Nagy Imre újratemetése - 1989. június 16.

RETÖRKI KRONOLÓGIA

A rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb hatású, a demokratikus átmenet egyik legszimbolikusabb eseményére 1989. június 16-án került sor. Nagy Imre és társainak újratemetését a résztvevők és a témával foglalkozó kutatók egy része a kommunista rezsim zárásaként értékelik, hiszen ezzel a szimbolikus kegyeleti aktussal az egykori első titkár, Kádár János és az 1956-os forradalom és szabadságharc romjain felépített Kádár-rendszer véglegesen elveszítette legitimációját - írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár főmunkatársa, Rapali Vivien Regina.

Az eseményre napra pontosan 31 évvel Nagy Imre egykori miniszterelnök, Maléter Pál, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere és Gimes Miklós újságíró kivégzése után került sor. Az 1958. június 16-án hajnalban kivégzetteket – hogy nyughelyük ismeretlen legyen – az Országos Börtön sétálóudvarán földelték el. Másnap hozták nyilvánosságra a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, hogy mi történt a holttestekkel. 1961. február 24-én a kihantolt holttesteket az Új köztemetőbe szállították, ahol kátránypapírba, arccal a föld felé fordítva ásták el. Az Új köztemetői sírok álnéven szerepeltek a temetői jegyzékben, így lett például az egykori miniszterelnökből Borbíró Piroska.


Nagy Imre rehabilitációjának lehetősége, az „ötvenhatosok” kérdése, a múlttal való tényleges szembenézés, a kommunista diktatúra történelemhamisításának felszámolása és a mindezt indikáló változás igénye a nyolcvanas években már a felszínen lebegő téma volt a társadalomban. Mindannak ellenére, hogy Kádár János és vele együtt az MSZMP keményvonalas szárnya, azaz a „regnáló párt” által markánsan képviselt hivatalos álláspont továbbra is változatlan volt: az ’56-os események újragondolásáról szó sem lehet. A Kádár-rendszer legitimációját teljes egészében arra építette, hogy az eseményeket ellenforradalomnak, Nagy Imrét és kormányát pedig illegitimnek minősítette, „mert ő [1956-ban] föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt”.


Az 1988. május 20–22-én tartott pártértekezleten, a vezető testületekben túlsúlyba jutott, változásokra nyitott párttagoknak köszönhetően Kádár Jánost leváltották a pártfőtitkári tisztségéből. Ez az aktus végül utat engedett a rehabilitációs törekvések új szintre lépésének is. A szintén ekkoriban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára megemlékezést szervezett. A város több pontján tartott összejövetelek végül tömegdemonstrációba torkolltak, a rendőrség többszöri közbeavatkozása és ellentmondásos intézkedései – a délelőtti, engedélyezett megemlékezéseket követő délutáni letartóztatások, valamint az előállított személyek még aznap esti szabadon engedése – már jelezték a hatalom bizonytalan állapotát és a társadalomhoz fűződő zavart viszonyát. 1988. június 16-a, Nagy Imre és társai halálának 30. évfordulója fontos erőpróbát jelentett a hatalomnak és az ellenzéknek egyaránt. A párt erővel kívánt nyomatékot adni annak, hogy a reformok határait és ütemezését ő határozza meg. A budapesti eseményekkel egyidőben a magyar emigránsok szervezésében, Méray Tibor, Fejtő Ferenc, illetve Vásárhelyi Miklós beszédeivel kísérve, mintegy 300-400 fő részvételével a 1988 decemberében az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, Borics Gyula magához hívatta a Nagy Imre-perben kivégzettek, valamint Losonczy Géza és Szilágyi József hozzátartozóit, hogy közölje velük: a következő év márciusában vagy júniusában sor kerülhet a mártírok eltemetésére.

