BIBÓ ISTVÁN SZÜLETÉSE

RETÖRKI TUDÁSTÁR

 
1911. augusztus 7-én született Bibó István jogtudós, egyetemi tanár, az 1956-os forradalom idején Nagy Imre kormányának államminisztere. Édesapja id. Bibó István, etnológus, filozófus, a szegedi egyetemi könyvtár igazgatója, édesanyja az elzászi gyökerekkel rendelkező Graul Irén. A szegedi Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd szintén Szegeden a Ferenc József Tudományegyetemen jog- (1933) és államtudományi (1934) doktori oklevelet szerzett. Külföldi tanulmányútjait követően (Bécs, Genf, Hága) 1939–1940 között az Igazságügyminisztériumban dolgozott, majd 1940-től a szegedi egyetem politikatudományi tanszékén (1950-ig), illetve a kolozsvári egyetem jogi fakultásán oktatott (1944-ig). 1946. július 22-én egyetemi tanárrá, majd tanszékvezetővé nevezték ki. Ettől az évtől 1949-es politikai indítékú visszaminősítéséig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
 
1945-ben belépett a Nemzeti Parasztpártba. 1945-ben Erdei Ferenc belügyminiszter a BM közigazgatási főosztályának vezetését bízta rá, ahol a közigazgatás reformtervezetén dolgozott. 1946–1949 között a Kelet-Európai Tudományos Intézet, utóbb Társadalomtudományi Intézet miniszteri biztosa, végül igazgatója lett. Egy széles népi önkormányzaton és parlamentáris demokrácián alapuló „harmadik utas” társadalmi fejlődést képviselt, így 1948 után ki is szorult a közéletből. 1951–1956 között a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársaként dolgozott. 1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakuló Nemzeti Parasztpárt Végrehajtó Bizottságának tagjává választották, a Nagy Imre-kormány államminisztere lett. 1956. november 6-án „kompromisszumos megoldási tervezetet” tett közzé, melyben a többpártrendszer, a Nagy Imre-kormány és az ország semlegességének visszaállítása mellett foglalt állást. 1957-ben memorandumot juttatott nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címen. 1957 májusában letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani, majd ítéletmódosítás után 15 évi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban az amnesztiarendelettel szabadult. Nyugdíjba vonulásáig (1971) a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosa volt. Az 1970-es évek elején az MTA Igazgatástudományi Bizottságának tanulmánykötetet készített a közigazgatási területrendezés ügyéről. Az 1945 utáni Magyarország egyik legjelentősebb politikai gondolkodójaként tekintünk rá.
 
Felesége Ravasz Boriska tanár, igazgató volt, Ravasz László református püspök lánya. Házasságukból két lány és egy fiú született. Budapesten hunyt el 1979. május 10-én. Emléke előtt tiszteleg a Bostonban alapított Bibó-díj (1980), ahogyan több, a rendszerváltás történetében mérföldkőnek számító esemény is, melynek szervezői tudatosan választották kezdeményezésük titulusaképpen Bibó nevét: így a Bibó-emlékkönyv (1979) vagy a Bibó István Szakkollégium (1985). MTA tagságát 1989-ben visszaállították. Posztumusz kitüntetései: Széchenyi-díj (1990) és Magyar Örökség Díj (1998).
 
A BIBÓ-FÉLE TERVEZET
 
Két nappal azután, hogy Bibó István a Nagy Imre-kormány egyetlen még Országházban tartózkodó tagjaként megfogalmazta a magyar néphez szóló nevezetes kiáltványát, ugyanott megkezdte „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására” szolgáló tervezetének megírását. Többek között e dokumentumról olvashatják a RETÖRKI munkatársának, Nagymihály Zoltán írását.
 
A november 6-ai Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című tanulmány egy egyszerre cselekvő politikus és politikai gondolkodó műve. Az írás első része – amely az Expozé a magyarországi helyzetről címet kapta – a kialakult helyzet bemutatása. Ebben a szerző amellett érvelt, hogy a bármiféle restauráció megakadályozása nemcsak a szovjet politika, de a magyar forradalom érdeke és egyben törekvése is volt.
 
A javaslatokat a második rész tartalmazza. Ebben Bibó a külpolitika és Magyarország elhelyezkedése terén – alapvetően nem engedve a semleges Magyarország koncepciójából, de árnyalva is azt – két lehetséges javaslatot tett. Mindkettő a Varsói Szerződésből való kilépéssel járt volna, ám az első szerint az ország annak csupán katonai szervezetéből lépett volna ki, „és benne marad, mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív egyezményben”. Ennek feltételeként azt szabta, hogy utóbbihoz Jugoszlávia is csatlakozzon. A másik verzió teljes kilépéssel számolt, ez együtt járt volna egy Szovjetunióval kötött kétoldalú megállapodás megkötésével. Bibó nem engedett a szovjet csapatok országból való kivonulásának követeléséből sem. A javaslat innovációját az adta, hogy a fokozatos kivonulás különböző lépcsőfokait összekötötte egy-egy politikai vállalással, „konszolidálódással”. A kivonulás Budapestről és a déli megyékből kezdődött volna, ezalatt a „szabad magyar kormány” megalakul, és szabályozza a forradalmi bizottságok és munkástanácsok helyzetét, valamint elkezdi a közigazgatás visszaépítését. Második lépcsőben Pest megye következett volna a nyugati megyékkel együtt, ezalatt megkezdődött volna egy, általa „forradalmi alkotmányozó ülésnek” nevezett törvényhozás. (Hogy a nyugati emigráció és határellenőrzés kérdését fontos, egyben „forró” témaként kezelte, bizonyítja, hogy ezen időszak feladataként határozta meg, hogy „a magyar csapatok a nyugati határt ideiglenesen lezárják, és az emigránsok belépését egyelőre nem engedik meg”.) A harmadik szakasz a keleti megyékből való csapatkivonással járt volna, egy időben az alkotmányozás – későbbiekben tárgyalandó szellemiségű – befejezésével. A zárószakaszban került volna a teljes, Borsod és Szabolcs megyét is érintő kivonulásra – szinkronban a fent már rögzített, Varsói Szerződésből való kivonulással kapcsolatos külpolitikai törvénykezéssel.
 
