Magyar mérnök- és elitképzés a két világháború közötti Magyarországon

A Magyar Hidrológiai Társaság július 1–3. között rendezte meg Gödöllőn, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Szent István Campusán XLIII. Országos Vándorgyűlését. A konferencia „200 éve a magyar vízügyért" című történeti szekciójában a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár főmunkatársa, gyűjteményi tudományos- és történész szakértője, Dr. Rapali Vivien Regina „A Smith Jeremiás ösztöndíj és a magyar vízügy – négy mérnök életútja a 20. században" címmel tartott előadást.

AZ ELŐADÁS SZÖVEGES VÁLTOZATA
 
A tanulmány az 1927–1941 között működő Smith Jeremiás Ösztöndíjalapítvány történetét és négy mérnökösztöndíjas életpályáját mutatja be. Az alapítvány 33 magyar mérnöknek biztosított a korszakban kiemelkedően magas összegű, fél- vagy egyéves ösztöndíjat amerikai tanulmány- és kutatóútra. A bemutatott négy személy — Jáky József, Einwachter József, ifj. Maurer Gyula és id. Bogárdi János — mindegyike valamilyen módon kötődött a magyar vízügyi szakmához, pályájuk azonban egymástól gyökeresen eltérő mintázatot mutat. Az ösztöndíj másmás szerepet töltött be szakmai pályafutásuk során: Jáky és Einwachter esetében egy már meglévő tudományos pálya megerősítését, míg ifj. Maurernek és id. Bogárdi számára ugródeszkát jelentett. A négy életút a 20. századi magyar mérnöksorsok jellegzetes típusait vázolja fel: az elméleti diszciplínát alapító akadémikusét, a tudományos karrier csúcsára szintén eljutó, ám a politikai korlátokkal mindvégig szembesülő tudósét, valamint azokét, akik tudásukat elsősorban a gyakorlatban vagy az államigazgatásban kamatoztatták, ám végül külföldre távoztak.
 
„Ismert osztályozása a századoknak, hogy a XVIII. század a bölcseleté és a XIX. század a történelemé volt, a XX. század pedig a természettudományoké … E tudományos korszellemmel összhangba kell hoznunk a magyar kultúrpolitikát.” (Klebelsberg 1927) Az idézet Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minisztertől származik: tudománypolitikai hitvallásának tömör summázata, és amely egyértelműen jelzi azt a húszas években kibontakozó tudománypolitikai programot, amely a két világháború közötti időszakban kiemelt figyelmet fordított a hazai természettudományos és műszaki tudományterületek fejlődésére. E program egyik legjelentősebb, mára azonban kevéssé ismert intézménye a Smith Jeremiás Ösztöndíjalapítvány volt, amely nevét az amerikai Jeremiah Smith Jr. után kapta. A 20. században méltánytalanul feledésbe merült Smith neve ma már idegenül hangozhat, pedig a népszövetségi kölcsön amerikai főbiztosa sokat tett a háborút követően az ország gazdasági talpraállításáért. (lásd: Peterecz 2018) Smith magyarországi működése alatt feladatait de facto ingyen látta el, hiszen főbiztosi fizetését nem vette fel, a számára kiutalt keretösszegből csak alkalmazottai fizetését és dologi kiadásait finanszírozta. Ennek a „megmaradt” összegnek a sorsáról utóbb a magyar Minisztertanács döntött és igen előrelátóan egy ösztöndíjalapítványba fektette, amely kizárólag a Műegyetemen oklevelet szerzett mérnökök számára biztosított amerikai ösztöndíjat. (Rapali 2025)

