Sztrájk a Kádár-korszak végén

Miért volt a sztrájk ismeretlen fogalom a Kádár-korszakban? Mindezek ellenére mikor került sor az elsőre, s mi volt a munkabeszüntetés oka? Miért voltak különösen nehéz helyzetben a bányászok? Az 1988. augusztus 23-án Pécs mellett tartott sztrájk története kapcsán ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

A sztrájk sokáig ismeretlen fogalom volt a Kádár-korszakban, mivel az 1956-os forradalom leverését követő bányász- és egyéb országos sztrájkok több esetben a sztrájkolók vezetőinek letartóztatása révén véget értek. A hatvanas-hetvenes évek fokozatos anyagi gyarapodása legitimálta a rendszert, s nem adott okot a munkabeszüntetésre, hiszen mindenkinek volt munkahelye, s a fizetések, ha lassan is, de emelkedtek.

Mindezeknek köszönhetően a Kádár-korszakban teljesen ismeretlen fogalom volt a sztrájk. Továbbá a szocializmus azt hirdette, hogy minden tulajdon a dolgozó népé, így elméletileg nem lett volna értelme annak, hogy a munkás a saját tulajdonában lévő gyár, bánya vagy üzem ellen sztrájkoljon. Ez persze csak az ideológiai indoklása volt annak, hogy a gyakorlatban a dolgozók nem mertek sztrájkolni, amihez hozzájárult, hogy a szakszervezetek sem láttak el valódi érdekvédelmet. Olyannyira ismeretlen fogalom volt a sztrájk ebben az időszakban, hogy 1989 áprilisáig még sztrájktörvény sem létezett.

A helyzet az 1973-as olajárrobbanás hatására – a lakosság által is érzékelhetően – a nyolcvanas évekre változott meg, amit az 1982-es IMF csatlakozás, a folyamatosan növekvő államadósság, és az infláció jelzett. Ezzel párhuzamosan nemzetközi szinten az energiahordozók tekintetében is változás következett be, a szén mellett megjelent az olcsóbb földgáz. Így a hazai bányákban zajló kitermelés kezdett egyre gazdaságtalanabbá válni, egy részüket pedig kimerülés miatt már a hetvenes években bezárták. Továbbá 1982-re felépült a paksi atomerőmű is.

A hazai politikai vezetés 1976-ban meghirdette az eocén programot, ami négy új bánya nyitását is tartalmazta, valamint 1982-ben a liász programot. Az ekkor nyitott bányák kitermelésének gazdaságosságát azonban már csak úgy lehetett kimutatni, ha alacsonyan tartották a bányászok fizetését és a szén árát is. A bányászok ebből kifolyólag folyamatosan érezték keresetük vásárlóértékének csökkenését, és a bányabezárások miatt bizonytalanok voltak abban is, hogy meddig lesz még munkájuk.

Az utolsó cseppeket a folyamatosan megtelő pohárban az 1988. évi változások jelentették. Ekkor nemcsak a szén árát emelték fel, hanem a személyi jövedelemadó bevezetése révén megadóztatták a bányászok éves jutalmát, a hűségpénzt is. Amikor kiderült, hogy az egész évben várt pénzösszegnek csak az adóval csökkentett részét kapják meg, többen kifejezték elégedetlenségüket. Mivel a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete addig az érdekvédelem helyett a párt utasításainak végrehajtója volt, így a bányászok nem remélhették ezen szervezetektől problémáik megoldását. A Pécs környéki István aknában spontán módon a sztrájk eszközét választották, s 1988. augusztus 23-án este nem szállt le dolgozni a 10 órai műszak.

A helyzet megoldása érdekében hajnalra a helyszínre utazott Kapolyi László energetikai kormánybiztos és a bányászszakszervezet akkori főtitkára, Kovács László. A tárgyalásokat délután Budapesten folytatták, ahol a bányászok küldöttsége már Grósz Károllyal tárgyalt. Végül megszületett a megállapodás, a bánya 120 milliós bankhitelt kapott a hűségjutalom teljes összegének kifizetésére. Így az esti műszak már felvette a munkát.

A korszakra jellemző módon a Minisztertanács ekkor még a cég vezetését tette felelőssé a sztrájkért, amit hivatalosan csak figyelmeztető munkabeszüntetésnek neveztek, a sztrájk kifejezést szándékosan kerülték. A bányászok spontán akciója azonban a közvélemény számára is rávilágított a mecseki szénbányák csődközeli helyzetére, amit az is jelzett, hogy István aknát már a következő évben bezárták.

A bányászat helyzete a rendszerváltást követően tovább romlott, s a nagyipari munkásság mellett a bányászok lettek a gazdaság szerkezeti átalakításának legnagyobb vesztesei. 1990-ben két bányavállalat állt felszámolás alatt, s további hat kérte a csődeljárást maga ellen. Az egyre kilátástalanabbá váló jövő miatt a bányászsztrájkok sem szűntek meg, hiszen a sztrájkolók konkrét követelései ágazati problémákból fakadtak. 1989. augusztus 30-án a pécsi uránbányászok, 1990. július 2-án a márkushegyiek szüntették be átmenetileg a munkát, 1990. október 5-én és 1991. december 17-én pedig országos kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottak a bányászok. A helyzet csak a bányák bezárásával oldódott meg, az utolsóként megmaradt márkushegyi szénbányát 2014 végén számolták fel.

Forrás: retorki.hu
(2026.08.23.)