"VALÓSÁGOS FORRADALOM" ELŐTT - EGY SORSFORDÍTÓ MÉRKŐZÉS A KÉZILABDAPÁLYÁN

Nagymihály Zoltán szakcikke a RETÖRKI OLVASÓSZOBÁJÁBAN

A Kinizsi vezetésénél a csapat egyik játékosát az akkor még hivatalosan semmilyen hatáskörrel nem bíró zsűrielnök, Garamvölgyi János végleg leparancsolta a pályáról. Néhány másodperccel a mérkőzés vége előtt, döntetlen állásnál ráadásul a Vörös Meteorban – teljesen szabálytalanul – egy hetedik mezőnyjátékos is pályára lépett, és megszerezte a győztes gólt (11–10). A címvédő ezzel elvileg bajnok lett – ám ekkor következett a tettlegességig fajuló tiltakozás. Zimándi Pius premontrei szerzetes 1956 húsvétvasárnapján találóan fogalmazott: „Az utóbbi években két helyen, illetve alkalommal nyilvánul meg a magyarok hazafias érzése nyilvánosan, tömegben: a volt Fradi, mai nevén Kinizsi labdarúgócsapat mérkőzésein és a húsvéti feltámadási körmeneteken.”

„Mint az eredményből is kitűnik, mindkét félidőben igen szoros volt a küzdelem, mégis az első félidőben a Meteor, a másodikban a Kinizsi játszott fölényben. […] A Meteor azonban dicséretre méltó küzdeni akarással a befejezés előtt 5 perccel nemcsak kiegyenlített, hanem a győzelmet is megszerezte. A Kinizsi sok gólhelyzetet kihagyott.” „A kispályás országos kézilabda-döntők utolsó mérkőzése után a csapatok békésen öltözőikbe vonultak. Az igazságtalanságot nem tűrő IX. kerületi szurkolók azonban nem távoztak, s valóságos forradalom keretében fejezték ki rosszallásukat a versenybíró-bizottság működése miatt. Az összeszólalkozásokat tett követte és Garamvölgyi (Glatzer) Jánost, az Országos Társadalmi Kézilabda Szövetség elnökhelyettesét néhány elnökségi tag társával együtt alaposan megrugdalták és leköpdösték. [Kiemelés általam – N. Z.]” Elsőre nehezen gondolható, hogy a két tudósítás ugyanarról az eseményről szól, pontosan tíz napnyi különbséggel. A tíz nap ezúttal egy világot jelent: az első a Népsport október 22-ei, a második a Magyar Függetlenség november 1-jei számában jelent meg. Az első szerzője nem ismert, a másodiké igen: Dudás József lapjában – nem sokkal a magyar függetlenség kivívása után – Mayer Miklós, a Kinizsi – vagyis azon a napon már újra Ferencvárosi Torna Club – férfi kézilabda csapatának edzője írta meg gondolatait a sportág helyzetével kapcsolatban. Kevésbé sűrűszövésű időkben csak kapkodná a fejét az ember ennyi változás olvasatán, de hát 1956-ot mutatott a naptár, amikor mindezek legfeljebb mínuszos hírt jelentettek. Emberi sorsokat persze nagyban befolyásoltak.

