A monori tanácskozás

RETÖRKI KRONOLÓGIA

1985. június 14–16-án rendezték meg a késő Kádár-korszak egyik legjelentősebb ellenzéki tanácskozását, a monori találkozót. A találkozó az utolsó olyan komolyabb ellenzéki együttműködés volt, amelyen a rendszer „másként gondolkodói” az őket elválasztó ideológiai, világnézeti különbségek ellenére részt tudtak venni.

A találkozó terve 1982 óta fokozatosan formálódott. 1984-ben szervezőbizottság alakult, amelynek célja egy az 1943-as szárszói konferenciához hasonló tanácskozás megszervezése volt. A szervezőbizottság az ellenzéki csoportok korábbi sikeres együttműködésének eredményeképpen létrejött Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának tagjaiból alakult meg Donáth Ferenc, Csoóri Sándor, Kenedi János, Kis János, Mészöly Miklós, Csurka István, Für Lajos és Bauer Tamás részvételével. A szervezés kapcsán külön szólni kell Donáth Ferencről, akinek nélkülözhetetlen szerepe volt a találkozó létrejöttében. Donáth mindegyik résztvevői körrel jó kapcsolatot ápolt, és rendelkezett azzal a tekintéllyel, amivel a különböző nézeteket valló személyeket és csoportokat egy asztalhoz tudta ültetni. Az ellenzéki csoportosulások különbözőségére való nyitottsága és a minden résztvevő általi elfogadottsága ideális közvetítő és integráló személyiséggé tette - írja Jónás Róbert történész.

A tanácskozás negyvenöt résztvevője az ellenzéki értelmiség különböző csoportjaiból került ki. Képviseltették magukat a demokratikus ellenzék meghatározó alakjai, a népiek és a reformközgazdászok. A résztvevők kiválasztásával kapcsolatban a szervezők között alakultak ki viták. A demokratikus ellenzék saját politikai súlyát lényegesen nagyobbnak vélte, amit nem látott megjelenni a meghívott körök számarányában. Sérelmezték továbbá, hogy más ellenzékiek – például Krassó György – nem kapott meghívást.

A találkozó létrejöttében mindhárom csoport érdekelt volt. A demokratikus ellenzék, mint kisszámú radikális csoport tudatosan kereste a kapcsolatot más ellenzéki csoportokkal, mert ettől remélte Aczél György megosztásra törekvő taktikájának semlegesítését. A népiekre a tizenkilencek leveleként ismertté vált, Kádár Jánosnak címzett, és egyebek mellett a Hitel folyóirat és a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyeztetését megfogalmazó kérésük sikertelensége hatott motiválóan. A reformközgazdászok a Magyar Szocialista Munkáspárt 1985. március 25–28-án tartott kongresszusa által elfogadott határozat nyomán szembesültek azzal, hogy az általuk követett stratégia, amely különböző bizottsági állásfoglások és szakértői munkák által próbált reformokat elindítani a gazdaságpolitikában, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A tanácskozás előkészületeit és magát a tanácskozást az állambiztonság is figyelemmel kísérte, az ott elhangzottakat pedig rejtett lehallgatókészülékkel rögzítette. Több meghívottra nyomást gyakoroltak, hogy álljon el a részvételi szándékától.

