Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


Melbourne 70 – olimpia a forradalom árnyékában

Az 1956-os melbourne-i olimpia történetét nemcsak a sporteredmények, hanem az azt megelőző bő két hét történelmi eseményei is meghatározták. A magyar forradalom kitörése, majd a szovjet katonai beavatkozás híre alapjaiban változtatta meg a magyar sportolók helyzetét és az olimpiai szereplés jelentőségét. Hogyan élték meg a versenyzők ezeket a sorsfordító napokat, és miként hatott 1956 a melbourne-i olimpia magyar történetére? Nagymihály Zoltán írása a RETÖRKI Olvasószobájában:

1
 
A cím meglehetősen rövid időhatárt és konkrét helyszínt szab a szerző számára. Ha a városnevet és az évforduló számát egymás után helyezzük, az persze többet jelent önmagánál. A sportszeretők számára különösen: a magyar szempontból legérzelemdúsabb, a történelemmel leginkább összefonódó olimpiát jelenti. Feladatom ez alapján lehetne csupán a november 22-e és december 8-a közötti[1] bő két hét bemutatása. Mindezt azonban megelőzte egy szűk, vagy inkább bő két hét, amely október 23-ával kezdődött – és amely november 4-én tragikus fordulópontjához érkezett. Nem tehetjük meg tehát, hogy csupán sportról és leszűkítve írjunk.
 
„Olimpia! Istenem, ennek a szónak a puszta kiejtése, a hét betű olvasása hányszor dobogtatta meg a szívemet. […] Azután az októberi napok megváltoztattak mindent. A többi versenyzővel együtt én is kimentem az olimpiára, de a verseny jelentősége eltörpült a gondok és a kétségek mellett. […] hol volt ez a verseny, az itthon százszor elképzelt és átélt versenytől.”[2] Tumpek György úszó írta ezt 1957 elején a sportlapban – Melbourne-ben a legjobb magyar férfiúszóként szerepelt, bronzérmet szerzett.[3] Szavai rávilágítanak arra, hogy a sportot és az olimpiát háttérbe szorította a történelem alakulása. A személyes élet és a jövő tervezése gyakran felülírta a különböző borításokon zajló versenyeket, az otthonért és otthoniakért való aggódás árnyékot vetett a teljesítményekre.
 
Szólnunk kell azokról is, akik nem utazhattak Ausztráliába, de többet tettek és kockáztattak azokban a napokban. Hegedűs István már visszavonult öttusázó, magyar bajnok, fiatalok úszóoktatója október 24-én reggel, az Izabella utcánál kapott halálos mellkaslövést.[4] Egy ifjú reménységnek, a 21 éves kajakozónak, Nagy Józsefnek az újpesti rendőrkapitányság előtti rabszabadítás során ÁVH-s fegyverek oltották ki az életét.[5] November 4-én a fiatal honvéd, a Testnevelési Főiskola egykori növendéke, Szórádi Tibor lett a második szovjet intervenció áldozata.[6] Gérecz Attila korábbi válogatott kerettag öttusázót kémkedés vádjával 1950 decemberében tartóztatták le. A váci fogsága alatt költővé érett, még mindig csak 26 éves fiatalt a forradalmárok november 1-jén szabadították ki a Gyűjtőfogházból. Részt vett a szabadságharcban, november 7-én, a Klauzál tértől nem messze lőtte agyon egy szovjet tank.[7] A sporttársadalom kellően „kicsi” és összetartó volt ahhoz, hogy többek áldozatáról az olimpiai keret tagjai is tudomást szerezzenek.[8] A még aktív úszó és vízilabdázó, korábbi olimpikon Kádas Géza az Egri Forradalmi Tanács egyik közbizalmat élvező személyisége volt – nyolc év börtönbüntetést kapott, 1961-ben, amnesztiával szabadult.[9] Pusztai Éva, a korábbi ifjúsági kerettag vívó szegedi egyetemistaként részt vett a MEFESZ megalakításában – felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, miután hosszú hónapokat töltött vizsgálati fogságban.[10] Verbényi József kosárlabdaedző a TF Forradalmi Bizottságának tagja Kistarcsát és Tökölt, Poppé György atléta, a TF MEFESZ-szervezetének elnöke ezen kívül Kőbányát is megjárta internáltként.[11]
 