A Ferencvárosnak 1950-ig nemigen volt versenyképes férfi kézilabdacsapata: a magyar sportélet szovjet típusú átszervezése után és annak „eredményeképpen” 1950-től az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetségének csapataként, ÉDOSZ-ként, 1951-től Kinizsiként szereplő gárda a második kispályás bajnokságban, 1952-ben már elindult. A Vörös Meteorba beolvasztott Munkás Testedző Egyesület (MTE) ugyanakkor ott volt a magyar kézilabdasport kezdeteinél, a csapat – a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesületével (KAOE) fuzionálva – 1950-től szerepelt új, már „diktatúrakompatibilis” néven. A Vörös Meteor volt 1956-ban a regnáló bajnokcsapat, ám a selejtező fordulóiban kétszer is kikapott az előző év másodikjától, a Kinizsitől. A budapesti négyesdöntő utolsó mérkőzése előtt már tudható volt, hogy ismét a két csapat valamelyike nyeri a bajnokságot, döntetlen eredmény esetén jobb gólkülönbsége miatt a Kinizsié az aranyérem. Arról, hogy a mintegy két-háromezer szurkoló előtt zajló döntőben mi történt, Mayer említett cikke sem szólt, így az azzal kapcsolatos visszaemlékezések csak a rendszerváltás után kaptak nyilvánosságot. A Fradi játékmestere, Som Ferenc, illetve az akkor még csak a leendő csapattársainak a lelátóról szurkoló Elek Gyula hasonlóképpen mesélte a történteket. A Kinizsi vezetésénél a csapat egyik játékosát az akkor még hivatalosan semmilyen hatáskörrel nem bíró zsűrielnök, a fenti cikkben említett Garamvölgyi János végleg leparancsolta a pályáról. Néhány másodperccel a mérkőzés vége előtt, döntetlen állásnál ráadásul a Vörös Meteorban – teljesen szabálytalanul – egy hetedik mezőnyjátékos is pályára lépett, és megszerezte a győztes gólt (11–10). A címvédő ezzel elvileg bajnok lett – ám ekkor következett a Mayer cikke által is megénekelt eseménysor, a kikészített érmek földbe taposása és a tettlegességig fajuló tiltakozás. Ahogy Ballai Attila, korunk egyik meghatározó sportújságírója, a Magyar Kézilabda-Szövetség kommunikációs igazgatója fogalmazott: a „kézilabda-forradalom”. A Kinizsi megóvta a meccset, a szövetség pedig két nappal később döntött: elismerte a „műhibát”, és a mérkőzés nyolc napon belüli újrajátszásáról határozott. Som Ferenc így emlékezett: „Mi az ÉDOSZ éttermében, a Sztálin [ma Andrássy] út 100-ban vártuk a híreket. […] Beszélgettünk, örömködtünk, ettünk-ittunk, és egyszer csak marha nagy zajt hallunk kívülről, akkor már jött a nagy tömeg végig ott a Sztálin úton, kifelé a Hősök tere felé, a Sztálin-szobor irányába. Mikor befejeződött minden, már mi is indultunk, de kíváncsiságból beálltunk a sor végére, megnézni, hogy mi van. Döntötték már le a Sztálin-szobrot, mi pedig megbeszéltük a srácokkal, hogy tűnjön mindenki el, nehogy belekeveredjünk valami cirkuszba, és elmentünk haza.” A meccset sohasem játszották újra, 1957 márciusában mindkét csapatot bajnoknak nyilvánították.

A mérkőzés jelentőségét elsősorban a következő napok eseményei, a magyar forradalom és szabadságharc hősies küzdelme emelte önmagán túlmutató jelentőségűvé. November 1-jén újjáalakult a Ferencvárosi Torna Club, amely zöld-fehér színeit is visszavette. Jelképes, hogy az október 22-én fradista játékengedélyét megkapó Elek Gyula így nem játszott soha a Kinizsi csapatában és a klub szurkolói számára az identitás elvesztésével egyenértékű piros-fehér színekben – hogy aztán a női csapat edzőjeként klublegendává, majd halála után a IX. kerületi, Kőbányai úti kézilabda-csarnok névadójává váljon. Nem csak neki volt sorsformáló erejű a mérkőzés és az azt követő néhány nap. Az volt Mayer Miklós számára is, aki a régi, kézilabda-szövetségbe is ejtőernyőztetett elvtársak ellen írt cikke után tagja lett a Magyar Kézilabdázók Országos Szövetsége (MKOSZ) Forradalmi Bizottságának, majd november után részt vett a vívmányok átmentését célzó folyamatban. 1957 februárjától tagja lett a szervezetet vezető tanácsnak, egyben az utánpótlásválogatottak felelősévé nevezték ki. Ezekben a hónapokban cikket írt az MKOSZ Ideiglenes Intézőbizottságának Híradójába, majd az ennek utódjaként megjelent Kézilabda című lapba. Még ebben az időszakban is – szinte példátlan módon – forradalomként nevezte meg az októberi eseményeket. Egy másik cikkében annak a reményének adott hangot, hogy „az amnesztia-rendelettel élve egyes kivételes képességű játékos[ok]” hazatérhetnek. Májusban az FTC csehszlovákiai túrájáról számolt be. A következő év azonban már a teljes visszarendeződés jegyében telt. A Magyar Ifjúság 1958 márciusában éles támadást intézett ellene mint „rendszerellenes”, „ellenforradalmár” személyiség ellen, akit „az FTC egyes vezetői még ma is védőszárnyuk alá” vesznek, „holott mindenütt helye lenne, csak éppen nem a fiatal sportolók nevelőjének tisztségében”. 1958 májusában a szövetség örökre eltiltotta a kézilabdasport területén végzett tevékenységtől. Az indoklás – melyet a forradalom ötvenedik évfordulójára kiadott, Vér és aranyak című kötet idéz – beszédes: „Nevezett az ellenforradalom napjaiban igyekezett magához ragadni a kézilabdasport vezetését, ezzel egy időben újságcikkekben támadta a szövetség kommunista vezetőit. Az október 21-i országos kispályás kézilabdadöntőn és a novemberben összehívott értekezleten tanúsított magatartása nem összeegyeztethető azzal, hogy a kézilabdasportban a jövőben bárminemű tevékenységet fejtsen ki.” A Bécs István cikke által kárhoztatott „védőszárnyak” sem sokáig működhettek: az FTC kézilabdaszakosztálya is kizárta tagjainak sorából.

