„HITTEM EGYKOR A BÖLCS NYUGATBAN…DE A GÉP VOLT TÖBB, NEM A JELLEM”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének 70. évfordulóján, november 4-én, Budapesten, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (RETÖRKI) emigrációtörténeti konferenciát és kiállításmegnyitót rendezett. A program a magyar emigráció különböző korszakait, közösségeit és személyes történeteit állította középpontba.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének 70. évfordulóján, november 4-én, Budapesten, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (RETÖRKI) emigrációtörténeti konferenciát és kiállításmegnyitót rendezett. A program a magyar emigráció különböző korszakait, közösségeit és személyes történeteit állította középpontba.
 
A cím Flórián Tibor Keletről jöttem című verséből származik. A költeményben a barbának bélyegzett menekült szembesül azzal, hogy a nyugati civilizációban nincs meg az általa feltételezett szellemi fölény, helyette egy gépies, a technokraták lelketlen világával találkozik. Természetesen nem mindenki csalódott, sőt a nyugati emigrációs értelmiség körében kialakult a politikai és kulturális önállóság igénye, és segítettek menekült honfitársaikon. A magyar emigráció 20. századi történetében külső, kényszerű és önkéntes, egyéni és csoportos, legális és illegális, valamint állandó és ideiglenes vándorlás formáira egyaránt találhatunk példát. A korszak embertelen fegyveres konfliktusai és politikai diktatúrái emberek millióit kényszerítették lakóhelyük elhagyására.
 
A konferencia megnyitójának mottójául egy különleges, Flórián Tibor hagyatékában fennmaradt levelezőlapon olvasható gondolat szolgált: „Vajon befut-e valaha álmaink hajója, hogy hazavigyen bennünket egy békés magyar hazába?” A RETÖRKI munkatársa, Szénási Dorottya által az Egyesült Államokban gyűjtött forrásból származó idézet jól kifejezte az emigrációban élők hazavágyódását és a bizonytalanság érzését.
 
Strausz Péter, a RETÖRKI tudományos igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, hogy az 1956. november 4-ei szovjet invázió a kivándorlás újabb hullámát indította el, és átrajzolta a nyugati magyar emigráció erővonalait. Utalt arra, hogy a politikai emigráció már az Árpád-korban jelen volt, több uralkodónk – például I.Béla – kényszerült politikai okból elhagyni az országot, és az emigrációból visszatérve került a trónra. A Rákóczi-szabadságharc és Világos után is sokan választották az önkéntes száműzetést. A 20. század magyar történelmét vizsgálva legalább három emigrációs hullámról beszélhetünk 1918-1919-től egészen 1956-ig. Leszögezte, hogy a rendszerváltás folyamatának megismerése nem lehet teljes az emigráció kérdéskörének vizsgálata, kutatása nélkül.
 
Az előadások sorát Nyári Gábor, a RETÖRKI ügyvezető igazgatója az 1945 utáni menekültek, hadifoglyok és emigránsok történetéről szóló előadása indította.
 
Megtudtuk, hogy 800 ezer és 1 millió közé tehető azoknak a magyaroknak a száma, akiket Nyugaton ért a háború vége. De mely rétegek tartoztak ebbe a becsült számba? A civilek, akik tudták, milyen a kommunista terror, emlékeztek 1919-re, így a szovjet katonák elől menekültek, voltak, akik az esetleges felelősségre vonás miatt távoztak, ez egy hivatalnok réteg, voltak, akiket a nyilasok telepítettek ki és voltak azok a katonák és leventék, akiket szolgálat közben ért idegen földön a háború vége. A kitelepítettek alatt a Szálasi-kormány által a volt Harmadik Birodalom területére szervezetten telepített állami alkalmazottakat, valamint a koncentrációs táborokból szabadultakat kell érteni.
 
Bár a civil menekülteket nem tartották fogságban, de idegen területen jóval nehezebb az újrakezdés. Csak Bajoroszágban 10.8 millió civil menekült élt, ők Magyarországról, cseh és lengyel területekről érkeztek. A történész megemlítette, hogy az USA és szövetségesei nem készültek fel erre, csak 2-3 millió emberrel számoltak.
 
A második világháborúban a katonák jogait és kötelezettségeit a nemzetközi hadijog, elsősorban az 1929-es genfi egyezmények határozták meg, viszont a leventék de jure nem katonák, így a hadifogoly táborokban az ő sorsuk rosszabb volt a fogságba esett katonáéknál.
 