 
Az alapítvány 240 000 aranykorona, azaz 280 000 pengő tőkevagyonnal rendelkezett – tekintélyes összeg. Különösen, ha megnézzük, hogy a Műegyetem teljes évi költségvetése 1926/27-ben 1 531 000 pengőt tett ki, (Zárszámadás 1926/1927.) vagyis az ország egyik legnagyobb felsőoktatási intézményének éves kiadása csupán öt és félszerese volt az alapítvány tőkéjének. Az alapítvány kezelője a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, ő állapította meg, hogy évenként hány ösztöndíjas hely volt kiadható. Bár az ösztöndíjasokat érintő valamennyi kérdésben a végleges döntés meghozatala az ő jogkörébe tartozott, az ügyrendből az látszik, hogy az egyes kérdések gyakorlati megoldásában elsősorban a Műegyetem járt el, amely meglehetősen nagyfokú felsőoktatási autonómiát jelentett. (Rapali 2025) A jogi szabályozást illetően: ahogy más, a korszakban működő állami ösztöndíjprogram esetében is, az 1927. évi XIII. törvénycikkben foglaltak voltak irányadók. Ez volt az a törvénycikk, amely Klebelsberg ösztöndíjpolitikájának addig elért eredményeit, az akkor már megalakult külföldi magyar intézetek helyzetét is rendezte. (Ujváry 1993; OT 1927) A Smith-ösztöndíjas mérnökök fél- és egyéves ösztöndíjra pályázhattak, előbbiek 4000, utóbbiak 8000 pengő értékűek voltak. Ez a korszak külföldi ösztöndíjaihoz mérten is magas összegnek számított. Az 1937/38. tanévre pályázható francia állami ösztöndíj például évi 2200, a svájci 2280 pengő volt, a német Alexander von Humboldt Stiftung 9 hónapra 1360 pengőnek megfelelő birodalmi márkát jutatott kedvezményezettjeinek. Egyik sem közelítette meg a Smith-ösztöndíj 4000, illetve 8000 pengős appanázsát. Az ösztöndíj összegének reális értékét szemlélteti továbbá, hogy Karácsonyi László Smith ösztöndíjas (1928/29), műegyetemi adjunktus havi fizetése 1929-ben 270–290 pengő volt, (Rapali 2025) vagyis az egyéves ösztöndíj közel két és félévnyi fizetésnek felelt meg. A kortársak is tisztában voltak az ösztöndíj kiemelkedő értékével, az Aerodinamikai Intézet alapítója, Abody (Anderlik) Előd Kármán Tódornak írt levelében így fogalmazott: „Anyagi szempontból is legkiadósabb az amerikai ösztöndíj (az úgynevezett Smith Jeremiás féle) mely havi 120–140 $-t jelent.” (Rapali 2025)

Az amerikai célterületű és kiemelkedően magas összeget biztosító stipendium ezért fokozott érdeklődést váltott ki a mérnökök körében, a pályázás során, kevés kivételtől eltekintve általában túljelentkezés figyelhető meg. Az ösztöndíj úgynevezett kéziösztöndíj volt, vagyis kiküldetési helyen, különösebb megkötések nélkül, egyéni igények szerint, szabadon felhasználhatott az ösztöndíjas.

Ilyen ösztöndíjakat a korszakban általában az intézmények, testületek, magánszemélyek, hazai és külföldi alapítványok biztosítottak. (Ujváry 1993) Az ösztöndíjas mérnökök számára az amerikai út különleges lehetőség volt. az Államokba utazó magyar mérnökök nemcsak a legkorszerűbb laboratóriumokkal, kutatóintézetekkel, műszaki ismeretekkel és kutatási módszerekkel ismerkedhettek meg, de betekintést nyerhettek egy, a közép-európaitól gyökeresen eltérő mérnöki kultúrába és szemléletmódba is. A szakmai látkör szélesítése mellett további előnyt jelentett a tudományos kapcsolatépítés lehetősége, a nyelvtudás fejlesztése. S a megszerzett tudás hasznosulása sem maradt el: szűkebb értelemben a külföldi kiküldetés az ösztöndíjas szakmai pályájának fontos lépcsőfokává vált, tágabb értelemben pedig hozzájárult a hazai tudományos élet és a gazdasági fejlődés előmozdításához is. (Rapali 2025)
 
