1956-ról az Országházban és a Kossuth-téren– az első, szabad választás utáni évforduló

RETÖRKI KRONOLÓGIA

A Kossuth téren, Csurka István országgyűlési képviselő is beszédet mondott: „Üzenjük meg mindenféle hatalomnak, előttünk és mögöttünk állónak: nem kell a kommunizmus, nem kell a liberális csomagolású szocializmus, nem kell az ígéret földje. Nekünk, a Kárpát-medence megtaposott és elárult népeinek van egy közös ideológiánk: a keresztény európai szellemiség és tolerancia mindenkivel szemben.”

1990. október 23-án volt az 1956-os forradalom és szabadságharc harmincnégy- és a Magyar Köztársaság kikiáltásának egyéves évfordulója. A főbb közjogi méltóságok közösen ünnepelték az évfordulót. Az Országgyűlés az alkalomból ünnepi ülést tartott, amelyen beszédet tartott Antall József miniszterelnök, Göncz Árpád köztársasági elnök és Szabad György, az Országgyűlés elnöke – írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár Kronológia rovatában Sárhegyi Tamás történész.
 
Mind a köztársasági elnök, mind a miniszterelnök beszéde 1956 összekapcsoló és integráló erejére utalt, ugyanakkor más-más hangsúlyok kerültek előtérbe. Antall József elsődlegesen az erkölcsre, morálra és lelkiségre helyezte a hangsúlyt. Beszédében a forradalmat egy szintre emelte a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeivel. A kormányfő továbbá hangsúlyozta a forradalom globális és világtörténelmi fontosságát, kifejtetve, hogy ami nem valósult meg 1956-ban, az kerek egésszé vált 1989-ben. „Azt hiszem, október 23-ára emlékezni azt jelenti, hogy nemzeti mitológiánk egy fejezetét, egy időszakát kell újra megfogalmaznunk. A népek történetének vannak mélyen elemzett, mélyen átélt, kegyetlen tanulságokat tartalmazó racionális konzekvenciái. De kell, hogy legyenek a mitológia tárgykörébe tartozó, mitológiaként őrzött, átélt eseményei. Ha nincsenek mitológiák, ha nincs mitológia, akkor nincs lelki közösség. […] Nekünk a mitológiánk része számos szabadságharcunk, számos szabadságküzdelmünk. A mitológiák éltetik a nemzetet, a mitológiák, akár a Rákóczi-szabadságharc, akár 1848–49, akár 1956 a nemzet lelkiségének, a nemzet hitének, akaratának egy történeti képbe való megőrzése és összegyűjtése. […] 1956 egyenrangú fejezete lett nemzeti mitológiánknak akkor is, ha rövidebb időszakot ölel át, de történelmi jelentőségében nem kisebbet, mint a megidézett hosszabb események. Talán a történelem akcelerációja teszi, hogy rövidebb idő alatt is olyan események és olyan harcok részesei emlékezetünknek, amelyek ugyanannyit jelenthetnek. Éppen ezért, ahogy a mitológiában azok is részt vehetnek, akik nem voltak közvetlen részesei, ahogy múltunkat vállalhatják azok is, akik akkor még nem voltak a nemzet részei, hiszen a mai magyarság vállalhatja – függetlenül attól, hogy ősei később érkeztek a hazába – Szent Istvánt, vállalhatja Mohácsot, vállalhatja Rákóczit és vállalhatja ’48-at. 1956-ot is örök időkre vállalhatja mindenki, mert a nemzeti mitológia tisztító, lelkesítő időszakát jelenti. Ennek a lelkiségnek a kifejezése, egyben 1956 különleges moralitásnak is a forrása. […] 1956 világtörténelmi jelentőségű azért, mert addig voltak küzdelmek, voltak harcok, voltak tüntetések, de egy ország, méghozzá törvényes kormányával, törvényes miniszterelnökével együttesen lépett fel az akkori szovjet hatalommal szemben, azzal a legnagyobb világhatalommal szemben, amelyik akkor meghatározta a térséget és világunkat, és amelyikkel az egész nyugati világnak kellett szembefordulnia, és hídfőállást építenie. Ennek a világtörténelmi jelentőségű eseménynek, amelyet akkor is úgy éreztünk – a bukás napjaiban is, november 4-e után, hogy most elbukunk –, hogy el kell jönnie az időnek, amikor e bukás történelmi távlatban meg fog valósulni.”
 