A Magyar Királyi Honvédség tagjai brit, francia, vagy amerikai hadifogságba estek. A brit hadsereg csak az általános kapituláció után találkozott a honvédséggel, ezért a magyarokat nem ellenségként, hanem Surrendered Enemy Personnel-ként (SEP) kezelték. 1945. szeptember 20-án a brit katonai hatóságok megszüntették a magyarok hadifogoly státuszát, hazatérésük elé nem gördítettek akadályt. Az augusztus végi adatok szerint ekkor körülbelül 4.335 katona lehetett brit fogságban Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a hivatalos eljárással szemben több egykori magyar katona is hosszabb időre maradt brit fogságban, illetve a szeptember 20-i rendelkezésig a tisztek egy részét megpróbálták titkosszolgálati célokra beszervezni.
 
Az amerikai és francia fenntartású táborokban embertelen körülmények uralkodtak. Az amerikaiak között a leghírhedtebb a Rajna közeli kisváros, Bad Kreuznach tábora volt. A tábor őrsége a foglyokon végeztek lőgyakorlatokat, hiszen ekkora tömeggel nem kellett elszámolni. Előfordult, hogy sós halat adtak nekik ebédre, majd elzárták előlük a vízcsapot. Legjobban a pockingi foglyokkal bántak. A tábornak saját újságja és tábori színháza volt, amit Vaszary Piroska vezetett.
 
A francia hadifogság sokkal rosszabb volt, holott hazánk és Franciaország közt nem volt háborús viszony. Rennes valódi haláltábor volt. 42 ezer főből 12 ezren haltak meg az embertelen bánásmód miatt. Még büszkék is voltak rá, hogy nagyobb volt a halálozási arány, mint korábban a bergen-belseni náci koncentrációs táborban.
A magyar civilek hivatalos státusza tisztázatlan. A menekülők nagy része a hajdani koncentrációs táborokban kaptak szállást. Élelemért munkát vállalhattak, imahelyeket, barakk-iskolákat hoztak létre. A magyar  civilek közt kb. 1300 házaságkötést regisztráltak, és hozzávetőlegesen 3000 gyerek született – ezt a keresztelési kivonatból tudjuk.
 
Rapali Vivien Regina levéltári főmunkatárs, gyűjteményi tudományos- és történész szakértő „Hasznos, védett, pótolható” című előadásában a kibocsátó ország szempontjából vizsgálta az emigráció kérdését. Arról beszélt, hogy milyen taszító események késztették kivándorlásra a magyar tudós-és mérnöktársadalom tagjait. Megemlítette, hogyha ez a téma felvetődik, akkor Teller Edén, Kármán Tódoron, Bay Zoltánon kívül másokat nem szoktak megemlíteni. Ráadásul Tellerék nem is 1945 után, hanem a két világháború közt hagyják el az országot. Magyarországon ’45 után a mérnökök a többi értelmiségi csoporthoz képest védettebb státuszt élveztek, ami alapvetően gazdasági hasznosságukból adódott. Ha hasznosak, akkor védeni kell őket, és mivel nehezen pótolhatók, a szovjet mintára szerveződő hatalom mindent megtett, nehogy elhagyják az országot.
Rapali leszögezte, hogy a források szerint az államszocialista rendszer számára lényeges a mérnöki, műszaki társadalom, hiszen a tervgazdaság, az ország újjáépítése és az iparosítás igényli a szaktudásukat. Viszont elvárták a mérnököktől a politikai megbízhatóságot, és azt mindenképpen, hogy ne kritizálja a rendszert.
 
A RETÖRKI főmunkatársa szerint nem teljes mértékben igaz az az állítás, hogy a mérnökök beilleszkedtek az új rendszerbe.
Igaz, a hasznosság elve Mihailich Győző hídépítő mérnök esetében nagyon jól működött. Kellettek az új Duna-hidak, ezért Mihailichnak elnézték azt, hogy 1945 előtt a zsidótörvények végrehajtásában jeleskedő mérnökegyesületnek volt az elnöke. Varga József vegyészmérnök, a Bárdossy-kormány iparügyi minisztere is megúszta a számonkérést. A közigazgatásból való visszavonulását követően, 1943-tól 1952-ig folytatta oktatói pályáját mint a budapesti műegyetem kémiai technológiai tanszékének nyilvános rendes tanára. Ezzel párhuzamosan 1943–1945-ben a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. elnöke volt, 1951-ben pedig az általa szervezett és alapított Nagynyomású Kísérleti Intézet első igazgatójává nevezték ki. 1952-től haláláig a Veszprémi Vegyipari Egyetem ásványolaj- és szénfeldolgozó ipari tanszékén folyó oktató- és kutatómunkát irányította tanszékvezető egyetemi tanárként. Élete utolsó éveiben ismét aktívan részt vett a közéletben, 1954-től haláláig elnökségi tagja volt a Hazafias Népfront országos tanácsának.
 