A SMITH JEREMIÁS ÖSZTÖNDÍJASOK
 
1927 és 1941 között az alábbi 33 mérnök kapott Smith ösztöndíjat: Józsa István (1927/28), Janicsek (Jáky) József (1927/28), Juhász Kálmán János (1927/28), Vér Tibor (1928/29), Elischer Pál (1928/29), Puky Péter (1928/29), Karácsonyi László (1929/30), ifj. Konkoly-Thege Gyula (1929/30), Vörös Imre (1929/30), Feimer László (1930/31), Braun Géza (1930/31), Nyíri László (1930/31), Horváth Szabolcs (1931/32), Springer (Sályi) István (1931/32), Rózsa Tibor (1931/32), Gyengő Tibor (1932/33), Becker Jenő (1933/34), Einwachter József (1933/34), Hültl Hümér (1934/35), Babits Viktor (1934/35), Hetényi Miklós (1934/35), Varga László (1935/36), Maurer Gyula (1935/36), Fényes Iván (1935/36), Hajdú Elemér (1936/37), ifj. Pöschl Imre (1936/37), ifj. Szendy Károly (1936/37), ifj. Rázsó Imre (1937/38), Bogárdi János (1937/38), Abody (Anderlik) Előd (1896–1949): mérnök, műegyetemi tanár, a Műegyetem Gépész- és Vegyészmérnöki Karának dékánja (1942–43), az Aerodinamikai Intézetet alapítója. Böckh Béla (1938/39), Rákosi György (1938/39), Morvay Gábor (1939/40), Tarics Sándor (1940/41). Ebből a 33 főből 16 fő (49%) gépészmérnök, 11 fő (33%) mérnök, 4 fő (12%) vegyészmérnök és 2 fő (6%) építészmérnök végzettségű volt.
 
A „VIZESEK”
 
Jelen tanulmány négy egykori, a magyar vízügyi szakmához erősen kötődő Smith ösztöndíjas, Jáky József, Einwachter József, ifj. Maurer Gyula és id. Bogárdi János portréját rajzolja meg. Meglehet első olvasatra Jáky professzor némiképp kilóg e körből, ám a talajmechanikai kutatások hazai úttörőjét mégsem lehet elválasztani a vízépítéstől. A négy életút érdekes, megismerésre érdemes sors; érzékletes képet festenek arról, hogy milyen lehetőségeket kínált, vagy éppen milyen korlátokat állított a 20. század a mérnökök számára Magyarországon.
 
Jáky József (1893–1950)
 
Jáky 1893. július 15-én Janicsek József néven látta meg a napvilágot Szegeden. Nevét csak 1933-ban változtatta a magyarosabb hangzású Jákyra. Édesanyja Majer Mária, háztartásbeli. Édesapja – szintén József – szabadpályás építész volt, amely tény már eleve predesztinálta a fiút a műszaki pályára, hiszen a polgárosodás korában nem volt ritka, hogy a mérnök-családok fiúgyermekeiket szintén értelmiségi, de ha lehet és a gyermek mutat némi rokonszenvet a területtel, akkor mérnöki pályára adják. E korszellemnek megfelelően az ifjú József is, akárcsak édesapja mérnöki stúdiumokat végzett: Műegyetemi oklevelét 1915-ben szerezte. A minősítés igen szerény, mindössze megfelelt, amelynek oka az első balul elsült szigorlat volt. Az elégséges értékelés a szigorlati szabályzatban foglaltak szerint már eleve kizárta később a jó minősítésű oklevél megszerzését. Ám egy érdemjegy nem mindig tükrözi a kiválóságot, jó példa erre az akadémikus Jáky József, aki rácáfolva kezdeti sikertelenségeire, az oklevél megszerzése után Zelovich Kornél és Zielinski Szilárd professzorok mellett kapott tanársegédi állást. 1924-ben műszaki doktori oklevelet, 1928-ban magántanári képesítést szerzett, 1939-től a Közlekedési és Vasútépítési Tanszék nyilvános rendes egyetemi tanára. A Műegyetemen 1941-től haláláig tanszékvezető. Még nincs ötven éves, amikor a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben levelező tagjává választja, később, 1949-ben pedig rendes tagjává.
 Jáky az 1927/28-as tanévben egyéves Smith ösztöndíjat nyert el; kutatási tervét a talajmechanika tárgykörében nyújtotta be, mely kutatási terület, a húszas évek Magyarországán még egy alig létező diszciplínának számított. Az ösztöndíj elnyerésekor 15-nél is több publikációval rendelkezett, amely jól mutatja: nem pályakezdő kutató , hanem egy már meglévő tudományos életpálya kapott itt megerősítést. Cambridge-ben, a talajmechanikai kutatások atyjaként emlegetett Terzaghi (1883–1963) professzor védőszárnyai alatt eltöltött kutatóútjának gyümölcse utóbb beérett. Hazatérve, 1929-ben nem csak elindította a talajmechanika oktatását a Műegyetemen, de Amerikában vásárolt műszereivel felszerelte Európa első talajmechanikai laboratóriumát is. Jáky József életművének legfigyelemreméltóbb eleme, hogy egy egész tudományterület hazai meghonosítása fűződik a nevéhez. A második világháborút követően részt vett az újjáépítési munkálatokban, szakértőként működött közre többek között a Ferihegyi repülőtér, a Földalatti Vasút és a Dunai Vasmű építésénél is. Sosem emigrált külföldre. A négy mérnök közül ő az, akinek szakmai presztízse átvészelte a második világháborút követő időszakot is: 1945 után az új politikai rendszer(ek) is elismert(ék) szakmai tudását.
 
