VASKEFE – Az 50 évfordulón felavatott emlékmű

A Felvonulási térről 2006-ban Ötvenhatosok terére átkeresztelt köztéren található a köznyelvben csak „Vaskefének” hívott, hivatalosan Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékműve nevet kapó alkotás. Az emlékmű tervezői az I-Ypszilon alkotói csoport tagjai: Emődi-Kiss Tamás építész, György Katalin és Horváth Csaba képzőművészek és Papp Tamás építész voltak. A sok vitát kiváltó alkotást 2006. október 23-án 19 óra 56 perckor avatta fel Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság akkori miniszterelnöke. „Szünet nélküli füttykoncert kíséretében avatták fel tegnap este a volt Felvonulási téren az 1956-os forradalom és szabadságharc sokak által elutasított és vaskefének csúfolt központi emlékművét. Az eseményen biztonsági okokból nem vett részt Sólyom László köztársasági elnök, de Gyurcsány Ferenc miniszterelnök jelen volt az ünnepségen. Az emlékmű avatása előtt, 19 óra 56 perckor 56-szor kondították meg a mellette felállított harangot. Minden koszorúzó folyamatos füttyöt kapott. Az emlékmű leleplezése után Kosáry Domokos, az ’56-os emlékbizottság elnöke azt mondta: »Nem könnyű időket éltünk, és nem könnyű időket élünk, de bírjuk ki a nehézségeket.«” – tudósított a Magyar Nemzet.

A pályaműben eredetileg a forradalmi eszmék által fűtött, az utcák kövét és betonját megtörő tömeget alulról feltörő vasoszlopok szimbolizálják. A 2006 darab, elsőre véletlenszerű elrendezésűnek tűnő és változó méretű (190-től 800 cm-ig) rozsdás oszlop egy éket formál, amelynek egyik szimbolikus értelmezése lehet, hogy az ék hegye felhasítja a tér és történelem szövetét, ezáltal ellensúlyozza az egykori Sztálin-szobor és Felvonulási tér emlékezetét, átformálva a tér identitását. Az emlékmű tengelye pontosan 56 fokos szöget zár be a mellette futó Dózsa György úttal. A Városliget parkja mellől induló, közel embernagyságú rozsdás oszlopok tömege az ék csúcsa felé haladva összesűrűsödik, és a rozsdamentes fém csillogó tömbbé áll össze, amely egyértelműen az egyénekből egységgé, emberekből közösséggé formálódó forradalmi tömegre utal.

A látványtervek elkészültekor még nem volt egyértelmű, hogy a parktól ellentétes irányban mutató ék hogyan fogja befolyásolni a tér aktuális kinézetét. Számos, kevésbé az esztétikai szempontokat és kritikai nyelvezetet alkalmazó politikai konfliktussal kísérve, de a szabadtéri alkotás végül megszületett. A terveket készítő és a pályázatot megnyerő I-Ypszilon alkotócsoport megfogalmazása szerint: „A forradalmi eszmét utcakövek közül kiemelkedő vasoszlopok idézik meg. Az egy pont felé törekvő oszlopok rendje éket formál, amely felhasítja a tér burkolatát, a hely múltját: így a tribün, a Sztálin-szobor és a felvonulási tér triászának emlékét végérvényesen megbontja.” „1956-ban az ország lakossága nem fogadta el azt az elfogadhatatlant, hogy végül legyőzethetnek. A közösség iránt érzett felelősség és az egymásba – és önmagunkba – vetett bizalom ereje az, ami az általunk tervezett emlékművet inspirálta.”

Ahhoz, hogy tágabb kontextusban lehessen értelmezni a jelenséget, érdemes áttekinteni az Ötvenhatosok terének alakulástörténetét, amely felfedi azokat a szimbolikus jelentésrétegeket, amelyekre az elemzett emlékmű ráépül. A helyszín története szorosan összefonódik a főleg a 19. század második felében kibontakozó városrendezési tervek megvalósulásával és a növekvő városi lakosság „térfoglalásával”. Az akkori székesfőváros meghatározó szabadtéri parkja, a Városliget központi szerepet töltött be a munkásság szabadidő eltöltésének gyakorlatában, továbbá a Nagykörút, Andrássy út, a Keleti pályaudvar és Városliget között meghúzódó szakasz jelentős részében ezen néprétegek tagjai laktak, nem hiába hívták akkoriban „Csikágónak”.