Alig hat héttel később Pozsgay Imre a Magyar Rádióban népfelkelésként értékelte az ’56-os eseményeket. Pozsgay kijelentése után február elején az MSZMP PB rendkívüli ülést tartott, amelynek központi kérdése az ’56-os forradalom értékelése volt. A párton belüli megosztottságot jól szemléltetik az Eörsi István és Lukács János által idézett sorok. Eörsi, aki maga is áldozata volt a kádári megtorlásnak, 1989. január 31-ei rádióinterjújában a következőképpen fogalmazta meg az „ötvenhatos problémát”: „Ha azt mondjuk, hogy ’56 népfelkelés volt, akkor én például igen boldog vagyok, hogy mint népfelkelő ültem, és nem mint ellenforradalmár, és barátaimat mint népfelkelőket végezték ki, és nem mint ellenforradalmárokat, ez nagyon boldogító tudat. De feltétlenül felmerül a kérdés, hogy aki népfelkelőket, népfelkelők tömegét kivégezte, azt hogyan nevezzük?” Ugyanezt a kérdést egészen más hangsúllyal fogalmazta meg a másik oldalról Lukács János a február 10-ei KB-ülésen: „Kedves Elvtársak! [...] Ha 1956 népfelkelés volt, akkor akik leverték a népfelkelést, a nép ellenségei? A kommunisták, munkások, munkásőrök, amit 1956 után elértünk, azt a nép ellen tettük, a nép nélkül?” Végül a párt reformer szárnya kompromisszumra kényszerítette a vezetést és a Központi Bizottság február 11–12-én elfogadta az ’56-os eseményekkel kapcsolatban a népfelkelés-definíciót. Két nappal később a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és Borics Gyula találkozóján megegyeztek abban, hogy még abban az évben, 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzések után sor kerülhet Nagy Imre és társai újratemetésére az Új köztemetőben. Grósz Károly új pártfőtitkár, bár a temetéssel egybekötött megemlékezésbe beleegyezett, a rehabilitációba továbbra sem. A párt által is vállalt népfelkelés-definíció elfogadása egyben azt is jelentette, hogy Nagy Imre és az ő nevével fémjelzett reformpolitika már nem tartozott a rendszerellenesség kategóriájába. Nagy Imre újratemetése „rendezhetővé vált” anélkül, hogy az feltétlenül a párt hivatalos álláspontjával való szembehelyezkedést jelentett volna.

A Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József földi maradványait tartalmazó koporsókat, valamint az ismeretlen forradalmár koporsóját, amely a forradalom többi halálos áldozatának állított emléket, a Műcsarnok homlokzata előtt ravatalozták fel. A megemlékezés díszletét Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervezte, az épület homlokzatán elhelyezett lyukas drapéria azt a nemzeti lobogót jelképezte, amelyből 1956-ban a szovjet mintára készült állami címert kivágták. A felravatalozott, a televíziós közvetítés miatt kissé megdöntött koporsók mellett a mártírok egykori vádlott társai, valamint hozzátartozói váltották egymást a díszőrségben. Tizenegy óra után néhány perccel kezdődött meg a protokolláris koszorúzás. A koszorúzás során elhozták csokraikat Budapest, a vidéki városok, falvak lakosai, társadalmi szervezetek, intézmények, vállalatok dolgozói, a külhonban élő magyarság képviselői. Elsőként Nagy Imre szülővárosa, Kaposvár képviselői helyezték el koszorúikat a ravatalnál. Az Országgyűlés nevében Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, a kormány nevében Németh Miklós miniszterelnök, Pozsgay Imre államminiszter és Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes rótta le kegyeletét a koporsók előtt, majd a magyarországi egyházak és felekezetek képviselői és a hazai diplomáciai testületek képviselői hajtottak fejet a ravatalnál. A közel öt órán át tartó megemlékezés részét képező névsorfelolvasás mellett beszédek is elhangzottak, felszólalt többek között az egykori Nagy Imre-kormány sajtófőnöke, Vásárhelyi Miklós, az egykor halálra ítélt Mécs Imre, a szintén elítélt Zimányi Tibor, a forradalmi Nemzetőrség egykori parancsnoka, Király Béla, valamint a fiatalok nevében Orbán Viktor is. A gyászszertartást követően a koporsókat a Hősök teréről az Új Köztemető 301-es parcellájához szállították, ahol a különböző egyházi áldások után, szűk körben hantolták el a mártírok földi maradványait. A megemlékezésről a Magyar Televízió Végtisztesség: Helyszíni közvetítés Nagy Imre és sorstársainak búcsúztatásáról és temetéséről címmel 8.55-től élőben tudósított. A csatorna mellett az írott sajtó, többek között a Magyar Nemzet, a Népszava és a Népszabadság is tudósított az eseményről, a másnapi számok vezércikkei kizárólag az újratemetéssel és az ’56-os események újraértékelésével foglalkoztak.

1989. július 6-án ugyanazon a napon, amikor az egykori pártfőtitkár, Kádár János meghalt, a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása alapján megsemmisítette a Vida Ferenc által hozott ítéletet, és bűncselekmény hiányában felmentette Nagy Imrét és társait.

Forrás: retorki.hu
(2026.06.16.)