Mihályfi János, az egyik legjobb magyar súlylökő és a fiatal öttusázó Nagy Imre kis híja volt, de kimaradt az olimpiai keretből, a forradalmi események sűrűjéből azonban nem. Előbbi a TF Rákosi-címertől megtisztított, régi Kossuth-címeres zászlaját vitte az Országházig október 23-án, utóbbi pedig a stílusosan Vörös Csillag nevet kapó, az olimpikonok egy részének helyet biztosító szálloda tetejéről verte le a vörös csillagot.[12] Szintén az utazás határán volt a tőrvívó Kamuti Jenő, akinek apja, id. Kamuti Jenő a MÁV Forradalmi Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom utóvédharcaiban. A fiú alighanem következő évi, Világifjúsági Találkozón és világbajnokságon elért eredményeivel mentette meg apját a hosszú börtönbüntetéstől – talán nem kell ecsetelni, mit jelenthetett neki, amikor vívómestere, az ’56-os vívócsapat kapitánya, Bay Béla „nálad jó helyen van” felkiáltással odaajándékozta neki a melbourne-i csapatjelvényt.[13] A győzelemre is esélyes foci-, és a regnáló Európa-bajnok kosárlabda-válogatott nem utazhatott – előbbi esetben az olimpia eltörpülő sportági jelentőségével, utóbbiban pedig a legfeljebb éremszerzésre való eséllyel indokoltak, természetesen a túlzottan nagy „kiküldetési költségek” és csapatméret mellett.[14] A történelem fintora, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége számára az előterjesztést elkészítő Kelen Béla, az Országos Testnevelési- és Sportbizottság elnökhelyettese sem utazhatott el a kísérők közvéleményt felháborítóan magas létszáma miatt. A forradalom kitörése után erre a sorsra jutott Sebes Gusztáv és a Sporthivatal rendkívül népszerűtlen vezetője, Kutas István is.[15] Szepesi György rádióriporter csak a határig utazhatott együtt a csapattal, „magánszorgalomból” utazott tovább Ausztráliába, ahonnan néhány napig tudósításokat is küldött, ám ezeket a budapesti rádió nem volt hajlandó fogadni.[16] Az pedig, hogy az előző évben az év sportolójának megválasztott, a futballistákat megközelítő népszerűséget kivívó csodafutó, Iharos Sándor miért döntött az otthon maradás mellett, az a magyar sporttörténet egyik legkomolyabb talánya marad.[17]
 
2
 
Ausztráliát és az ausztráliai magyarságot pedig éppen Iharosék, azaz Iglói Mihály hosszútávfutó-csapata ismerte meg először a későbbi olimpikonok közül, 1955–56 fordulóját ugyanis sydney-i felkészüléssel töltötték. A helyi magyaroknál átélt szilveszter emlékét Rózsavölgyi István egy interjúban így idézte fel: „Alig kezdődött el a találkozó, Náci bácsi elkezdett beszélni a magyarságtudatról. Olyan szívhez szólóan szónokolt, hogy a jelenlévők zöme sírva fakadt.”[18] A szovjet hadifogságot is átvészelt és ott versenyek szervezésével sokakat a letargiából kimozgató Iglói egyike volt azoknak a „régi vágású”, még a diktatúra előtti világban szocializálódott edzőknek, akik tanítványaiknak a szakmai tudáson kívül a hatalom által kikényszerítettől eltérő értékrendet is át tudtak adni.[19] Az otthoni indoktrináció hatásosságáról a külhoniak persze nem sokat tudhattak. Az ausztráliai magyarság legszínvonalasabb lapja, a sydney-i Dél Keresztje tudósításában így idézte meg a találkozás nagy pillanatát, előzetes kételyeiről is számot adva: „Jó volt megint magyarokkal találkozni Pestről. Az ember szinte érezte rajtuk a friss hó illatát, pesti utcák ízét, kis budai kocsmák levegőjét. […] Ötven magyar szorongva várta a repülőt. Szóba állnak-e velünk, megismerik-e a régi barátokat – vagy, mint az új rezsim katonái, elnéznek-e felettünk? Iharosék nem sokáig tartották kétségben a kora reggel kisereglett magyar csoportot. Amint kiszálltak a gépből, mosolyogva fogadták a magyar üdvözléseket, jókívánságokat, s percekig türelmesen hagyták, hogy fényképezzék őket.”[20] A Magyar Olimpiai Bizottság titkára, a kísérőként jelenlévő Csanádi Árpád otthoni feljegyzésében az olimpiára is előretekintett: megállapította, hogy Melbourne-ben több ezer magyar él, akikkel „óvatosan kell érintkezni”. Jól érzékelte az emigráció tagolódását: a Horthy-korszak időszakában kivándorlókat elkülönítette a Magyarországot 1945-ben (vagy valamivel később) elhagyó, Ausztráliában 1948-tól kezdve letelepedő, antikommunista emigránsoktól. Közülük Melbourne-ben összesen mintegy ötezren lehetnek, ebből négyezren az utóbbi kategóriába tartoznak. A jelentés érzékeltette, hogy előbbiek pozitívabban viszonyulnak az otthoni rendhez, és figyelmeztetett a bevándorlókra vonatkozó liberális ausztráliai szabályozásra. „Az olimpia alatt felkészülhetünk arra, hogy az ott élő ellenséges elemek megpróbálnak zavart kelteni” – fogalmazott, végezetül azt az igen előrelátónak bizonyuló javaslatot téve, hogy a csapat majdani mezén – egyébként szovjet mintára – ne legyen rajta a népköztársasági címer, csupán Magyarország neve.[21]
 
