Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


ISTEN ÉLTESSE ANDRÁSFALVY BERTALANT!

95 éves a rendszerváltás utáni első művelődési és közoktatási miniszter


Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató, egyetemi tanár, politikus 1931. november 17-én született Sopronban.


Vallja: hazánk pusztává, sivataggá lesz, ha nem tanuljuk meg a hagyományból azt, miként kell együtt élni a természettel és egymással.

A vízgazdálkodásban ott kell kezdeni, hogy amit  az elődök „elrontottak”, azt javítani kellene, de az nem olyan egyszerű.
A baj  tényleg nagy, és ahhoz, hogy felfogjuk, annak a mértékét, és azt, hogy az miből ered, ajánljuk, olvassák el Andrásfalvy Bertalan tanulmányát, melynek címe: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása.


(RÉSZLET) / [II] I. VÍZHASZONVÉTEL ÉS VÍZGAZDÁLKODÁS
 
 Az európai műveltség őstörténetében Gordon Childe szavaival az újabb kőkor forradalmi változást hozott: az ember már többet nemcsak a természet önkényes ajándékainak összegyűjtögetéséből él, hanem sikerül úrrá lenni felette, vagy legalábbis sikerrel kezd vele együttműködni. Tolna és Baranya megye népe a Duna, kisebb mértékben a belé torkolló kisebb vizek, azok közül pedig elsősorban a Sárvíz évenként különböző mértékű, de ismétlődő kis- és nagyvíz váltakozásának ritmusa szerint alakította ki sajátos haszonvételeit és életformáját. A XVIII. század végéig nem kísérelte meg azt, hogy útját állja az árvíznek vagy azt szűkebb területekre korlátozza, hanem éppen ellenkezőleg, mind nagyobb és nagyobb területeket próbált bekapcsolni e természetes lélegzésbe. Az évenként felülről, főként a Dunán érkező nagy víztömegeket mesterséges fokok, csatornák segítségével szétvezették a hatalmas ártér minden zugába, a halászó víznek alkalmas tavakba és mélyedésekbe, a kaszáló rétekre, a gyümölcsösök aljába és legelőkre, majd az apadás idején lehetővé tették a vizek visszakerülését a mederbe. Közben biztosították az ártérben élő emberek és állatok és más értékek kivonulását, illetve megmentését, különböző mesterséges létesítményekkel, halmokkal, töltésekkel és szélvédő fák, fasorok ültetésével.
 
 E vízgazdálkodási mód a legkisebbre csökkentette annak a valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson. Nemcsak a településeket, művelt földeket, hanem magát a mesterségesen kialakított és fenntartott vízrendszert védték meg ezzel az árterületeket jellemző állandó változások rombolásától. A középkori ember ezt a vízhaszonvételt vette természetesnek és nem véletlen, hogy a birtokokat vizsgáló, bejáró oklevélszerzők nemcsak azt tartják szükségesnek, hogy a halastavakról és fokokról mint értékesebb, emberi tájalakító beruházásokról adjanak pontos számot, hanem ott, ahol még ezek a létesítmények nincsenek, megjegyzik, hogy ez, vagy az a mélyebben fekvő terület alkalmas-e arra, hogy bekapcsolják a vízhaszonvételbe.
 
Ennek a régi vízhaszonvételnek, vízgazdálkodásnak jellemző és lényeges létesítménye a fok volt.

A Magyar Szemmel Szerkesztősége