TISZTELGÉS A KÖZÉP-EURÓPAI GONDOLAT MAGYAR KÉPVISELŐJE ELŐTT

Megjelent a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár folyóiratának 2026/ 2-3. száma. "A közép-európai gondolat egyik meghatározó magyar képviselője, Kiss Gy. Csaba emléke és munkássága előtti tisztelgés szándékával is megszületett 2–3. számunk alapgondolata volt, hogy a napvilágot látó írások foglalkozzanak e gondolat fontos elemeivel és képviselőivel, illetve az elmúlt bő évszázad együttélésének mozzanataival is."

Kiss Gy. Csabával többször készített szerkesztőségünk interjút. 2019 nyarán arról beszélt, hogy a magyarországi kommunista hatalom támogatta a szomszéd országok kisebbségellenes politikáját. Hazánkban 1968-ig, a csehszlovákiai változásokig nem lehetett a határon túli magyarokról beszélni
Majd kiemelte, hogy 1956 után évekig a „csend és hó és halál” országa voltunk, majd felejtésé lettünk, ami a jóléti gulyásnak volt a föltétele. „Alig volt az újkori történelemnek olyan szakasza, amelyben a baloldal célja ne a társadalomméretű tudattorzítás volt”. Úgy vélte, hogy a társadalom jelentős része elfogadta a rendszert. Beletörődött. Sokakban még élt az 1956 utáni retorzió. Éppen ezért volt a Magyar Demokrata Fórum alapítói számára annyira lényeges a szellemi mozgalom, a magyarság meg-és eltagadott kulturális öröksége és a határon túli magyarok ügye.
 
Az MDF egyik alapító tagja viszont a magyarság irodalmán, történelmén kívül mással is foglalkozott. Fiatalon elkötelezte magát a környező sorstárs népek történetének kutatása, a közép-európai nemzetek együttműködésének elősegítése mellett.
 
Mészáros Andor történész, bohemista a folyóiratban megjelent tanulmányában találóan mutat rá, hogy Kiss Gy. Csaba fő „szenvedélye volt a közép-európai utazás. Ezt vendégtanárként is fáradhatatlanul űzte. Az ezredfordulótól egymást követően többhelyen lett vendégtanár. Először Zágrábban, a Zágrábi Egyetem kilencvenes évek elején újjászervezett Hungarológia Tanszékén, majd Nyitrán, a Konstantin Filozófus Egyetemen létrehozott Közép-Európai Tanulmányok Karon, aztán a prágai Károly Egyetem bölcsészkarának Közép-Európa Tanszékén, végül pedig a Varsói Egyetem Hungarológia Tanszékén. Térségünk hungarológiai képzéseinek diákjai tőle kaphattak átfogó képet a magyar művelődés történetéről.”
 
 Ha beütjük a Google keresőbe, hogy Közép-Európa, akkor ezt adja ki: egy földrajzi és geopolitikai régió, amely Európa középső részén helyezkedik el, a nyugati és a keleti országhatárok között. Bár a kifejezést széles körben használják, a régiónak nincs egyetlen, hivatalosan elfogadott határa. A fogalom jelentése a történelem, a kultúra és a politika függvényében változik.
 
Márai Sándor a közép-európai létet a nyugati kultúra és a keleti határ mezsgyéjén létező, szellemi kötelékek, nyitottság és polgári hagyományok mentén határozta meg.
 
Zombori István, a Magyar Katolikus Püspöki Kar egyháztörténeti bizottságának tagja Esterházy Jánost tipikus közép-európai mártírnak nevezte, „az ő édesanyja lengyel volt. Esterházy tehát félig lengyel, félig magyar volt, aki Csehszlovákiában élt és működött. Ezért mi a könyvünknek, amit most készítünk, azt a címet adjuk, hogy Egy közép-európai mártír – gróf Esterházy János.”
 
Dr. Strausz Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos igazgatója és a Rendszerváltó Szemle főszerkesztője rövid bevezetőjében így ír a térségről: „Közép-Európa – még ha alkalmanként kicsit mást és mást értenek is alatta – mindenképpen meghatározó, közös történelmi tapasztalata volt a 20. század második felében (a gyakran változó államhatárok mellett) az a szovjet megszállás, ami közös táborba kényszerítette, több évtizedes közös sorsra ítélte a térség népeit, viseltettek (és viseltetnek) azok rokonszenvvel vagy érdekellentétből fakadó érzelmekkel egymás iránt. A közép-európai gondolat egyik meghatározó magyar képviselője, lapunk volt szerkesztőbizottsági tagja, Kiss Gy. Csaba emléke és munkássága előtti tisztelgés szándékával is megszületett 2–3. számunk alapgondolata volt, hogy a napvilágot látó írások foglalkozzanak e gondolat fontos elemeivel és képviselőivel, illetve az elmúlt bő évszázad együttélésének mozzanataival, faktumaival is. Az idén hetven esztendős 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezetével kapcsolatos írások az évforduló aktualitása mellett azért is e lapszámban jelennek meg, mert ’56-ot szorosan hozzá tartozónak érezzük közös regionális sors-megélésünkhöz.”
 
