AZ ÜZEM A MUNKÁSOKÉ

1956-BAN EGY HETEROGÉN TÁRSADALOM KÉPES VOLT ÖSSZEFOGNI

Mennyire írtak eddig elnagyoltan a munkástanácsokról? Vannak-e hiteles források? Létezett egységes, öntudatos munkásosztály az ötvenes években a nagyvárosi üzemekben? Hogyan lehet hatékonyan irányítani egy üzemet? Tulajdonosi jogokat, vagy a menedzsment jogköreit, vagy csak ezek egy részét kívánták átvenni a választott testületek? – többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ október 20-án a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár budapesti konferenciatermében Dr. Gulyás Martin levéltári főmunkatárs, gyűjteményi tudományos- és történész szakértő és Kovács Balázs tudományos segédmunkatárs, a Tudományos Kutatóközpont szakmai titkára.
 
Gulyás Martin történész 2019-ben a munkástanácsok szerepéről írta doktori disszertációját, és rá három évre jelent meg a „Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben c. kötete a Corvina Kiadó Kft. gondozásában. Kovács Balázs kérdésére a szerző azt válaszolta, hogy nem a doktoriját jelentette meg monográfiaként, hanem annak szinte minden pontján átdolgozta.
 
Gulyás Martin a szegedi egyetemen kezdett el a munkástanácsokkal foglalkozni, és ő választotta ezt a témát.
A rendezvényen megtudtuk, hogy Sipos József történész, a Szegedi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára, aki magát parasztpolitikusnak titulálta, nagyon sokat foglalkozott a hallgatókkal. Tiszteletben tartva mások politikai nézetét, diákjait elküldte különböző konferenciákra, Gulyás pedig még Szegeden rájött arra, hogy az 56-os forradalom történetét nagyjából jól ismerjük, ám a munkástanácsok témáját alig kutatták. Sokat beszélnek róla, de alig tudunk róla valamit. A városban éltek még akkor olyan 56-osok, akik a munkástanácsok tagjai voltak, amiért eljárást is indítottak ellenük, s velük a szerző interjúkat készített, majd megismerkedett az téma irodalmával, majd jött a Pázmány Péter Tudomány Egyetem és a doktori. „Sipos tanár úr úgy lökött bele ebbe a témába, hogy nem akarta megmondani, mi legyen a végeredmény. Így a vektorok összeértek” – közölte Gulyás Martin.
 
Kovács Balázs szerint a könyv kritikája az 1956-os történetírásnak. Gulyás erre úgy reagált, hogy „’56 kifejezése volt valaminek, ami nem ’56. Komoly kutatás nem előzte meg azok munkáit, akik a munkástanácsokról bármit is tényszerűen leírtak. Nem egy forrásbázis alapján közöltek információkat, hanem kissé elnagyoltan hozták szóba a munkástanácsokat” – jelezte a szerző.
 
Amikor felvették, hogy a könyv eleje gazdaságtörténettel, menedzsmenttörténettel foglalkozik, akkor Gulyás Martin közölte, hogy az interjúk elkészítése, és az addigi irodalom megismerése után rájött, hogy esetünkben „nem elég elővenni a történész hagyományos szerszámosládáját. A közgazdaságtan mindig is érdekelt, aminek bevonása sok szempontból eretnekség, mert több történész mondhatja, hogy az író átlépett egy határt, és a műve nem egy hagyományos történelemkönyv. Ami megfelel a valóságnak. Ez a mű igazából egy hosszú viaskodás a forrásokkal.”
 
Gulyás Martin felhívta a figyelmet arra, hogy a történelem nem olyan tárgy, mint például a fizika. El kell fogadni, hogy vagy a forráshiány, vagy a források elégtelen volta miatt nem tudunk minden kérdést megválaszolni. Leszögezte, hogy számos esetben a történész is többnyire csak „találgat”, ám a feltételezésnél erősebb kijelentéseket tesz az elérhető gondolatfoszlányokból, analóg példák alapján próbál következtetni a forradalmárok ideális Magyarországára. Úgy véli, egy demokratikus jogállam volt a vágy, a többpártrendszer, a szabad választások és a népszuverenitás. „Amennyiben hipotetikusan kezeljük a témát, akkor már lehet értelmes kérdéseket feltenni. Hiszen az aforizma-szerű mondatok mindig is előirányoznak valamit. Sokszor a politikai proklamációk szintjén megfogalmazott követelésekből kell következtetni arra, mi lehetett a közlési szándék és a mögötte húzódó tudásszint” – közölte, és hozzátette: a szervezetszociológia, a politikai diskurzuselemzés, a szocialista gazdaságpolitikával kapcsolatos közgazdasági elemzések egyes megállapításait szintén igyekeztem beépíteni elemzésembe.
 
