MEGTORLÁS ERDÉLYBEN - Az 1956-os forradalom erdélyi és romániai hatásai – RETÖRKI

A megtorlások közül legsúlyosabb következménye a Szoboszlay Aladárékkal szembeni fellépésnek volt. A per fő vádlottját, a római katolikus pap Szoboszlayt már 1953-tól figyelték, és több alkalommal le is tartóztatták, ahogy a mozgalom egyéb tagja is korábban konfrontálódott a kommunista rezsimmel. Szoboszlay bűnei közé sorolták, hogy egy Arad központú román–magyar konföderáció létrehozását, valamint közös magyarországi és romániai fegyveres felkelés kirobbantását szorgalmazta.A Sztalin halálát követő időszak új irányvonala Romániában is éreztette valamelyest a hatását. Ezek közé tartozott például, hogy 1955-ben megszűnt az ún. „közigazgatási úton történő elmarasztalás” intézménye, amely alapján bírósági ítélet nélkül tarthattak fogva állampolgárokat. 1956-ig pedig tízezrek térhettek haza, akiket etnikai vagy politikai alapon munkatáborokba deportáltak. Az enyhülés lehetővé tette a régi kapcsolatok felvételét az erdélyi magyarok és magyarországi ismerőseik között. Ismét kaphattak útlevelet Erdélyben, és ezzel a lehetőséggel sokan éltek is – írja Juhász-Pintér Pál történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjának Kronológia rovatában.
 
 A magyar és román politikai vezetés kétoldalú megállapodása után immár vízum nélkül is utazhattak a két ország állampolgárai. Illyés Gyula 1956. január végén járt Marosvásárhelyen a Fáklyaláng című darabja századik előadása alkalmából, október elején pedig vele együtt 1945 után először Tamási Áron is hazalátogatott.
 
Természetesen ezeknek az éveknek megvolt a maga romániai sajátossága is. Az itteni desztalinizációs folyamatokban kevesebb személyi változás történt, és a pártapparátus a könnyítéseket is nehézkesen hajtotta végre.
 
A magyarországi forradalom kitörése a legfelsőbb román párt- és államvezetést aggodalommal töltötte el, attól tartottak, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániába is, és ezáltal hasonló megmozdulásokra kerül sor. Ennek elkerülése érdekében a hadsereg és a Securitate alakulatait riadókészültségbe helyezték. Az országhatárokat lezárták, az egyetemi központok külön felügyeletét rendelték el, valamint megbízottakat küldtek ki a kritikus tartományokba. Október 25-én a magyarországi eseményeket hivatalosan is ellenforradalomnak minősítették.
 
A Román Munkáspárt két megbízottja Magyarországról visszatérve súlyos helyzetről és a nacionalista hangulat erősödéséről számolt be. A romániai feszültség nem vezetett magyarországihoz hasonló eseményekhez. A lakosság a Szabad Európa Rádión és az Amerika Hangján, a magyarok pedig leginkább a Kossuth Rádión keresztül értesülhettek az eseményekről. Érdemes megjegyezni azt is, hogy akkor a mainál jóval több román anyanyelvű beszélt magyarul.
 
A legfontosabb tömegmegmozdulásra a vegyes etnikumú – magyar, német, román – Temesváron került sor. Az október 30-ai, Műszaki Főiskola által szervezett tüntetésen a letartóztatott diákok és a magyar forradalom iránt is szolidaritásukat fejezték ki, és a maguk 12 pontos követelésrendszerét is összeállították. A Securitate a demonstráció idején megszállta az egyetemet, és letartóztatta a szervezőket. Másnap már értük és a szabadulásukért gyűlt össze több mint ezer diák, akiket azonban a karhatalom a kisbecskereki szovjet laktanyába hurcolt.
 
Kisebb szimpátia-megnyilvánulások voltak Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Utóbbiban 1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a magyar forradalom áldozataiért tartottak halottak napi megemlékezést a diákok. Székelyföldön főleg középiskolás diákok fejezték ki rokonszenvüket, többek között gyászszalag viselésével. Az utolsó jelentős tömegmegmozdulásra november 5-én, Bukarestben került volna sor – ám ezt, a magyarországi újabb szovjet megszállás után a hatalom csírájában elfojtotta.
 
Az is megállapítható, hogy az egyetemisták gyűlései, szolidaritási megnyilvánulásai mellett Romániában – már a magyar forradalom előtt is – több formában aktivizálódtak ellenálló vagy ellenzéki csoportok. A szervezkedések közül említést érdemel a Szoboszlay Aladár, a Sass Kálmán, valamint a Ioan Fabigola nevéhez fűződő csoportosulás.
 