A hasznosság elve nem érvényesült minden esetben. Az előadó Mosonyi Emilről beszélt. 1956. október 31-én tartott egyetemi tanácsülésen a Műegyetem Vízépítési Tanszékének vezetőjét, Mosonyi Emil professzort az Oktatók Ideiglenes Forradalmi Bizottságának tagjává választották. A forradalom leverését követően, az egyetemi oktatóknak az “ellenforradalmi időkben” tanúsított magatartását a Művelődésügyi Minisztérium saját hatáskörében vizsgálta. Ennek eredményeként Mosonyit 1957 nyarán – azzal az indoklással, hogy alkalmatlan az ifjúság nevelésére - azonnali hatállyal elbocsátották, majd eltávolították a Vízügyi Tervező Iroda (VIZITERV) igazgatói székéből is. Évekkel később, 1964-ben a Baden-Württembergi kultuszminiszter meghívta a Karlsruhei Egyetemre, majd 1965-ben távozott Magyarországról (távollétében elítélték), és ott futott be világhírű professzori karriert. Csak 1990-ben térhetett haza.
 
Rapali Vivien Regina szólt saját kutatási területéről is, a Smith Jeremiás ösztöndíjasokról. Egy elitképző posztgraduális ösztöndíjról van szó. A 31 ösztöndíjasból 17-en végleg elhagyták az országot. A front megérkezése előtt csak öten, 1944-45-ben szintén öten, 46-47-ben négyen és 48 és 56 közt hárman. Ez nem egy reprezentatív minta, de olyan társadalmi csoportot vizsgál, melynek tagjai könnyen letelepedhetnek Nyugaton a kapcsolati tőkéjüknek köszönhetően.
 
Nagymihály Zoltán tudományos segédmunkatárs a Melbourne-i olimpiára kiutazó magyar sportolók, illetve az ausztráliai magyar közösség 1956 végi olimpia alatti, sok tekintetben emblematikus napjainak egyes mozzanatait mutatta be. Ha Melbourne ’70-ről beszélünk az nem csak egy ausztrál nagyvárost és egy évszámot jelent – figyelmeztetett az előadó. Hiszen a magyar politikával és a történelemmel leginkább összefonódó olimpiáról van szó.
 
„A többi versenyzővel együtt én is kimentem az olimpiára, de a verseny jelentősége eltörpült a gondok és a kétségek mellett. Hol volt ez a verseny az itthon százszor elképzelt, és átélt versenytől” – idézte Nagymihály Zoltán Tumpek György úszónak a Sport napilapban 1957 elején megjelent írását. Az Intézet munkatársa leszögezte: a sportot és az olimpiát háttérbe szorította a történelem alakulása, az otthonért és az otthoniakért való aggódás árnyékot vetett a teljesítményekre.
 
A második szekcióban Szénási Dorottya kutatási munkatárs a magyar emigráció kulturális hálózatainak Flórián Tibor író, újságíró személyi hagyatékából kivilágló egyes szegmenseit ismertette. Szénási az USA-ban kutatta Klebelsberg-ösztöndíjasként Flórián Tibor magánhagyatékát, amiből kiderül, hogy a Selmecbányán született költő szerteágazó tevékenységet folytatott az emigrációban. Flórián korán Erdélybe került, román állampolgár lett, első versei 1928-ban jelentek meg. Identitásának alapja: Erdély volt és az is maradt. 1949-ben telepedett le az Egyesült Államokban. Számára az otthonnak három dimenziója van. A földrajzi otthon Erdély, a kulturális otthon a magyar nyelv és irodalom, a közösségi otthont pedig az emigráns intézmények jelentették számára.
 
Pálinkás Barnabás levéltár és szakmafejlesztési igazgatóhelyettes, levéltárvezető Szilágyi József újságíró hagyatékán keresztül az emigrációkutatás kihívásaira hívta fel a figyelmet. Közölte, hogy egy iratmentésből nőtte ki magát ez a téma, és bár Szilágyi József újságíró a zsidótörvények miatt hagyta el Magyarországot, mégis jelentős az 1956-os vonatkozása a 2022-től a RETÖRKI-ben őrzött két és fél iratfolyóméternyi dokumentumkötegnek. Milyen kihívásokról is van szó? Például nyelviről, mert Szilágyi esetében nagyon sok francia nyelvű iratot kellett rendezni. A másik kihívás az örökösök meggyőzése.
Pálinkás közölte, hogy az iratok tanulmányozása közben egy érdekes konspirációs ügyre derült fény. 1951-ben preparált Szabad Népben juttattak ki Franciaországba, egy felhívást, ami a magyar nép szenvedését tartalmazza. Ez volt a magyar sajtótörténet első igazi hekkelése. 1956-ban Szilágyi több szervezetet hozott létre Franciaországban, és tájékoztatta a kinti közvéleményt a magyarországi eseményekről.
 
