Tüntetés a Dunáért

A Duna rendkívül alacsony vízállása ráirányította a figyelmet arra, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz a vízgazdálkodás, az energiabiztonság és a környezetvédelem. Érdemes ezért felidézni a rendszerváltás időszakának egyik meghatározó ügyét, amikor a Duna jövője szintén országos jelentőségű társadalmi és politikai kérdéssé vált. A Bős–nagymarosi vízlépcső megépítését többek között energiatermelési célokkal tervezték, az ellene kibontakozó tiltakozás azonban a korszak egyik legjelentősebb környezetvédelmi és társadalmi mozgalmává vált. 1988. szeptember 12-én több tízezres tömeg vonult a Kossuth térre, hogy tiltakozzon a beruházás ellen. A demonstráció a rendszerváltást megelőző időszak egyik meghatározó tömegmegmozdulása lett. Hogyan jutott el idáig a Bős–nagymarosi vízlépcső ügye? Miért vált a Duna védelme a rendszerrel szembeni tiltakozás egyik fontos jelképévé? A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár Olvasószobájában felelevenítették a történetet. Házi Balázs, a RETÖRKI kutatási munkatársának írása.

Az ellenzéki csoportok több demonstrációjára is sor került 1988-ban. Ezek közül a szeptember 12-i Bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetés érdekessége, hogy 1956 óta először volt tömegtüntetés az Országház előtt, a Kossuth téren. 
Az 1988-as évben több jelentős tüntetésre is sor került Magyarországon. Önmagában már ez a tény jelzi, hogy a rendszerváltozás nem csak a politikai elit szintjén de a társadalom mélyrétegeiben is zajlott. Az emberek egyre inkább mertek véleményt alkotni és annak hangot is adni, akár csoportosan, tüntető jelleggel. A legnagyobb demonstráció kétségkívül a romániai falurombolás elleni június 27-i Hősök terei volt, de a szeptember 12-i, a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tiltakozás is több tízezer embert hozott össze. Ilyen méretű megmozdulást szervezettség nélkül nem lehetett volna létrehozni: ahogy a nyári eseménynél, úgy az őszinél is több szervezet munkáját lehet kiemelni. Természetesen a Nagymaros Bizottság tagcsoportjai voltak a kezdeményezők és fő szerepvállalók, de csatlakozott még hozzájuk több független civil szervezet is. Mivel a vízlépcső ügye ekkor még inkább környezetvédelmi, semmint politikai kérdés volt, ezért mind a demokratikus, mind pedig a népi ellenzék különböző körei is részt vettek a szervezésben és a tüntetésen is. Ez pedig akkor még teljesen magától értetődő volt mindenki számára.

A vízlépcső beruházás elgondolása nem volt újkeletű: tervek és elképzelések már az ötvenes évek végén felmerültek, de a hetvenes évek második fele volt a konkrét előkészítés időszaka. Ekkor, 1977-ben kötötték meg a csehszlovák-magyar államközi szerződést is, mely folyományaként a nyolcvanas évek elején elkezdődtek a munkálatok. A gazdasági nehézségek – és részben környezetvédelmi szempontok – miatt ugyan ezek is rendre kitolódtak, de az osztrák beruházó 1986-os bekapcsolódásával, a költségek fedezete megoldódott és az események felgyorsultak. Az 1988-as év folyamán korábban már május 27-én is sor került tüntetésre a vízlépcső megépítése ellen: ezt Ausztria budapesti nagykövetsége elé szervezték, ezzel is tiltakozva az építkezés finanszírozásával kapcsolatos osztrák szerepvállalás ellen. Ez a konstrukció egyébként Magyarország számára még anyagilag sem volt kifizetődő, arról nem is beszélve, hogy ezzel Ausztria tulajdonképpen saját határain kívülre akart tolni egy környezetkárosító beruházást. Természetesen ezen megoldással Auztriában sem értett mindenki egyet, melyet az osztrák Zöldek (Grüne) tüntetésre felhívó plakátja is bizonyít. A Duna ügye ugyanis nem lehet egy ország belügye, hiszen Európa legnagyobb folyóján nem lehet úgy beruházást végezni, hogy annak hatásai ne érződjenek országhatárokon túl is. A két leginkább veszélyeztetett táj a Szigetköz és a Dunakanyar voltak. Előbbiben a vízszint drasztikus változása az ottani páratlan élővilág teljes átalakulását vonta volna maga után, míg utóbbiban a tájat tették volna teljesen tönkre egy hatalmas beton monstrummal.