Bizonyos csoportok közvetlenül a magyar forradalom hírére jöttek létre (például: a brassói Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség, a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége vagy például a Felső-Maros-völgyben a Fekete Kéz nevű szervezet). Ezek tagsága főleg erdélyi és partiumi középiskolás diákokból állt. Végül meg kell említeni a létezésüktől fogva rendszerellenesnek tekintett csoportokat (a korábbi politikai pártok tagjait, vasgárdistákat, illetve vallási csoportokat). Ezek tevékenysége ugyan nem kapcsolódott a magyar forradalomhoz, de az 1956-ot követő megtorló hadjárat velük is leszámolt.
 
Az 1956-ot követő években – a magyar forradalomnak köszönhetően is – az állampárt magyar kisebbségekhez való viszonyulása erőteljesen megkeményedett, de megerősödött a valamiféle önállóbb kommunista politikát célul kitűző pártvezetési stratégia is. 1956 őszén a Babeș Tudományegyetem rektora azzal fenyegette meg a román egyetemi ifjúságot, hogy a magyar forradalmárok vissza akarják csatolni Erdélyt Magyarországhoz. Mindez a koncepciós perek egyik fő vádpontjaként is megjelent – holott a magyar forradalom követelései között egyáltalán nem szerepelt a határok megváltoztathatóságának kérdése.
 
A forradalom megtorlása egy időben indult meg Magyarországon és Romániában. 1957. január 1–4. között a Varsói Szerződés államai – Lengyelország kivételével – Budapesten tanácskoztak, ahol egyértelműsítették az események ellenforradalmi megítélését, és határozott irányt szabtak a megtorlás folyamatának.
 
A fent tárgyalt szervezetek, csoportosulások elleni megtorlások közül legsúlyosabb következménye a Szoboszlay Aladárékkal szembeni fellépésnek volt. A per fő vádlottját, a római katolikus pap Szoboszlayt már 1953-tól figyelték, és több alkalommal le is tartóztatták, ahogy a mozgalom egyéb tagja is korábban konfrontálódott a kommunista rezsimmel. Szoboszlay bűnei közé sorolták, hogy egy Arad központú román–magyar konföderáció létrehozását, valamint közös magyarországi és romániai fegyveres felkelés kirobbantását szorgalmazta.
 
A kísérlet természetesen kudarcra volt ítélve. Az eljárás során kétszász személyt tartóztattak le – köztük a felkeléssel szimpatizálókat és az arról értesülteket is. A vád „államrend elleni összeesküvés és a Román Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés” volt. 1958. május 30-án tíz személyt halálra, öt személyt életfogytiglanra ítéltek, a többieket nyolc és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Mellékbüntetésként az összes elítéltet teljes vagyonelkobzással sújtották. A halálraítélteket, köztük Szoboszlay Aladárt, Temesváron golyó által végezték ki 1958. szeptember 1-jén. Két személy később a börtönben, egy pedig a kényszermunkatáborban halt meg. A többi elítélt az 1964-es amnesztia idején szabadultak. A hozzátartozók kérésére indult, a kolozsvári táblabíróságon zajló újratárgyalás során 2010-ben jogerősen felmentették az elítélteket.
 
A megtorlások a szerveződések csekély veszélyessége ellenére rendkívüli súlyúak voltak. 1956 után összesen nagyjából 30 ezer személyt tartóztattak le, több tucat embert ítéltek halálra, és több százan börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során haltak meg. A magyar letartóztatottak aránya az 1960-as évek elejére elérte a 18–20%-ot, ami jelzi, hogy a magyar kisebbség egyértelműen a hatalom célkeresztjébe került.
 
A kemény megtorlás nem csak belpolitikai célokat szolgált. A Romániában kialakult helyzet „megfelelő” kezelése és a Nagy Imréékkel szemben tanúsított magatartás is szerepet játszott abban, hogy a szovjet csapatokat kivonták az országból. A forradalom leverése után nyújtott „testvéri” segítséget a magyar vezetés is meghálálta. 1958 februárjában Kádár János Romániába a nemzetiségi kérdést Románia belügyének nyilvánította. A delegáció másik tagja, Kállai Gyula államminiszter a következőképpen nyugtatta meg a román „elvtársakat”, egyben mondott le a romániai magyarság érdekképviesletéről: „… Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Ezzel lényegében lemondtak a romániai magyarság érdekképviseletéről.
 
Az 1956-os év így Romániában is több szempontból fordulatot hozott. A magyar forradalmi események közvetett következményeként az addigi viszonylagos belpolitikai enyhülést 1963-ig tartó represszió váltotta fel. Ezzel együtt a nemzetiségekhez, így a magyarsághoz való hozzáállásban is határozottan súlyosbodott a helyzet.
 

 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2026.09.01.)