Einwachter József (1899–1955)
 
Ha Jáky József életpályája sikertörténet, akkor Einwachter Józsefé ennek ellenpontja lehetne. Vértesacsán 1899-ben sváb gyökerekkel bíró családban született. Apja Einwachter Ferenc (1862–1935) magánzó kovács, édesanyja Schilling Etel. A négy mérnök közül Einwachter József az egyetlen, aki iparos családi háttérrel bír, esetében a pályaválasztás társadalmi mobilitást is jelentett, hiszen ő nem csak első generációs mérnök, de első generációs értelmiségi is. Szakmai pályáját Karlsruhe alapozta meg: az ottani vízépítési kísérleti laboratóriumban dolgozott asszisztensként (1924–1927), 1928-ban itt szerzett doktori fokozatot is. Magyarországra való visszatérése után előbb a pestvármegyei Dunavölgy Lecsapoló és Öntöző Társulat mérnöke, majd műegyetemi tanársegéd, később adjunktus. Einwachter műegyetemi adjunktusként pályázta és nyerte el az 1933/34-es Smith ösztöndíjat, kutatási témája a vízerőtelepek (vízerőmű) tervezése volt.
 
Egy olyan területe a magyar vízügynek, amely a harmincas években mind gazdasági, mind műszaki szempontból időszerű és fontos kérdésnek számított (az ország villamosítása javában zajlott, lásd: Bánhidai Erőmű építése). Az ösztöndíj elnyerésekor öt publikációval rendelkezett, tehát nem pályakezdőként, hanem ígéretes kutatóként indult Amerikába. Visszatérését követően azonban otthagyja a katedrát: előbb a M. Kir. Kultúrmérnöki Hivatal mérnöke (1936–1940), ezt követően a Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézetének főmérnöke (1940–1941) műszaki tanácsos címmel és jelleggel (1941–1942), majd műszaki tanácsosa (1942–1945). A harmincas évek közepétől Einwachter tudományos pályája, ha nem is látványosan, de mégiscsak megrekedt. Bár publikációs tevékenységével ezután sem hagy fel – a harmincas–negyvenes években rendszeresen jelennek meg írásai szaklapokban, úgy a Magyar Mérnök és Építész Egylet hasábjain, mint a Vízügyi Közlönyben – a Műegyetemre nem tér vissza. A második világháború végén – 1944 körül – Németországba emigrál.
A második világháborút követő b-listázás során azonnali hatállyal eltávolítják állásából, ám ez formális aktus csupán; Einwachter ekkor már évek óta külföldön tartózkodott. Mégis, míg Jáky József ugyanebben az időszakban akadémiai rendes tagsága felé tartott, és az új politikai rendszer is elismerte szakmai munkásságát, addig Einwachter pályája — Magyarországon legalábbis — véget ért. Később a németországi emigrációban visszatért a katedrához: a Müncheni és a Karlsruhe-i egyetemeken tanított. 1955-ben Regensburgban hunyt el.
 
ifj. Maurer Gyula (1912–?)
 
Ifj. Maurer Gyula négyük közül a legfiatalabb. 1912-ben született Szegeden. Édesapja a neves főmérnök, id. Maurer Gyula (1872–1948), a Csepel-szigeti szabadkikötő építésének vezetője, később államtitkár, édesanyja Steinitzer Ilona. Ifj. Maurer pályaválasztása a korszak értelmiségi-polgári közegében megszokott mintát követte — a hivatás apáról fiúra szállt, hasonlóan Jákyhoz. Mérnöki oklevelét 1934-ben kitűnő minősítéssel szerezte meg — ez a négyek legmagasabb záróeredménye. 1935-ben pályakezdőként, komolyabb tudományos előzmények nélkül nyert Smith-ösztöndíjat.
 