A találkozón Donáth Ferenc megnyitó szavait követően négy referátum és az azokra reflektáló opponensi hozzászólások hangzottak el. Csurka István Új magyar önépítés című előadása kemény szavakkal megfogalmazott kritika volt. Csurka abból a feltételezésből indult ki, hogy a hatalom és a társadalom között 1956 után megkötött kényszeregyezség nyomán egy beteg társadalom alakult ki, ami egy olyan kvázi-kultúrát hozott létre, amely nem képes a saját kérdéseire válaszokat adni, vagyis rendeltetésszerűen betölteni a funkcióját. Csurka úgy vélte, a felelősen gondolkodó értelmiség kicsiny magjára vár a feladat, hogy programot adjon a társadalomnak. Ennek a programnak olyan életstratégiát kell nyújtania az emberek számára, amivel azok egy nemzeti jellegű, szeretetre alapozott önépítési program keretében gondolkodásukat függetleníthetik a politikától. Csoóri Sándor referátuma a határon túli magyarok helyzetével foglalkozott. Eltemetetlen gondok a Duna-tájon című előadásában rámutatott, hogy a környező államokban ezeréves magyar elnyomásként emlegetett történelmi Magyarország idejében az akkori kisebbségnek több joga és lehetősége volt saját nyelvének használatára, kultúrája ápolására, mint ma a határon túli magyaroknak. A magyar-román viszonyról szólva Csoóri úgy látta, hogy Trianon nem csak a magyar, de a román nemzetet is traumatizálta. Míg a magyarok Trianonból a szükségszerűséget, addig a románok a diktátum gyalázatát és erőszakosságát nem értették meg. A romániai Magyar Autonóm Tartomány kapcsán rámutatott, a magyar kisebbséget elnyomó román nacionalizmust a magyar kommunisták a testvériség és nemzetköziség jegyében szolgálták ki. Csoóri elhibázottnak tartotta a Kádár-rendszer határon túli magyarsággal kapcsolatos politikáját, amely a magyar kisebbségek kiszolgáltatott helyzetére hivatkozva nem képviseli azok érdekeit. Úgy vélte, a helyzeten a probléma nemzetközi fórumok elé tárásával lehetne javítani. Bauer Tamás előadásának első részében, Nyolc észrevétel a kongresszusi irányelvekhez című referátumában kritizálta a pártvezetés valóságot figyelmen kívül hagyó szemléletmódját, amely mind a kérdések általános megközelítésében, mind a konkrét problémák kapcsán tetten érhető. Előadásának második felében az 1968-as reformpolitika továbbvitelének lehetőségeivel foglalkozott a vállalati szervezet és piaci verseny, a külgazdasági politika, a hiánygazdaság valamint a gazdasági és politikai reform vonatkozásaival. Kis János Korlátainkról és lehetőségeinkről című referátuma élesen kritikus hangon szólt a politikai vezetés eredménytelenségéről, amely a társadalom számára az elszegényedésben, a gyorsuló inflációban, a fogyasztás csökkenésében jelenik meg leginkább. A különböző értelmiségi körök ugyan élénken foglalkoznak az egyes szakpolitikai kérdésekkel, azok mégsem állnak össze átfogó programmá. Ennek oka az ezen értelmiségi csoportok közötti széttagoltság, amely visszavezethető egyrészt az egymás iránti bizalmatlanságra, másrészt a hatalom ellenzéket megosztó mechanizmusaira, harmadrészt pedig 1956 mélyen bevésődött tapasztalataira, amelyek gátolják az átfogó, alternatív megoldásokról való gondolkodást. Rámutatott arra, hogy számos területen az egyének és a szervezetek nem rendelkeznek olyan világosan lefektetett jogokkal, amelyeket szükség esetén számonkérhetnének a hatalomtól, így az igazi irányítás a pártszervekre és pártfunkcionáriusokra, vagyis a közhatalommal összefonódott pártra marad. Az így kialakított, jogilag számonkérhetetlen rendszer minden juttatást visszavehető kedvezménnyé tesz.

A találkozó hangsúlyozottan az eszmecsere és egymás jobb megismerése jegyében zajlott, ami közelebb hozta a különböző ellenzéki csoportokat, és a résztvevők úgy ítélték meg, hogy a találkozót folytatni kell. Az ellenzéki csoportok egymáshoz történő közeledésének jeleit és a folytatás szándékát a pártvezetés számára készült jelentés is megemlíti. Az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának 1985. júniusi monori konferenciáról készített tájékoztatója kiemelte, hogy a találkozón a résztvevők igyekeztek megteremteni az átfogó igényű közös gondolkodás feltételeit, valamint hogy érzékelhető volt a népiek és a demokratikus ellenzék közeledési szándéka. A tájékoztató megjegyzi azt is, hogy a jelenlévők közül senki nem utasította vissza a párt politikáját érintő kritikákat. Okulva ebből, az ellenséges-ellenzéki tevékenységgel kapcsolatban 1986. július elsején hozott PB határozat már a párttagok elleni fegyelmi eljárást vagy akár kizárást helyez kilátásba az ellenzékiekkel előzetes jóváhagyás nélkül történő kapcsolattartás miatt. Bár utólag többekkel „elbeszélgettek” a monori találkozón való részvételük miatt, Csurka Istvánon kívül senkit nem ért nagyobb retorzió. A találkozón elmondott beszédének amerikai kiadása miatt – vagy csupán annak ürügyén – Csurka Istvánt 1986-ban szilenciumra ítélték. A találkozó híre Moszkvába is eljutott. A Mihail Szergejevics Gorbacsov és Kádár János közötti, 1985. szeptember 25-i moszkvai találkozón a szovjet pártfőtitkár szóba hozta a találkozót. Kádár értelmiségiek, társadalomtudósok és írók ellenzéki összejöveteleként írta le a monori találkozót, akiknek véleményére a munkások körében nincs fogadókészség.

Monor jelentőségét elsősorban az ellenzéki együttműködés ténye adja. A résztvevők nem adtak ki állásfoglalást, nem próbáltak direkt módon, a közvélemény bevonásával nyomást gyakorolni a pártvezetésre és a kormányzatra – erre akkoriban még nem is lett volna sok lehetőségük. A referátumok ugyanakkor olyan alapvető különbségeket hoztak napvilágra, amelyek túlmutattak a résztvevő csoportok közötti nézetkülönbségeken és a hatalomhoz való viszonyról, valamint a lehetséges cselekvési irányokról, elképzelésekről adtak képet.

Forrás:retorki.hu
(2026.06.14.)