A NÉP ETETÉSE

Most csúcsra járatják a börtönnel való fenyegetést, és a 20 évre visszamenőleges elszámoltatást. Gyanakodni kezdtem, miért nem 36 évre visszamenőleg – 1990-ig – van meghirdetve a tisztázás? Miért nem tudunk Rákosi Mátyás örökségétől megszabadulni, mely szerint kártyáinkat nem tárjuk föl a nyilvánosság előtt? Miért uralkodni akarnak a miniszterek a szolgálat helyett? 36 éve a parlamenti képviselők többsége csatározott a liberálbolsi ellenzékkel a magyar nemzeti sorskérdések és az országból kiszakítottak ügyéért, az 56-osokért, az Amerikába menekülő százezrekért – 36 ezer forintos tiszteletdíjért, de senkit se fenyegetve. Az önkormányzatokban ezzel szemben Demszkyék Tocsikoltak. Az Antall-kormány nem figyelt a jogosan elégedetlenekre, a kényszervállalkozókra, és az SZDSZ sajtója által felheccelt tömegre. Kiss János, Konrád, Haraszti, Heller és Cenzor Ildikó olyan képzeletbeli nácik, mint Csurka, Csoóri, Lovas és Takaró ellen uszítottak. Ha akkor a rendszerváltónak mutatkozó kormány nem ezeknek akar megfelelni, hanem törvényt alkotott volna arról, hogy a saját vagyonával felel majd minden képviselő a döntéseiért, százszor is meggondolták volna a mindenkori kormánypártok képviselői, hogy a frakciók bekiabálóinak döntéseit végrehajtva szavazzanak.

Az közhely, ugyebár, hogy a politikai szervezetek vezetőinek célja a hatalom megszerzése, bármi áron. A mindenkori aspiráns az áhított hatalom megragadása érdekében reményt árul, gátlástalanul, az ember pedig olyan, hogy hinni akar, ergo megveszi a szépen becsomagolt reményt a politikai piacon a kampány során.
 
Tulajdonképpen kockázat nélküli üzletet köthet a „politikai szélhámos”, mert a rá szavazó tömeg, nem kér semmi kézzel foghatót cserébe a szavazatáért. Pedig kérhetne. Akár vagyoni biztosítékot is. Mert az nem büntetés, hogy majd megbukik a következő választáson.
 
Míg egy cég esetében a hibás, felelőtlen döntésekért – jó esetben – anyagi felelősséggel tartozik a menedzsment, addig egy ország vezetése közben elkövetett hibák, de szándékos károkozások esetében sincs semmilyen következmény. Éppen a biztosítékok hiánya miatt vígan működnek a látszat demokráciák. Valódi demokrácia akkor lenne, ha azon melegében, bizonyítva a hazugságot, számon is kérhetné a választó az ígérgetőt, mondjuk a minisztert, (aki elnevezéséből eredően a nép szolgája kellene legyen) amikor kiderül róla, hogy esze ágában sincs teljesíteni azt, amit a kampány során vállalt.
 
A mai gyakorlat stílusában, tetszik nem tetszik, rákosista gyökerű, ugyanis a kopasz volt az, aki ellentmondást nem tűrt, mindenkin átgázolt, a sajátjait is legyilkoltatta. Előtte 1945-ben kijelentette: kártyáinkat nem tárjuk föl a nyilvánosság előtt. E szellemben államosításokat és vagyonelkobzásokat (az eseményeket kísérő gyilkosságokat most ne részletezzük) foganatosított, de előtte még elcsalta a választásokat. A fölényes győzelmet aratott kisgazdák nyakában ülve a szovjet szuronyok fedezékeben a legkegyetlenebb diktatúrát vezette be. Az 1948-1990 közötti Magyarországon már minden vagyon a szocialista állam ill. szövetkezeteinek tulajdonában volt. A kádári konszolidációt ne elemezzük, ok. De miért feledkezünk meg azokról a bűnözőkről, akik a rendszer fenntartásának érdekében eladósították az országot? Nem Fekete János és tsai „példás” munkálkodásának eredményeként ragasztották a gulyáskommunizmus és a legvidámabb barakk epitenon ornanszát Magyarországra, mint dicséretet?
 
