1956. NOVEMBER 15-ÉIG KITARTOTTAK A MECSEKI LÁTHATATLANOK

Magyarország szabadságvágyát nem fojtották el 1956. november 4-én, bár a szovjet tankok dübörgése a fővároshoz közeledve elkerülhetetlenné tette az összeomlást. A szabadságért harcoló maroknyi csoportok még mindig éltek és küzdöttek a Mecsek erdeiben, ahol másfajta szabadságharc bontakozott ki – láthatatlanul, gerillahadviselést folytatva. Bár az ellenállást végül letörték, a Mecsek hőseinek története mára már nem láthatatlan – emléküket dokumentumfilmek és visszaemlékezések őrzik.


November 4-én a szabadságharc sorsa megpecsételődött. „Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.” – hangzott el a híres mondat Nagy Imre miniszterelnöktől. A szovjet tankok azonban egyre közelebb értek a fővároshoz és az ország nagyobb központjaihoz, így Pécshez is.

Mielőtt a várost elfoglalták, a forradalomért tovább küzdők csoportjai a Mecsekbe menekültek, ahol szakaszokba és rajokba szerveződve két nap alatt egyes – valószínűleg túlzó – becslések szerint akár 4000 ember is összegyűlhetett. A Mecsek adottságainak és helyismeretüknek köszönhetően a többségében civil, képzetlen szabadságharcosok sikerrel vették fel a küzdelmet a szovjetekkel.
Az erdőben kisebb csoportokra osztva gyakorlatoztak és gerillahadviselést folytatva támadták az ellenséget, helynevekkel és becenevekkel különböztetve meg egymást. Ilyen volt az „Ottó-szakasz” is, ami nevét vezetőjéről, Málics Ottóról kapta. Ők november 14-én a pécsváradi rendőrőrsnél történt összecsapásban is részt vettek. Málics itt fejlövést kapott, nem sokkal később pedig belehalt sérüléseibe.

A Mecsek harcban áll

A „láthatatlanok” vezetője, a „Gazda”, vagyis dr. Horváth Géza volt. Zágrábban végzett orvosi egyetemet, de a forradalom előtti években bérszámfejtőként dolgozott, a szovjetek bevonulása után ő szervezte meg a mecseki szabadságharcosokat. Vezetőtársaival november közepéig sikeresen irányították az ellenállást, orvosként pedig igyekezett ápolni és megmenti a sérült felkelőket.
Nagy József alig húszéves volt a forradalom kitörésekor, nemzetőr lett és a mecseki „láthatatlanokhoz” csatlakozott. Személyes beszámolójából kiderül, hogy rövid idő alatt komoly kiképzést kaptak azoktól a felkelőktől, akik rendelkeztek katonai múlttal, sőt esküt is tettek, hogy hűségesek maradnak a forradalom eszméihez. Ő is ott volt, amikor Vágotpusztát aknatalálat érte, a „láthatatlanok” ezt követően indultak Pécsváradra.

Nagy volt az egyik, aki a sebesült Málics Ottót támogatta és a „Gazda” utasítására kórházba segítette, de az életét már nem tudták megmenteni. A november 14-i események után a Gazda felmentette őket esküjük alól, Nagy József pedig hazament. November 17-én bementem a munkahelyemre. A kollégáim meglepődtek. „Miért jövök én vissza?” – kérdezték. Azt hitték, meghaltam. Már a koszorúra is összegyűjtötték a pénzt. – emlékezett vissza.

VIA MULT-KOR.HU