A szervezők mindenesetre szeptemberben nem egy nagykövetség, hanem a magyar Parlament elé vitték a tüntetőket. Ezzel a cél az volt, ahogy Csengey Dénes itt elmondott beszédében is fogalmazott, hogy a magyar Országgyűlés képviselőit figyelmeztessék, az ő szerződésük a néppel köttetett és a népnek tartoznak felelősséggel: „... végezetül üzenhetünk egy mondatot ide a szomszedba, a magyar parlamentbe, a súlyos döntés előtt álló képviselőknek. Ők csak egy szerződést tekinthetnek magukra nézve kötelező érvényűnek: a választást, amellyel mandátumukat elnyerték. Ne feledkezzenek meg róla, hogy ez a szerződes hozzánk köti őket.” Ahogy a társadalom többsége számára is ellenszenves volt, Csengey is kiemelte, hogy a titokban, a nép tudta nélkül előkészített és elindított beruházás egyfajta „titkos kamarillapolitika” következménye volt, mely „... vállalkozás egy lezárultkorszak, egy válságba hanyatlott, működesképtelenné bénult paternalista diktatúra terve es vállalkozása.” Ugyanakkor a tüntetők pontosan tudták, hogy akármilyen rendszer is váltja fel a szocialista diktatúrát, a beruházásnak akkor is lesznek következményei és káros hatásai, mind környezeti, mind anyagi szempontból. Ezért ebben az utolsó pillanatban még fel akarták hívni a honatyák figyelmét rá, milyen veszélyeket rejt magában az építkezés folytatása. (Igaz, erre az MTA 1983-ban és 1985-ben készült szakmai anyagai is rámutattak, de ezek nem kerültek a nyilvánosság elé, csak egy szűk körhöz juthattak el…)[Kossuth Lajos tér, tüntetés a Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése ellen, 1988. szeptember 12-én]
Kossuth Lajos tér, tüntetés a Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése ellen, 1988. szeptember 12-én
Forrás: Fortepan / tm adományozó, 77496.A szervezők egyik előrelátó – és sikeresnek bizonyult – ötlete volt, hogy a tüntetésben résztvevő csoportok a város különböző pontjain találkoztak és onnan meneteltek a Vörösmarty térre. Ezáltal pedig több ponton is tudtak csatlakozni az emberek és a meghirdetett gyülekezőhelyről már 30-40 ezres tömeg indult a Bajcsy-Zsilinszky úton vonulva a Parlament elé. Oda, ahol 1956 óta nem volt ekkora tömeg. A tüntetők petícióját itt Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke vette át a szervezőktől, és ígéretet tett rá, hogy azt Grósz Károlyhoz is eljuttatja. Jellemző az MSZMP főtitkárának elutasító hozzáállására, hogy a tüntetőkkel semmilyen formában nem lépett kapcsolatba és a petíciót nem volt hajlandó átvenni. Szintén beszédes, hogy a tüntetéssel egyidőben a Duna túlpartján, a BME épülete előtt a Reformpárti Esték nevű reformkörös rendezvényen résztvevő Pozsgay Imre államminiszter nem csak átvette a petíciót a tüntetők egy küldöttségétől, de kifejezte nyílt szimpátiáját is a tüntetőkkel, akikkel szerinte egy csónakban eveztek. Igaz, pozíciójából is fakadóan ő ennél természetesen óvatosabban fogalmazott: „az országban többségben vannak azok, akik e válságokkal terhelt helyzetben a nemzeti egység és nem a politikai válság felé kívánják terelni az országot”. A rendőrség ezt a tüntetést inkább csak biztosította (a Parlamentnél állítottak csak kordont), rendbontásra és közbeavatkozásra nem került sor. Ez egyfelől a rendőrség viszonylag korrekt hozzáállásának is köszönhető volt, ugyanakkor jelezte, hogy a hatalom tétovázik és nem igazán tud mit kezdeni egy ekkora társadalmi megmozdulással. Jóllehet mivel ekkor már konkrétan rendszerellenes, rendszerkritikus jelszavak (pl. „Grószmars”) és üzenetek is megjelentek, ezafajta hozzáállás a hatalom részéről hamar megváltozott. A végig fegyelmezett megmozdulás a Himnusz eléneklésével ért véget.

A tüntetés egyébként eredeti célját nem érte el, az októberben összeülő Országgyűlés ugyanis megszavazta az építkezés folytatását. Ugyanakkor egy ekkora megmozdulás megszervezése és kordában tartása már önmagában óriási sikernek könyvelhető el. Ráadásul a hatalmas társadalmi ellenállás és a politikai erőtér megváltozása következtében a kormány 1989 tavaszán végül felfüggesztette a vízlépcső építését, amelynek magyar részről nem is lett folytatása. A csehszlovák fél végül 1992-ben a Duna saját földre történő elterelésével egyoldalúan megépítette és üzembe helyezte az erőművet, mely azóta is működik. Erre válaszul az Antall-kormány a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult a kérdés nemzetközi rendezése végett. Csehszlovákia 1993-as felbomlása után Szlovákia az építkezés tekintetében jogutódnak tekintette magát, így a per végül 1997-ben Magyarország és Szlovákia közt zárult le: a bíróság mindkét felet elmarasztalta, és részletes iránymutatásokat adott a rendezésre, de a megegyezésre – és többek között a Duna eredeti mederbe történő visszaterelésére – azóta sem került sor. Így ez az ügy azzal a kétes hírnévvel büszkélkedhet, hogy a nemzetközi bíróság leghosszabb ideje rendezetlenül maradt ügye...

Tömegtüntetés Bős-Nagymaros ellen: Kossuth tér

https://nava.hu/id/232780/#

Tömegtüntetés Bős-Nagymaros ellen: Kossuth tér - összefoglaló

https://nava.hu/id/232796/#

Tömegtüntetés Bős-Nagymaros ellen: Vörösmarty tér

https://nava.hu/id/232786/#

Forrás:retorki.hu
(2026.08.14.)