A KOMMUNISTA HATÓSÁG MEGKEZDI A SZERZETESEK KITELEPÍTÉSÉT

RETÖRKI-KRONOLÓGIA

1950-ben a pártállam még nem törte meg teljesen a katolikus egyház ellenállását. A földosztás révén gazdaságilag megingott, a felekezeti iskolák 1948-as államosításakor és a hitoktatás fakultatívvá tételével oktatás-nevelői funkcióját vesztett, koncepciós perekkel megfélemlített katolikus egyház továbbra sem egyezett meg a hatalommal. Ezért a Központi Vezetőség 1950-ben a szerzetesrendek felszámolását kezdeményezte.

1950-ben a pártállam – bár a református, az evangélikus, az unitárius egyházakat és az izraelita felekezeteket 1948-ban már szóra bírta – még nem törte meg teljesen a katolikus egyház ellenállását. A földosztás révén gazdaságilag megingott, a felekezeti iskolák 1948-as államosításakor és a hitoktatás fakultatívvá tételével oktatás-nevelői funkcióját vesztett, koncepciós perekkel megfélemlített katolikus egyház továbbra sem egyezett meg a hatalommal. Ezért, hogy a protestáns és izraelita felekezetek után a katolikus egyházra is ráerőszakoljanak egy – a társadalom és a közvélemény szemében a legitimizációt biztosítandó – megállapodást, a Központi Vezetőség 1950-ben a szerzetesrendek felszámolását kezdeményezte -  írja Rapali Vivien Regina a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  főmunkatársa az intézet honlapjának kronológia rovatában.

Az egyezmény kicsikarása és a tárgyalások, a pártállam számára kedvező pozíciójának előkészítése érdekében, a Belügyminisztérium 1950 júniusában „közrendészeti és biztonsági” okokból elrendelte a déli határhoz közel eső rendházakból a szerzetesek elhurcolását és háziőrizetét. 1950. június 9–10. éjjelén 894 férfi és női szerzetest telepítettek kényszerlakóhelyre. Erre válaszul a püspöki kar június 20-án azonnali tárgyalást kezdeményezett, tárgyalóbizottságának tagjai között volt többek között Czapik Gyula egri érsek, Hamvas Endre csanádi püspök és Sárközi Pál pannonhalmi kormányzó apát. Az állam részéről hattagú delegáció képviseltette magát, vezetője Rákosi Mátyás volt.

A tárgyalásokkal párhuzamosan, nyomásgyakorlási céllal folytatódott a szerzetesek kitelepítése. E kényszerítő körülmények hatására – augusztus 29-ig összesen nyolc alkalommal ültek össze a tárgyalófelek – végül 1950. augusztus 30-án az állam és az egyház között megállapodás született, előbbi akaratának érvényesítésével. Az egyezmény szerint „[…] a püspöki kar elismeri és állampolgári kötelességének megfelelően támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát. Kijelenti, hogy az egyház törvényei szerint eljár azok ellen az egyházi személyek ellen, akik a Magyar Népköztársaság törvényes rendje és kormányának építő munkája ellen fellépnek.”

„Az egyházat kényszerítették az okmány aláírására […] a kormány azzal fenyegetőzött, hogy minden szerzetest és apácát kitelepít. Az egyház számára a biztosított korlátozott jogokat is attól tették függővé, hogy az egyház nem avatkozik be úgymond a dolgozó tömegek ügyébe. Ez Rákosi Mátyás ultrasztálinista rezsimjének szóhasználata szerint azt jelentette, hogy nincs helye még a legenyhébb eltérésnek sem a kommunista pártvonaltól.”

A kierőszakolt paktum nyomán, alig egy héttel később, szeptember 7-én jelent meg a Magyar Közlönyben a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi XXXIV. számú törvényerejű rendelete szerint: „[…] A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek hatálybalépésével megszűnik. Nem vonatkozik ez a rendelkezés a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátására szükséges megfelelő számú férfi és női tanítórend működési engedélyére.”

Kivételt képeztek tehát az oktatási tevékenységet végző bencések, piaristák, ferencesek és a Szegény Iskolanővérek. A megmaradt négy rend, rendenként 40–45 taggal, eredeti intézményállományuk csak töredékét, összesen nyolc – a protestáns felekezeteknek is ennyit engedélyeztek – középiskolát tarthattak meg. A bencések megkapták Pannonhalmát és a győri Czuczor Gergely Gimnáziumot, a piaristák a kecskeméti Katona József Gimnáziumot és a budapesti Piarista Gimnáziumot. A ferenceseknek az esztergomi volt ferences rendi és a szentendrei gimnázium, a szegedi iskolanővéreknek a budapesti Rozgonyi Piroska Gimnázium (Patrona Hungariae Leánygimnázium) és a debreceni Svetits Intézet gimnáziumi része jutott.

A rendtagokat nem pusztán működésük beszüntetésére, de a rendházak elhagyására is kötelezték, a szerzetesrendek ingó és ingatlan vagyonát pedig államosították.[8] Személyes tragédiájukról, a rendek kálváriájáról és a kitelepítésekről, az egyházi oktatási és szociális intézmények tömeges megszűnéséről a cenzúrázott korabeli sajtó nem, vagy igen egyoldalúan számolt be, míg az augusztus 30-án köttetett megegyezés sikerét dicsérte.

Az intézkedés több mint 10 ezer női és férfi szerzetest érintett. 1950 előtt Magyarországon 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött. Előbbiek mások mellett plébániákat vezettek és oktatói tevékenységet végeztek, utóbbiak oktató-nevelő funkciójuk mellett egyéb szociális feladatokat is elláttak.

Az 1950. évi XXXIV. számú törvényerejű rendeletet 1989-ben helyezték hatályon kívül.

Forrás: retorki.hu
(2026.06.09.)