Milyen sorsközösségről is van szó? Molnár-Gábor Bíborka, a Visegrádi Alap igazgatóhelyettese rámutat: „az emberek közötti kapcsolat különösen fontoseleme a visegrádi együttműködésnek. A közös történelem ugyanis nem feltétlenül jelent közösértelmezést is. A négy ország történelmi tapasztalata és emlékezete sok tekintetben eltér egymástól. A személyes találkozások és a közös munka segíthetnek abban, hogy jobban megértsük egymás nézőpontját, és a jövőben is együtt tudjunk működni.”
Szerinte az Alap legnagyobb eredménye, hogy hozzájárult ahhoz, hogy a visegrádi együttműködés gondolata konkrét kapcsolatokká váljon az emberek és a közösségek között.
 
A hagyományos („régi” vagy őshonos) és az „új” (bevándorló) nemzeti kisebbségek közötti fogalmi, jogi és történelmi különbségeket a folyóiratban Halász Iván történész, szlávista, jogász elemzi. A szerző részletes összehasonlítást nyújt a V4-es államok kisebbségi jogszabályairól, és arra a következtetésre jut, hogy a régió legösszetettebb vitái gyakran a regionális vagy szubnacionális identitások jogi besorolására vonatkoznak. A Budapesten és Prágában doktorált kutatóprofesszor szerint a legérdekesebb viszont az a tény, hogy a legnagyobb bonyodalmakat és vitákat a térségben úgymond nem az igazi migráns közösségek elismerése jelenti. Sokkal inkább az olyan vitatott identitású, sokszor regionális vagy más formában szubnacionális csoportok elismerése tűnik problematikusnak és politikailag érzékenynek, mint amilyen a sziléziaiak elismerése Lengyelországban vagy a morvák elismerési igényeinek kezelése Szlovákiában. A morvákat ugyanis a csehek nem akarják önálló entitásnak elismerni, bár a népszámlálások alkalmával nem tiltják meg számukra az ilyen identitás bevallását.” A közös állam felbomlása után, viszont fricskaként Pozsony elismerte szlovákiai kisebbségként a morvákat.
 
Bajcsi Ildikó történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa történelmi tanulmányában a komáromi zsidó közösség két világháború közötti identitásváltásait vizsgálja, különös tekintettel az 1918–1919-es impériumváltásra (amikor a város Csehszlovákia része lett). Leírja, hogy Trianon előtt magyar anyanyelvűvé vált zsidóságból és leszármazottaikból szerveződő szlovákiai zsidó közösség nagyobb része 1921-ben és 1930-ban, a két csehszlovákiai népszámlálás során zsidó, illetve csehszlovák nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1921-es csehszlovákiai népszámlálás szerint Szlovákiában összesen135.918-an vallották magukat zsidó nemzetiségűnek, s mindössze 16%-uk sorolta magát a magyar nemzetiségűek közé. Az 1930-as csehszlovák népszámlálás alapján viszont az 1910 előtt magyar anyanyelvűvé vált izraeliták 53%-a zsidó nemzetiségűnek,32%-a csehszlováknak és mindössze 9%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek Szlovákiában. A statisztikai adatok ugyanakkor a zsidó nemzetiség mellett nem adtak számot arról, hogy a dél-szlovákiai zsidók, főként a magyar többségű kisvárosokban, így Komáromban is megtartották magyar kulturális identitásukat és magyar anyanyelvűek maradtak.
 
A csehszlovák hatóságok saját szimbólumokkal, emlékművekkel és narratívákkal próbálták megerősíteni jelenlétüket. Ez az államilag támogatott emlékezetpolitika éles ellentétben állt a helyi magyar közösség történelmi tapasztalataival és veszteségérzetével – erről már a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetemtudományos és minőségbiztosításért felelős rektorhelyettese, Szakál Imre történész írt a kárpátaljai Viaskodó emlékezetek tanulmányában. Megemlíti, hogy a Národni Listy 1919. májusi számában a szláv közösséget hangsúlyozva, a Podkarpatszka Rusz Csehszlovákiához csatolásáról a következőket írta: „nem imperialista cselekménnyel történt, mint bármilyen más rezsimmel történt volna, hanem a szláv szeretet jegyében.” Ezek a szimbolikus gesztusok már előrevetítették azt az elterjedt gyakorlatot, amely értelmében a csehszlovák hatalom Kárpátalját, illetve annak múltját alapvetően szláv területként mutatta be. A ruszinok  –  akikre a csehszlovák állameszme bizonyos értelemben számot tartott  –  jelenléte határozta meg a  terület megjelenését a hivatalos diskurzusban, a terület további, jelentős létszámban jelenlévő lakói, mint a magyarok, zsidók, németek, ebbe a narratívába általában nem fértek bele.
 