Csanádi megállapításai elég pontosnak tekinthetők. Az Ausztráliában élő emigráns történész, Kunz Egon átfogó monográfiájában dolgozta fel az ausztráliai magyarság történetét a kezdetektől. Kutatásai szerint az első Magyarországon született ember – igaz, fegyencként – 1829-ben lépett a sziget területére, de 1833-ban az első szabad bevándorló is megjelent. Az 1849-esek, majd a kiegyezés utáni kivándorlók, a ’19-esek, a két világháború közötti időszakban az országot elhagyók és a nemzetiszocializmus üldözöttei után az első igazi, tömeges letelepedést a második világháború utáni, ahogy a szerző fogalmaz, „kapunyitás” hozta. 1949–50-ben már több mint tízezer, 1956-ra pedig több mint tizennyolcezer magyar élt Ausztráliában (Melbourne-ben és Victoria államban nagyjából hatezren).[22] Már léteztek magyar közösségek, egyesületek és sportegyesületek is. Közülük kiemelkedtek a futballklubok: az adelaide-i Budapest és a melbourne-i Hungária mellett a Sydney-ben Ferencváros néven megalakított csapat, amely a – bevándorlókra való szabályozás miatt ott is megeső – kényszerű névmódosítás után FC Európaként szerepelt, az otthoni kényszerrel ellentétben azonban az ötvenes években is megtartva zöld-fehér mezét és a Fradi címerét. A csapat tagjai között volt az otthoni Fradi második csapatában játszó Tuson Árpád, valamint a korábban Románia válogatottjában játszó, a Nagyvárad AC-vel magyar bajnokságot szerző Deményi Rudolf. A sydney-i csapat már később, jóval 1956 után, Budapest SC néven több ausztrál bajnoki címet is szerzett.[23] Leginkább azonban nem fociban hoztak új színt a magyarok. Vízilabdában Csuvik Oszkár volt a kulcsfigura, aki az 1948-as londoni olimpiai ezüstérmes csapat tagjaként nem tért haza, de ezután is követte az egykori csapattársak tevékenységét. Az 1952-es helsinki olimpián például csak konspirált műveletekkel és a magyar csapatvezetés tilalma ellenére tudott találkozni Gyarmati Dezsővel, Jeney Lászlóval és Rajki Béla szövetségi kapitánnyal. Gyarmati visszaemlékezett a „jellegzetes margitszigeti füttyjelre”, amellyel a kedves barát felhívta magára a figyelmüket.[24] De említhetjük a vívást is, például Szakáll Endrét, aki a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének helyi vezetője volt, és akinek munkáját az is minősíti, hogy az ausztrál kardcsapat kizárólagosan ausztráliai magyarokból állt.[25]
 