 A pályázatban megadott kutatási témája ambiciózus vállalkozás: az árvédekezés tanulmányozása a Mississippi folyón, folyók hajózhatóvá tétele, öntözési kérdések, völgygátak. 1934 és 1938 között a Földművelésügyi Minisztérium mérnöke, 1938-tól, Einwachter Józsefhez és id. Bogárdi Jánoshoz hasonlóan, a Vízrajzi Intézetbe került előbb mérnökként, rövid ideig főmérnökként. 1942-től a Minisztérium VIII. osztályára — tervezési és építési ügyek — helyezték át szintén főmérnöki státuszban; 1944-ben műszaki tanácsos címet kapott. A második világháború után ideiglenesen a Gabonatárházak Központi Építésvezetőségénél látott el főmérnöki feladatokat (1945), majd Mosonyi Emil vezetésével részt vett a Tiszalöki Vízierőmű munkálataiban (1950–1954). Ezt követően az Út- és Vasúttervező Vállalatnál (UVATERV) dolgozott (1954–1956). 1956-ban emigrált. Először Ausztriában, véglegesen pedig Svájcban telepedett le, ahol egy kis vállalat mérnökeként helyezkedett el. Életének e szakaszáról már nem rendelkezünk forrással.
 
id. Bogárdi János (1909–1998)
 
id. Bogárdi János Bogner János néven látta meg a napvilágot 1909-ben Torontáltordán, a fiatalon elhunyt (1915) id. Bogner János községi jegyző és Schiller Etel legkisebb gyermekeként. Nevét, Jákyhoz hasonlóan, a harmincas években magyarosította. Jó minősítésű mérnöki oklevelét a Műegyetemen 1931-ben szerezte meg. Ezt követően a Rábán épülő duzzasztómű munkálatainál, majd 1932-től a Hanságcsatorna kotrási munkálatainál dolgozott. Tudományos pályára 1935-ben lépett: a győri M. Kir. Folyammérnöki Hivatal napidíjas mérnökeként kezdte el vizsgálni a folyóvizek hordalékmozgását. Amikor 1937-ben Smith-ösztöndíjra pályázott, közzétett dolgozata még nem volt — az ösztöndíj az ő esetében, akárcsak ifj. Maurernél, ugródeszkát jelentett. A külföldi ösztöndíjas időszaka alatt szerezte meg a Master of Science fokozatot, de ekkor ismerkedett meg többek között Emory W. Lane6 és Frederick T. Mavis7 professzorokkal is. Amerika után folytatta tudományos munkáját az állami vízügyi szolgálatnál, a kárpátaljai területek visszacsatolásakor még Ungvárra is kirendelték egy rövid időre, végül 1941-ben Budapestre helyezték. 1941-től Einwachter Józsefhez hasonlóan szintén a Vízrajzi Intézet főmérnöke (1941–1944) és műszaki tanácsosa (1944–1945). 1943-ban doktori fokozatot, 1947-ben magántanári képesítést szerez. 1962-től 1979-ig a Műegyetem professzora. A Magyar Tudományos Akadémia 1962-ben levelező, 1973-ban rendes tagjának választja. Mindeközben FAO-szakértőként tevékenykedik Belgrádban és Rómában, a hatvanas években vendégelőadó az Iowa State University-n, valamint a Utah-i és a Colorado-i egyetemeken. id. Bogárdi János karrierje rendszereken ível át: a Horthy-korszak végén kezd el felemelkedni, a háborús éveket vezető beosztásban tölti, az 1948 utáni fordulat után a VITUKI-ban folytatja, végül a Kádár-korszakban jut a tudományos karrierje csúcsára. Nem emigrál (bár tervezte, az indiai Roorkee Egyetemmel a negyvenes években levelezett is). Karrierje felszínesen szemlélve töretlennek tűnik — valójában azonban a korszak egyik jellegzetes megtűrt tudósának sorsképe. A negyvenes évek végén a Vízrajzi Intézet igazgatójaként rendelkezési állományba vették, majd felmentették. Ezt követően évekig csak havonta megújított szerződéssel alkalmazták, a hatvanas évek elején az egyetemi tanszékvezetői pályázatát is elutasították. Szakmai karrierjének talán legfájóbb epizódja 1963-ban következett be, amikor a Belügyminisztérium megakadályozta, hogy elfogadja az Egyesült Nemzetek Szervezetének Titkársága által felajánlott szakértői állást. (Rapali 2020) Bár pártonkívüliségének ára volt, személyét nemzetközi ismertsége, nélkülözhetetlen szaktudása és a politikai konfrontációtól való tudatos távolságtartása miatt teljesen figyelmen kívül nem lehetett. Ám hogy ennek a defenzív magatartásnak megvolt a maga határa, azt az ENSZ-epizód mutatja a legjobban.
 