A szerző ír Pós Alajos hírlapíró haláláról.
Massaryk születésnapja alkalmából cseh díszszázad és katonai zenekar vonult ki a március 7-én a Széchenyi térre. Amikor a cseh himnuszt kezdték játszani, az egybegyűlt tömeg morogni kezdett és egy beteg-nyomorék ember hangosan azt a megjegyzést tette, hogy ő maga kiverne hatvan ilyen csehet. Történetesen mellette állott Pós Alajos hírlapíró, aki e kijelentésen elmosolyodott.
 
A cseh katonák a hangos megjegyzésre odarohantak és abban a hitben, hogy a mosolygó Pós Alajos volt a gúnyolódó, megragadták, vagy ötvenen rárohantak, ütni, tépni, szúrni kezdték.
Hiába ismételte németül, hogy ártatlan, a csehek tovább szurkálták és magukkal vonszolták a kaszárnyába. Az egyik fülét letépték, tizenöt szúrást ejtettek rajta, amelyek közül az egyik halálos volt, a szerencsétlen ember már kilehelte lelkét, a hős katonák tovább vonszolták és hurcolták a holttestét. Az eset óriási izgalmat keltett a városban, a munkásság elégtételt kért Siaffi ezredestől és Moys zsupántól.
 
Mind a ketten a legszigorúbb vizsgálatot ígérték meg.
 
A temetéstől annyira féltek, hogy először nem akarták a halottat kiadni. Később a Munkástanács garanciájára kiadták, de egyúttal megtiltották, hogy a temetés napján a cseh katonák elhagyják a kaszárnyát.
 
Molnár Imre történész-szociológus úgy mutatja be Esterházy Jánost, mint a szlovák–magyar és a visegrádi népek békés együttélésének szószólóját.
Életútját a totalitárius rendszerekkel (nácizmus és kommunizmus) szembeni elvi ellenállás és a lengyel édesanyjától hozott mély vallásos hit határozta meg.Esterházy Jánost 1932. december 14-én, Ótátrafüreden választották meg az Országos Keresztényszocialista Párt (OKSZP)elnökévé. Székfoglalójában a csehszlovákiai nemzetek jogegyenlőségére helyezte a hang-súlyt. „Ki akarjuk küszöbölni azt a megalázó jelzőt, hogy »kisebbségi« nemzet vagyunk. Ne legyen itt uralkodó és kisebbségi nemzet, hanem teljesen egyenlő joga legyen mindenkinek.” Az„őslakos testvérnemzetek” közti egységet teremtő összefogás mellett buzdított: „Legyünk szociálisak, emberbarátok minden őslakos testvérünk iránt és[velük] vállvetve fáradozzunk minden egyesnek boldogulásáért. Egy mindenkiért és mindnyájan egyért.” Ebből is következik, hogy Esterházy ragaszkodott ahhoz, hogy az OKSZP eredetileghárom őslakos (magyar, szlovák, német) nemzetközösség részére létrehozott pártstruktúrája fennmaradjon.
 
A folyóiratból nem hiányozhatnak a pedagógiai tanulmányok. Strausz Péter és Kovács Balázs történész, a RETÖRKI tudományos segédmunkatársa egy 2025 tavaszán indult, egyéves oral history projekt tapasztalatait mutatja be, amely a magyar vezetés- és menedzsmentoktatás 1960 és 1990 közötti történetét vizsgálta. Módszertani kettősség: a menedzsmenttudományi megközelítés az oktatás szerkezetére, a tantervekre és a tananyagra fókuszált, míg a történettudományi szempont az intézményi, társadalmi és gazdasági kontextust helyezte előtérbe. A siker kulcsa egy közös fogalmi keretrendszer kialakítása volt. A projekt tapasztalatai szerint a multidiszciplinaritás eredményessége nem egyszerűen a különböző módszerek egyidejű alkalmazásán múlik, hanem a résztvevők közötti folyamatos kommunikáción, a közös kutatási keret kialakításán, a következetes adatkezelésen és az interjúk során a bizalmi légkör megteremtésén.
 
A folyóirat teljes terjedelemben elérhető a RETÖRKI honlapján.
 
Medveczky Attila
(2026.09.24.)