Az említésre sem méltó, hogy az összes komcsi diktátor valamint a Nyugattal, saját zsebre üzletelő politikusok, ország eladósítók háborítatlanul hunytak el, ágyban párnák között? Az nincs kiszámolva, hogy származásilag ugyanők mennyiért árusították ki, adták idegen kézre a nemzeti vagyont? Az nem lesz számon kérve, hogy ők mennyit gazdagodtak a rendszerváltozás és piacgazdaságra való áttérés örve alatt? A nép vagyonához a népköztársaságban a nép többsége hozzá sem szagolhatott. Azóta sem. Ez rendben, említésre sem méltó?
 
Mindez feledhető, apró kis nüansz lenne?
 
Az első szabadon választott parlamenti képviselők nagy része, kivéve az SZDSZ jelentős hányadát, megengedem, talán naiv volt, talán másnak szolgált, ezért félt. Lényeg, hogy a parlamentben éjt nappallá téve csatározott a liberálbolsi ellenzékkel a magyar nemzeti sorskérdések és az országból kiszakítottak ügyéért, az 56-os, elásott szabadságharcosokért, az Amerikába menekülő százezrekért, 36 ezer forintos tiszteletdíjért. De nem figyelt a kényszervállalkozóvá tett, jogosan elégedetlen, nélkülöző és felheccelt tömegre, akik alá a szocik és az eszdész sajtója adta a lovat. Az önkormányzatokban ezzel szemben Demszkyék Tocsikoltak. Ugyancsak a sajtójuk, meg az „értelmiségük" a Kiss János, Konrád, Haraszti, Heller és Cenzor Ildikóik, olyan képzeletbeli nácik, mint Csurka, Csoóri, Lovas és Takaró ellen uszítottak. Ha akkor a rendszerváltónak mutatkozó Antall-kormány nem ezeknek akar megfelelni, hanem törvényt alkotott volna arról, hogy a saját vagyonával felel majd minden képviselő a döntéseiért, százszor is meggondolták volna a mindenkori kormánypártok képviselői, hogy a frakciók bekiabálóinak döntéseit végrehajtva szavazzanak.
 
Most, hogy hirtelen csúcsra van járatva az elszámoltatás és a vagyonelkobzásról szóló szándék híresztelése, a bűnös meggazdagodás, a börtönnel való fenyegetés, a kipellengérezés, illetve az előzetes letartóztatáson kívül a 20 évre visszamenőleges elszámoltatás, gyanakodni kezdtem. Na de, ha már 1945-ig nem, miért nem legalább 36 évre visszamenőleg van meghirdetve a tisztázás? A purifikátorok hada miért nem óhajt leásni az alapokig? Miért az elmúlt 16+4 év az érdekes számukra, az előtte eltelt 16+(4 év, 1986-1990-ig terjedően) pedig nem. Miért nem tudunk Rákosi Mátyás örökségétől megszabadulni, mely szerint kártyáinkat nem tárjuk föl a nyilvánosság előtt? Hogy nincs számszerűsítve a rendszerváltozás negatív mérlege? Miért uralkodni akarnak a politikusok, a miniszterek, miért nem szolgálni, miért pökhendiek?
 
A kérdés feltevése is illúzió, legyint a sokat látott szavazó!
 
A gyűlölet, az ellenségkeresés, a rágalom, a pletyka a szitkozódás, a megalázás hozza a lájkokat!
 
Na de mégis legalább játsszunk el a gondolattal: mi kellene ahhoz, hogy az álmunk egy szabad, boldog és a mainál gazdagabb Magyarország épüljön?
 
Hit, szív, ész, tisztesség és akarat.

Sajna a fentiekből mutatkozik a legnagyobb hiány a mai politikai piacon.

Papolczy Gizella