KONKLÚZIÓ
 
 A fentebb ismertetett négy életpálya egyszerre mutat közös vonásokat és éles különbségeket. Jáky József és id. Bogárdi János akadémikusok, tanszékvezető professzorok lettek, tudományterületük megkerülhetetlen szaktekintélyei. Ugyanakkor, míg Jáky karrierje egyenes vonalú és viszonylag zavartalan, id. Bogárdi Jánosé akadályokkal teli — a megtűrt értelmiségi jellegzetes 20. századi életútja, amelyet Jákynak, a kettejük közötti tizenhat évnyi korkülönbségből fakadóan nem kellett megtapasztalnia. Jáky–id. Bogárdi és Einwachter–ifj. Maurer párosok nemcsak sorsukban, tudományos ambícióikban is különböztek egymástól. Míg előbbiek, a diszciplína-alapító Jáky, az akadémikus id. Bogárdi leginkább elméleti szakemberekként tevékenykedtek, addig utóbbiak a minisztériumi és kultúrmérnöki hivatali munkájukkal inkább a gyakorlatban kamatoztatták tudásukat. Ifj. Maurer Gyula sorsa több szempontból is köztes helyet foglalt el Jáky és Einwachter életpályája között. Jákyhoz hasonlóan értelmiségi-mérnök családból származott, és az ösztöndíj után következetesen építette karrierjét az állami intézményrendszeren belül. Einwachterhez hasonlóan a Földművelésügyi Minisztérium égiszén belül mindvégig a gyakorlatban tevékenykedett, sem magántanári képesítést, sem akadémiai tagságot nem szerzett. A döntő különbség kettejük között a kivándorlás időpontjában rejlik: míg Einwachter 1944-ben a közeledő front elől menekült, ifj. Maurer még részt vett az ötvenes évek nagy infrastrukturális beruházásainak kivitelezésében (pl. Tiszalök), és csak a forradalmat követően távozott Magyarországról. Közös vonásuk ugyanakkor, hogy emigrációjukat követően egyikőjük életútját sem dokumentálta a magyar tudomány. A négy Smith-ösztöndíjas életpályája együttesen mutatja, milyen sokféle utat járhatott be egy magyar mérnök a 20. században: az akadémiai csúcsra jutó diszciplína-alapítótól a nemzetközileg elismert szakértőn át a mérnöki gyakorlatban kiteljesedő vízügyi szakemberekig. Ami azonban mégis összeköti őket a Smith ösztöndíjon kívül, az a vízügyi szakmához való kötődésük és a mérnöki stúdiumok iránti elkötelezettségük.
 
IRODALOMJEGYZÉK
 
1927. évi XIII. törvénycikk a külföldi magyar intézetekről és a magas műveltség célját szolgáló ösztöndíjakról. 1927. évi Országos Törvénytár (Corpus Juris) című kötetben M. Kir. Belügyminisztérium, Budapest.
 
A M. Kir. Legfőbb állami számvevőszék jelentése a magyar államnak az 1926/27. évre vonatkozó zárszámadásáról, valamint az államháztartás vitele, az állami vagyon és az állami adósságok kezelése körül az 1926/27. évben szerzett tapasztalatairól. [H. n.], [K. n.], [É. n.]
 
Klebelsberg Kuno (1927): Indokolás »a természettudományok fejlesztése érdekében teendő intézkedésekről« szóló törvényjavaslathoz. Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai című kötetben 161–179. o. Athenaeum, Budapest.
 
Peterecz Zoltán (2018): Jeremiah Smith és a magyar népszövetségi kölcsön, 1924-1926. Egy jenki pénzügyi ellenőr története a Magyar Királyságban. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen.
 
Rapali Vivien (2020): „Operatív szempontból nem használható” Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában. Betekintő. 14. évfolyam 1. szám, 25–41. o.
 
Rapali Vivien (2025): A Smith Jeremiás ösztöndíj: Magyar mérnök- és elitképzés a két világháború közötti Magyarországon. RETÖRKI, Budapest.
 
Ujváry Gábor (1993): Magyar Állami ösztöndíjasok külföldön 1867–1944. Levéltári Szemle. 3. szám, 14–26. o.



Forrás: retorki.hu
(2026.07.03.)