Több visszaemlékező szerint elhagyta az országot, ám a hatvanas évek végén – egy rövid időre – ismét megtalálhatjuk a nevét a Műegyetemi AFC edzői között. Elek Gyula így emlékezett: „Akkor negyven éve tört ketté a korszak egyik legtehetségesebb edzőjének karriere. Ugyanis Mayer Miklóst a megtorlás éveiben azzal vádolták – mivel a történteket taglaló cikke a forradalom alatt megjelent az egyik napilapban –, hogy a Sportcsarnoknál történt események indították el az »ellenforradalmat«.” A megfogalmazás mögött rejlő célzás persze mítosz – a szabadságharc utáni visszarendeződés során tapasztalt, az események megismétlődésétől való félelem ugyanakkor ennél bornírtabb kitalációkat is sugallt a hatalom számára. Amelynek az FTC – immár visszavívott saját nevén – továbbra is ellenség maradt, mint minden, önnön identitását továbbra is megőrző és a hatalomtól független arcéllel rendelkező valódi közösség. Ahogy Zimándi Pius premontrei szerzetes 1956 húsvétvasárnapján találóan megfogalmazta: „Az utóbbi években két helyen, illetve alkalommal nyilvánul meg a magyarok hazafias érzése nyilvánosan, tömegben: a volt Fradi, mai nevén Kinizsi labdarúgócsapat mérkőzésein és a húsvéti feltámadási körmeneteken.”

Nagymihály Zoltán törtönész, tudományos segédmunkatárs írása


Felhasznált irodalom

A Bp. Vörös Meteor férfi és a Csepeli Vasas női csapata nyerte az országos kispályás kézilabda-bajnokságot. Népsport, 1956. október 22. 5.

A forradalom bajnoki címe. Fradi.hu, 2018. október 23. https://www.fradi.hu/kezilabda/ferfi-kezilabda/hirek/a-forradalom-bajnoki-cime-22041 (Utolsó letöltés: 2026. október 20.).

Arday Attila – L. Pap István – Thury Gábor: Vér és aranyak. Sport – forradalom – olimpia – emigráció. Budapest, Nemzeti Sport – Ringier, 2006.

Ballai Attila: Kézilabdával kezdődött a forradalom? A Vörös Meteor a diktatúra kegyeltjéből hullócsillag lett. Szamizdat, 2026. október 21. https://szamizdat.net/kezilabdaval-kezdodott-a-forradalom-a-voros-meteor-a-diktatura-kegyeltjebol-hullocsillag-lett/ (Utolsó letöltés: 2026. október 21.). 

Bécs István: Egy „modern” színváltozás avagy mit takar a politikamentesség. Magyar Ifjúság, 1958. március 29. 1.

[Budapesti Hírek]. Kézilabda, 1957/3, 18.

Elek Gyula: Akkor, negyven éve történt. Fradi Újság, 1996/9, 11.

Hegyháti József: Valóra vált a MAFC kézilabdásainak álma. Kézilabda, 1967/4, 13–14.

Koós Levente: Egészpályás letámadás. A Fradi és az állambiztonság 1945–1970 között. Budapest, InverzMedia, 2019.

Mayer Miklós: Húszezer kézilabdázó nevében. Magyar Függetlenség, 1956. november 1. 3.

Mayer Miklós: Az új bajnoki rendszer megszünteti a játékosok egész éven át tartó szünet nélküli versenyeztetését. MKOSZ Ideiglenes Intézőbizottságának Híradója, 1957/2, 4–7.

Mayer Miklós: A férfi kispályás válogatott keret tervei. MKOSZ Ideiglenes Intézőbizottságának Híradója, 1957/2, 7–8.

Mayer Miklós: Milyen a csehszlovák férfi kispályás kézilabda sport? Az FTC kispályás csapatának tapasztalataiból. Kézilabda, 1957/5, 15–16.

Mező Gábor: A forradalom vezette a Fradihoz. Gyula bácsi húsz évig volt az FTC edzője. Magyar Hírlap, 2011. március 12. 23.

Nagy Béla: FTC napló, 1955–1959. Budapest, 1981.

Nagy Béla: Százszor szép Ferencváros. 100 éves a Ferencvárosi Torna Club. Budapest, 1999.

Vörös meteor 20, 1950–1970. KAOE, 1896–1950, MTE, 1907–1950. Szerk. Szűcs László. Budapest, 1970.

Zimándi Pius: A forradalom éve. Krónika 1956-ból. Szerk. Litván György. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1992.

Forrás: retorki.hu
(2026.10.22.)