A Munkástanácsok Parlamentje október 31-én bocsátotta ki első nyilatkozatát, akkor, amikor a harcok néhány napra elültek, és a forradalom győzni látszott. Kiáltványuk első két mondata valósággal belerobbant a történelembe: „az üzem a munkásoké”.
„Ebben az esetben egy tulajdonviszonyról beszélünk, és ekkor jön képbe a menedzsmenttörténet, a szakszervezet kérdése, és az, hogy működőképes-e egy ilyen decentralizált vállalatirányítási modell? Ezért beszéltem arról, hogyha a történész nem nyit egy másik tudományág felé, akkor sok kérdésre nem talál választ” – szögezte le Gulyás Martin.
 
Arról, hogy mennyire lehetett egységes munkáságról beszélni a forradalom idején, a szerző szerint semmenyire. Az egységes, öntudatos munkásosztály az ötvenes években a nagyvárosi üzemekben már nem létezett. Ennek több oka is van: a II. világháború, a városokba küldött generációs „parasztmunkások” megjelenése, valamint a tudatos kommunista szelekciós politika. A munkástanács tehát heterogén társadalmi képződmény volt, tükrözte összetételében a szocialista projekt radikális társadalomátalakító lépéseit. MÉGIS 1956-BAN EZ A HETEROGÉN TÁRSADALOM ÖSSZE TUDOTT FOGNI.
 
Gulyás szerint nem voltak vízióik a munkástanácsoknak. A politikai kérdések a szabadság és a tulajdon bűvkörében mozogtak, mint modern történelmünkben oly sokszor. Arról is szó esett, hogy a szakszervezeti érdekvédelem és közvetlen dolgozói részvétel között jelentős különbség van: a szakszervezet fő feladata a munkáltatóval olyan „alku” kötése, melynek során a kollektív szerződésben meghatározott feltételek javulást eredményeznek a bérezésben, munkafeltételekben. A munkástanács annyiban új jelenség, hogy az üzem irányításának, vagy legalábbis a munkavállalók direkt részvételének szükségességét jeleníti meg a vállalati döntéshozatalban.
 
Tehát a magyar munkások értékvilágában egymással összehangolhatóak voltak a demokratikus alapon működő politikai szabadságintézmények, a tervgazdaság és a vegyes, állami-közösségi tulajdonlás túlsúlyára épülő, bár a magántőke korlátozott gyarapodását is lehetővé tevő tulajdonviszonyok. A forradalom napjai és az ellenállás 1957 őszéig tartó időszaka nem adott választ arra, hogy ezen elvek mentén működtethető lett volna-e sikeresen a magyar állam, elégséges történelmi tapasztalat és idő híján teljes értékű és megnyugtató válasz a kérdésre nem adható. A programban pedig ami magyar, az nem más, mint a szovjet tagadása.
 
A munkástanácsok a hétköznapi üzemvezetési gyakorlatok mellett, a „szocializmus magyar útjának” kidolgozása során a politika alapkérdéseinek napirendre vételéig is eljutottak, azaz igyekeztek definiálni a legitimitás kritériumait, megalkotni a hatalommegosztás ideális rendjét, a végrehajtó hatalom ellenőrizhetőségének mikéntjét, a társadalomberendezkedés alapelveit. Különös tekintettel a gazdasági és társadalmi munkamegosztásban jelentkező egyenlőtlenségek, igazságtalanságok feloldására, melyet a „kizsákmányolás” problémájaként kezeltek. A szovjet modell strukturális válságára adott válaszok kidolgozása során nem meghaladott, hanem helyes útnak tartották a képviseleti demokráciát, a közjó előmozdítására irányuló állami feladatok ellátását pedig decentralizált struktúrában képzelték megvalósítani, így kiemelt szerepet szántak a széles körű döntéshozó-végrehajtó funkciókkal felruházott önigazgató-önkormányzó testületek szerepének.
 
M.A.
(2026.10.20.)