. Szerencsés egy évi kötelező katonaság után egyetemre került, ahol felfigyelt egy szőke, csodaszép nőre, aki latinul olvasta Plutarkhosz ókori krónikás műveit. „Álltam a folyósón és Gitta megszólított: vársz valakit? – Téged - feleltem. Onnantól szinte mindenhova együtt mentünk.” Bevallotta, hogy félénk, magának való fiú volt, aki kerülte a társaságot, Budáról csak moziba ment át Pestre. Margit, vagyis, ahogy ő nevezi, Gitta, akkor már költőket, írókat ismert. Egy olasz pizzériában történt a leánykérés, és eleinte anyósánál laktak. Gitta mamája – aki jelen volt a keddi konferencián – mindent megadott nekik, de dolgoztak az egyetem mellett, hogy önállóan élhessenek. „Gitta nem a másik énem, hanem a másik felem volt. Kölcsönösen megvédtük egymást. Jobb tanár volt nálam, minden diákját név szerint ismerte. Olyan témákat kutatott, melyek tragikus helyzetekben is erőt adnak. A tévén keresztül pedig milliókhoz szólt. Gittával vallottuk, hogy a legjobb dolog magyarnak lenni, és elítéltük a kishitűséget, az önostorozást. Nem néztünk le más népeket, mert egy angolnak biztos a legjobb dolog angolnak lennie.” Az angol nyelvvel kapcsolatban Szerencsés Károly megjegyezte, hogy mindent beborítanak az angol feliratok, ezért úgy kell védelmeznünk anyanyelvünket, ahogyan Gitta tette. „Aki bár fiatalon meghalt, mégis teljes életet élt” – zárta a beszélgetést Szerencsés Károly.
 
m.a.
(2026.04.29.)