Göncz Árpád köztársasági elnök a fentiek mellett szintén az 1956-os forradalmat helyezte beszédének és érvelésének középpontjába, ugyanakkor annak sokoldalúságát és sokszínűségét igyekezett hangsúlyozni. A forradalomban résztvevők között megemlítette azokat a különböző társadalmi rétegekből származó embereket, akik ugyanazon célért küzdöttek; legyenek azok munkások, katonák, egyetemisták reformkommunisták vagy „kölyökfelkelők”. „A közös elviselhetetlenség elleni tiltakozás, ’56 erősebb volt, mint mi, erősebb, mint a részvevői. A maga képére formált, és azt hittük – elhittük –, hogy egyszer s mindenkorra meghatározza az énünket is. Évtizedbe telt, amíg először fedeztük fel, amíg mi, a forradalom legyőzött győztesei, legyőzőink hadifoglyai rádöbbentünk, hogy már csíkosban sem voltunk egyformák, hogy bár a forradalom sodra egyirányú volt, a máshonnan jöttékét mind egyfelé sodorta, megmaradtunk önmagunknak, hurcoljuk nemcsak a forradalom utáni, hanem előtti önmagunk maradványait is. S még azután is kétségbeesetten védelmeztük az egység emlékét, az »egyek vagyunk« közös indulatát, ami több volt, mint a forradalom idején együtt vallott és vitathatatlan egy cél: a nemzet függetlensége, a semlegesség, az igazságos, minden szennyétől megtisztított, kizsákmányolást nem tűrő, szocialistának vélt közösségi társadalom megteremtése, ahogy azt a forradalmat vállaló, újjáéledt pártokkal és a forradalmi szervekkel teljes egyetértésben Bibó István megfogalmazta. Védelmeztük, mert attól a kikerülhetetlen valóságtól, hogy ’56 annyiféle volt, ahány részvevője, sőt, ahány ellenfele, mire a hazugságáradatban fuldokló tényeit legalább rögzíteni tudtuk volna, lassan, de biztosan elmosódtak a körvonalai. […] bár senki ne próbálna ma senkit megfosztani közös kincsünktől, ’56 tiszta emlékétől. Annál is inkább, mert anélkül ma egy esztendeje nem vehette volna birtokába az országot polgárainak az a sokszínű összessége, az a nép, amely közösen vívta meg a forradalmát, amely az ország közös tulajdona, s amely együttesen – minden tagját beleértve ma már elmondhatjuk – ’56 igazi győztese és hőse volt, amely ma is a haza jövőjének kulcsa és biztosítéka. Annak a jövőnek, amely lehet, hogy ma nem úgy formálódik, mint mi ’56-ban elképzeltük, hiszen azóta sok fogalom – szocializmus, Európa, semlegesség, magántulajdon – átértékelődött, s megváltozott, változik ma is körülöttünk a világ.”
 
Az Országgyűlés ünnepi ülése után állami koszorúzási ünnepséget tartottak a 301-es parcellánál. A nap során továbbá koszorúzásokat tartottak szerte az országban és a főváros a forradalom által érintett fontosabb pontjain: a Széna téri kopjafáknál, a Corvin közben, a Magyar Rádió épületénél, a Kilián laktanyánál és a Royal Szállónál, valamint – a Magyar Nemzet beszámolója szerint – Nagy Imre mártír miniszterelnök egykori lakhelyén, a II. kerületi Orsó utcában is. Megemlékezést tartottak a Műegyetemnél, ahol az egykor 1956–57-es évfolyam egykori hallgatói találkozót tartottak. Mécs Imre, a forradalom idején ötödéves egyetemi hallgató, országgyűlési képviselő is beszédet mondott. A megemlékezés és beszédek után közel kétezer megemlékező a harmincnégy évvel korábbi útvonalon a Bem-szoborhoz vonult.
 
A Magyar Rádió épületénél zajló megemlékezés kevésbé volt békés. A tüntetők az egykori épület védőire emlékező márványtáblát akarták eltávolítani az épület faláról, amelyet végül nem sikerült elérniük, ahogyan a rendőrsorfalon sem sikerült átjutniuk, hogy beolvassák követeléseiket. Ehelyett az egy éve a kerekasztal pártjai által közösen állított táblát törték össze. A Budapesti Sportcsarnokban megrendezték a Magyar Szabadságharcosok Világtalálkozóját, amelynek fővédnöke Nagy Erzsébet volt. Részt vett rajta többek között Hornyák Tibor az ’56-os Szövetség elnöke, a Párizsban élő Németh István, a Szövetség alapító tagja, Oltványi László és Pongrátz Gergely is. A Szövetség elnöke beszédében javasolta az ’56-os károkért a Szovjetuniótól való kárpótlás követelését.
 
Az ünnepi eseménysor fáklyás felvonulással folytatódott a Kossuth téren, ahol Csurka István országgyűlési képviselő is beszédet mondott: „Üzenjük meg mindenféle hatalomnak, előttünk és mögöttünk állónak: nem kell a kommunizmus, nem kell a liberális csomagolású szocializmus, nem kell az ígéret földje. Nekünk, a Kárpát-medence megtaposott és elárult népeinek van egy közös ideológiánk: a keresztény európai szellemiség és tolerancia mindenkivel szemben.”
 
A beszédekből és eseményekből érezhető, hogy az 1956-os eseményekre való emlékezés ekkor milyen fontos szerepet játszott a társadalomban. Az akkor egy éve megalakult Magyar Köztársaság alapítástörténete az 1956-os forradalom és szabadságharchoz nyúlt vissza, onnan eredeztette magát. A magyar társadalom több évtized után először szabadon emlékezhetett meg nemzeti történelmének egyik legjelentősebb fordulópontjáról. Ekkor még senki sem sejtette, hogy néhány nap múlva a taxisblokádban az új magyar demokrácia egyik legnagyobb alkotmányos válsága bontakozik ki.


Forrás: retorki.hu
(2026.10.22.)