Sulák Péter levéltári főmunkatárs Fekete Géza Bertalan ferences szerzetes RETÖRKI-ben őrzött hagyatékának kutatási lehetőségeit tárta fel. Fekete Géza Bertalan OFM (1913–2006) ferences szerzetes, író, szerkesztő, a nyugati emigrációban élő magyarok egyik kiemelkedő lelkipásztora és segítője volt. Hagyatéka jelentős történeti forrásértékkel bír a 20. századi magyar emigrációkutatás számára. Az atya a háború után Németországba került, ahol a nyugatra menekült magyarok pasztorációját és segélyezését szervezte. Kulcsszerepet játszott menekültiskolák (például a niederaudorfi iskola) létrehozásában és működtetésében, ahol tanított is. Később szoros kapcsolatban állt a híres kastli Európai Magyar Gimnázium szellemiségével és a németországi magyar emigrációval.
 
Hegedűs István, a Magyar Nemzeti Levéltár Fejlesztési és Állományvédelmi Igazgatóságának igazgatója az amerikai magyar örökség feltárását célzó programot mutatta be. USA 250 – Legacy of Hungarians in the United States egy hivatalos projekt és adatbázis a Magyar Nemzeti Levéltár gondozásában, amely feldolgozza az amerikai magyar életutakat és helyszíneket .Több mint két és fél évszázada a magyarok az amerikai történelem részét képezik. Az amerikai függetlenségi háborúban harcoló legkorábbi egyénektől kezdve a kivándorlók egymást követő hullámai hagyták el hazájukat szabadságot, lehetőséget vagy menedéket keresve. Míg néhányan végül visszatértek, a többség maradt, lerakva a magyar élet alapjait az Egyesült Államokban. Generációk során közösségeket, intézményeket és életeket építettek városokban, ipari régiókban és kulturális központokban szerte az országban.
 
Biszak Sándor, az Arcanum alapítója a digitalizálás és az emigrációs sajtó kutatásának lehetőségeiről tartott előadást. A RETÖRKI vendége az ELTE vegyész- és könyvtárszakán végzett. Később az INFOKER Kisszövetkezetnél kezdett el dolgozni, majd 1989-ben megalapította napjainkig működő ARCANUM-ot.
Az előadó leszögezte, hogy az Arcanum a magyar értékek megmentője, őrzője. Jelenleg 108 millió oldalt tartalmaz az adatbankjuk, amiből 60 millió oldal magyar. Ami nincs meg az 1956-os lapokból, azt sajnos reménytelen pótolni – tudtuk meg az előadótól. Biszak szerint kultúránk akkor fejlődhet, ha a múltunkat, közös tudásunkat és identitásunkat hordozó emlékeinkből többet tudunk eljuttatni a lehető legtöbb emberhez; s mindezt úgy, hogy a befogadókban a továbbgondolás igényét is elősegítjük.
 
A rendezvényhez kapcsolódóan megnyílt a Bonegilla magyar szemmel című kiállítás is, amely a magyar emigráció egyik fontos ausztráliai állomásához kapcsolódó történeteket állította középpontba. Nagymihály Zoltán megnyitó beszédében kiemelte: a kiállított anyagokért köszönettel tartozunk az Ausztráliában élő magyaroknak, az őket megtartó egyesületeknek, a diaszpóra-kutatóké. Köszönjük, hogy kapcsolatba léptek intézményünkkel!
 
A „Bonegilla magyar szemmel” egy kétnyelvű vándorkiállítás és projekt, amely az ausztráliai Bonegilla Migránsközpontba érkező magyar bevándorlók történeteit, személyes emlékeit, fényképeit és sorsát mutatja be. A projekt kurátorai: Fekete Ilona és Várdai Levente, menedzsere: Kövesdy Éva.
A kiállítás Ausztráliában (Bonegilla Migrant Centre, Victoria) is bemutatásra került 2026 novemberében, személyes narratívákkal és levéltári anyagokkal.
Az anyagból kiderül, hogy 1956-ban az Ausztráliába érkező magyarok jelentős részét a Victoria államban található, korábbi katonai bázisból kialakított Bonegilla Migránsközpontba (Bonegilla Migrant Reception and Training Centre) szállították. A tábor feladata az volt, hogy átmeneti szállást biztosítson, segítsen az első munkahelyek megtalálásában, valamint intenzív angol nyelvi és kulturális képzésekkel készítse fel a magyarokat az ausztrál mindennapokra.
 
A konferencia előadásai a magyarországi kivándorlás történetét különböző közösségek, személyes életutak és források segítségével professzionálisan mutatta be, különös figyelmet fordítva a kivándorlás okaira, folyamataira és az új közegbe való beilleszkedésre.
 
m.a.
(2026.11.07.)