Bibó az alkotmányozás elemeinek rögzítésében is követte a forradalmi fősodort: megfogalmazása szerint „Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus)”, ami többek között tartalmazta az 1945-ös földreform alapjaihoz való visszatérést, az államosítás kulcsterületeken (bányák, bankok, nehézipar) való fenntartását, a gyárakban való munkás-, illetve közösségi tulajdon bevezetését, a magántulajdon szabadságának „kizsákmányolás tilalma által megszabott” korlátok közé szorítását, illetve különböző munkásvédelmi intézkedések rögzítését. Fontosnak tartotta hangsúlyozni – szintén az 1945 előtti helyzethez való bármely visszatérés kizárása céljából –, hogy „a gazdasági és erkölcsi igazságtalanságok” jóvátétele nem történhet „az azelőtti helyzet visszaállítása alapján”. A közigazgatás újjászervezése kapcsán a helyi önkormányzatok fontosságát emelte ki, melynek „funkcióit a végleges szervek megválasztásáig forradalmi szervek végzik”. Az alaptörvény biztosította volna a teljes vallásszabadságot, valamint az egyházak közérdekű tevékenységének tiszteletben tartását, és „megállapodás szerinti” segélyezését. Bibó e jogszabályok megváltoztathatatlanságának kettős garanciájaként határozta meg azok kétharmados vagy háromnegyedes jellegét, illetve, hogy „alkotmánybíróság őrködik azon, hogy ne működhessék párt, mely ezeket el nem ismeri”.
 
A tervezetet a szerző a magyarországi amerikai, brit, francia és indiai követnek küldte el. Utóbbihoz különösen nagy reményt fűzött – olyannyira, hogy december 4-én, kimondottan az indiai diplomatáknak címezve, kiegészítette az eredeti dokumentumot. Ebben – számot vetve az eltelt hónap eseményeivel is – India Kínával (és Jugoszláviával), az Egyesült Államokkal, valamint a Szovjetunióval folytatott jövőbeli tárgyalásaihoz tett néhány javaslatot. „Ebben a helyzetben a legfőbb kérdés annak eldöntése, hogy mi a jelen körülmények között reálisan elérhető eredmény” – fogalmazott. Láthatóan néhány pontban vissza is lépett az eredeti programból: ki nem fejtett engedményt javasolt a magyar uránium kérdésében; a magyar semlegességet pedig határozottan nem svájci vagy osztrák, hanem valamiféle kelet-európai (jugoszláv–finn–lengyel elemekből összetevődő) típusúként definiálta. Krisna Menon, India budapesti nagykövete a dokumentumot el is juttatta a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökéhez, Bulganyinhoz, aki azonban szinte semmilyen figyelemre nem méltatta.
 
Bibó István írása – címével ellentétben – sokkal inkább egy szintézis, mint kompromisszum megalkotására törekvő munka. Legfőbb célja a forradalom programjának jövőbe való átmentése volt. Számunkra nem is a nagyhatalmak esetleges reakciói (vagy azok hiánya), hanem összegző jellege miatt fontos. A dokumentumot egyhangúlag elfogadta a november 4-e utáni ellenállásban kulcsszerepet játszó, Nagy-budapesti Központi Munkástanács is. Megtárgyalására és méltatására persze nem otthon, hanem a nyugati emigrációban kerül(hetet)t sor, elsősorban a müncheni Látóhatárban, majd Új Látóhatárban és a londoni Irodalmi Újságban. Egyként méltatta Borbándi Gyula, Révai András, Szabó Zoltán és Cs. Szabó László. Utóbbi – egy Bibó által még letartóztatása előtt írt, a nyugati sajtóban 1957 szeptemberében megjelent emlékiratára utalva – plasztikusan tapintott rá a forradalom utáni a magyar élet – világhelyzetből is adódó – szomorú jellegzetességeire: „Nem véletlen, hogy – amennyire tudhatjuk – a letargikus magyar élet csak napokig pezsdült fel Bibó István emlékiratától, a Nyugatra került fiatalokat ellenben felvillanyozta, önvizsgálatra, helyeslésre, bírálatra, vitákra mozgatta meg, éppen azért, mert a magyar forradalom történetfilozófiai értelme ebben a gyakorlatias tanulmányban van lefektetve.”
 
Forrás: retorki.hu
(2026.08.07.)