A „Vaskefe” eredeti helyén először a Városligeti Rondó állt, amelyet Nebbien Henrik 1815-ös tervei alapján állítottak fel. Számos közösségi funkcióján túl viselte a „Rondó”, „Körönd” és „Circus” neveket. A hely kialakításában nagy szerepet játszott a kör motívuma, amely összefügg a közösségi lét és egység fogalmával. Később, 1878-ban a Városliget keleti részére költöztették a Vurstlit, ezáltal a Rondó szélesebb rétegek által vált látogatottá. Az István utca sarkán állt ekkor a Városligeti Arénaként is emlegetett Városligeti Színkör faszínház, amelyről az utcára merőlegesen futó utat Aréna útnak nevezték el ekkor. Az 1890-es években kiteljesedő terület a Hősök terével és a kiépülő és benépesülő „Csikágóval” teret tudott adni az ekkor Magyarországon kezdetleges munkásmozgalmi megmozdulásoknak, amely nagyban befolyásolta a területről, helyről való későbbi gondolkodást. A „Vaskefe” szimbolikus értelmezéséhez jelentősebben hozzátartozik az egykori Regnum Marianum Katolikus Közösség Egyesület kezdeményezésére emelt és 1931-ben felszentelt Magna Domina Hungarorum templom. Felépültével elkezdődött a hely szakralizálódása, azonban a Magyar Dolgozók Pártja 1951-es döntése értelmében azt robbantással eltávolították. Az élőlánc és az aktív hívő közösség ellenére a Párt nem változtatott területrendezési tervein és megtisztította a területet a leendő Felvonulási tér előtt.

A Sztálin-szobor felállításáról már 1949-ben döntést hoztak, de a Mikus Sándor pályázatán alapuló szoborral kapcsolatos munkálatokat csak 1951 januárjában kezdték meg. A Budapesti Városrendezési Iroda koncepciója alapján a Dózsa György út és a Városliget között 360 méter hosszan és 85 méter szélességben mindent le kellett bontani (ez magában foglalta a templomot, a villamos síneket és állomást, a Színkört és számos fát). Valószínűsíthető, hogy a Párt vezetésének célja volt a város központjában létrehozni egy bármikor rendelkezésre álló repülőgép-leszállópályát. Ezt az elképzelést támasztja alá, hogy a területen elektromos felsővezetékek sem futottak ekkor. Ennek megfelelően az egykori Városligeti, akkor Gorkij fasor tengelyében 1951. december 16-án avatták fel a Sztálin-szobrot. Az addigi nagygyűléseket felváltották a „vezér” előtti átvonulások, amelyek tükrözték a nép és hatalom közötti alá-fölérendeltségi viszony átalakulását. A Sztálin-szobor 1956. október 23-i ledöntése értelmezhető egy politikai szakrális rítusként, amely meghatározza a forradalmi események emlékezettörténetét, továbbá a Felvonulási tér alakulását is. 1956 után a területet átnevezték Sztálin térnek, a szobordöntés befejezetlenségére utalva a teret ugyanakkor – a hatalom szimbólumának ledöntésére utalva – az emberek „Csizma térnek” nevezeték. A téren álló objektumok rendszertől függetlenül egyfajta nyelvi szembenállást gerjesztenek és gerjesztettek. Később itt emelték fel Pátzay Pál Lenin-szobrát, amely kevésbé uralta olyan markánsan a teret, mint az ábrázolt politikai utódjának szobra. Ezt a fajta súlytalanságot később a közvetlenül a lerombolt templom helyére, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából épült monumentális, Kiss István által készített, 8 méter magas emberi alakot ábrázoló szobor ellensúlyozta.

A rendszerváltás után, 1990-től a tér ideológiai funkciói explicit megszűntek, az emlékműveket eltávolították és elhelyezték a budatétényi Szoborparkban, de a hely többletjelentése és az ott zajlott események nem merültek feledésbe. A rendszerváltást követő évtizedben a hely többlet-jelentéstartamában vesztett súlyából, főleg alkalmi eseményeknek, parádéknak és ünnepeknek adott helyet. Az egykori templom helyén tábla hirdette: „Itt állt a Regnum Marianum-templom; Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatta”. Majd 2010-től: „Itt állt a magyarság engesztelő temploma, a Regnum Marianum 1951-ig.” 2004-ben az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán állították fel a funkcióját és megvalósítását tekintve szintén sokat vitatott Időkereket. A „Vaskefe” felállítása ötvenhat 50 éves évfordulójára valósult meg a fentebb leírt módon.

Az emlékmű felállításának körülményei és a mai napig való fennállása számos vitát eredményez úgy a publikus térben, folyóiratok hasábjain és a Parlamentben egyaránt. Wittner Mária országgyűlési képviselő, a Corvin-közi Bajtársi Közösség kuratóriumi elnöke a közösség 2010-es októberi rendezvényén fogalmazta meg az emlékművel kapcsolatos célkitűzéseit és gondolatait:  „A jelenlegi emlékmű csúf arculcsapása a forradalomnak és mártírjainak. Sokkal inkább emlékeztet a november 4. utáni lerohanásra és a véres megtorlásra.” Ugyanekkor Trencsényi László közölte: „tudjuk, hogy a kormány és a főváros is nehéz anyagi helyzetben van, ezért minden segítségünket felajánljuk. Viselnénk a lebontás költségeit is, ehhez kérjük a városvezetés engedélyét.” 2011-ben ez nem valósult meg és az évtized során később is számos alkalommal felmerült a nemzeti-konzervatív politikai oldalon az emlékmű eltávolítása, ugyanakkor ezt a kormányzat és egyik városvezetés sem támogatta mindezidáig. Még az elmúlt évek során számos vitát kiváltó Múzeumi Negyed kialakítása kapcsán sem realizálódott az emlékmű elbontása.

Novák Előd országgyűlési képviselő parlamenti beszédében az alábbiakban foglalta össze problémáit az emlékművel kapcsolatban. Az alábbi beszédrészletből átszüremkednek a 2000-es évek első két évtizedének emlékezetpolitikai csomópontjai és vitatott kérdései, természetesen egy bizonyos szemszögből nézve, tehát azok interpretációként értelmezendők: „[…] De a 2006-os felkelés utáni tizedik évben, az ’56-os forradalom 60. évfordulójának emlékévében fel kell hívjam a figyelmet egy gyalázatos emlékműre is, és ezúttal még csak nem is a Szabadság téri kommunista önkényuralmi obeliszkre gondolok, hanem Gyurcsányék ’56-os vagy inkább 2006-os vaskefe emlékművére. Eltávolítására volt ugyebár kormányzati ígéret, nem is egy, miután azt sok kritika érte főleg az ’56-osok részéről. Szerintük az ék a szovjet csapatokat vagy a november 4-e után felállított és ék alakban menetelő munkásőrséget jelképezi. Tíz évvel a felállítása után rozsdatemetőként éktelenkedik az ’56-osok terén, és marad is a helyén a múzeumi negyed kormányzati tervei szerint, holott inkább a szoborparkban volna a helye. Ezért a kommunizmus áldozatainak emléknapján tüntetést tartunk ott, és felkértem egy beszédre Tarlós István főpolgármestert is, aki a 2010-es megválasztása előtt így fogalmazott, idézem: »Valószínűleg ki kell cserélni ezt a méhtelep funkciójú, emlékműnek csúfolt valamit az ’56-osok terén a Városligetben. Én azt hiszem, hogy az ’56-osok nem arra vágynak, hogy egy halom rozsdás ócskavas állítson emléket nekik. Azt még a legszabadelvűbb gondolkodás és ízlés mellett is nehéz elfogadtatni bármivel is, hogy annak a rozsdás ócskavasnak a Dózsa György úton valamiféle művészeti értéke van« – így fogalmazott Tarlós István. Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár pedig a múzeumi negyed kapcsán 2011-ben pedzegette a vaskefe emlékmű lebontását, amely, idézem őt: »szerencsétlen helyen és alakzatban valósult meg«. Szőcs a szobrot a diktatúra emlékművei közé a szoborparkba, vagy a tököli volt szovjet laktanya területére költöztette volna át, de ebből sem lett semmi. Nekünk kell hát lépnünk. Az ’56-osok és a magunkfajták inkább egy szerethető szoborra vágynak a mostani helyett, mely annyira hasonlít a berlini holokauszt-emlékműre, hogy még a plágium vádja is felmerült. Az IKSZ szerint az 1956-os emlékművet lekoppintották a holokauszt zsidó áldozatainak emlékére épített berlini emlékműről. […] Az IKSZ elnöke szerint a köztéri emlékműnek semmi köze a magyar történelemhez, főleg 1956-hoz. Nehezményezte, hogy nincs semmi nemzeti ötlet az emlékműben, melynek tervezőiről úgy vélekedett, hogy nekik semmit sem jelent 1956. […] A Magyar Nemzetnek korábban Wittner Mária azt mondta, hogy az ’56-os emlékmű nem 1956-ról, hanem 2006-ról, a rendszerváltozás utáni magyar történelem mélypontjáról szól. Azt is mondta, hogy a Gyurcsány-kormány szerinte saját magának állított emlékművet. És valóban, Gyurcsány Ferenc avatta fel tíz éve a 2006 fémoszlopból álló vaskefe emlékművet. 2006 októberében Wittner Mária kijelentette: az emlékmű felépítése ellen a polgári engedetlenség eszközeivel lépnek fel, és minden alkalmat megragadnak a tiltakozásra…”

Sárhegyi Tamás történész írása
Forrás: retorki.hu
(2026.10.21.)