3
 
Az említettek egy része is jelen volt, amikor az olimpiai csapat hosszú és vontatott út után végre Ausztráliába ért. Október 30-án indultak Budapestről, majd a hosszú csehszlovákiai (nymburki) tartózkodás után – ahol november 4-ét is átélték – két repülőgéppel keltek útra. Isztambuli, abadámi, karacsi, kalkuttai és szingapúri megállás után következett az észak-ausztráliai Darwin, majd Melbourne. Mindkét helyen több ezer magyar zsúfolódott össze a reptéren, zúgott a „huj-huj, hajrá magyarok”, lobogtak a gyászszalaggal átkötött zászlók, közös Himnusz-éneklés következett. A sportbarátok mellett volt, aki – például Keleti Ágnes – rég látott családtagjaival találkozhatott.[26] Dőri András bokszoló, akinek útiemlékeit 1957-ben otthon adták ki, egy földijével való találkozás különös élményét idézte meg: „Valahogy mégis úgy éreztem, hogy itt, ezen a távoli földrészen, ha mindenben nem is egyezik a véleményünk a világ folyásáról, mi, somogyiak mégiscsak összetartozunk.”[27] Az emigráció tagjai „kézről kézre” adták a sportolókat, adományokat gyűjtöttek és igyekezték az összetartozás érzésének gyakorlati megnyilvánulásait is adni. A Dél Keresztje ekképpen idézte fel az eseményeket: „Magyar leányok virágcsokrot adtak át az érkezőknek, akik távol a hazától – otthon érezték magukat. Így köszöntjük őket mi is. […] Köszöntjük őket és biztosíthatjuk a magyar csapat minden egyes tagját, hogy ittlétük alatt és esetleges további terveikben minden kézzelfogható módon segíteni fogjuk (ausztrál barátainkkal egyetértve s velük együttműködve) azokat, akik a magyar lobogó alatt vonulnak fel a melbourne-i stádiumban. Isten hozott Benneteket!”[28] Az olimpiai faluban a Kossuth-címerrel ékesített magyar lobogót vonták fel, a nyitóünnepségen Csermák József, Helsinki kalapácsvető olimpiai bajnoka vitte a zászlót.[29]
 
Sokan emlékeztek úgy később, hogy soha életükben nem éltek át olyan hangulatot, mint amilyen az utolsó napokban a vízilabdatorna magyar-szovjet pólóderbijén uralkodott. Az olimpia leginkább jelképpé emelt és a közösségi emlékezetben is meghatározó eseménye a játékosok többségének visszaemlékezése szerint nem emelkedett ki oly mértékben durvaságával, ahogy azt – a történelmi háttért is a meccsre vetítve – az utókor láttatja.[30] Gyarmati Dezső visszaemlékezése szerint „a vízilabda ilyen játék” – bár ő maga is felidézte a szovjet játékosok mezén szereplő CCCP jelzést, amely ugyanaz a négy betű volt, mint „a Körúton csattogó szovjet páncélosok oldalán”. A Zádor Ervin arcon könyökölése utáni, az egész világsajtót bejárt képek mögötti érzelmeket a következőképpen írta le: „A szurkolók tombolni kezdtek, száz és száz ember ugrott át a korláton, körülvettek, üvöltöttek, tanácsokat adtak. Hívjunk orvost, ápoljuk itt a parton, fotósok rohantak, filmesek, villogtak a vakuk… Nem volt teljesen ellenemre ez a reakció. Bizonyára megint az otthon képe ötlött fel bennem ott a vízben, reflexszerűen. Hogy leverték a szabadságharcot, halottak voltak, sebesültek, megkínzottak… mi itt győzünk és mégis megint mi vérzünk, mégis megint ők ütnek ki bennünket… Tíz másodperc volt hátra. A meccset természetesen nem lehetett befejezni. Az a meccs most már sohasem ér véget…”[31] De a több ausztráliai magyar lapot tudósító Dettre András szerint a kardvívás egyéni döntőjén is „egészen Pesten érezhette magát” az ember – Kárpáti Rudolf győzött is –, a csapatverseny magyar-szovjet asszóján pedig figyelmeztetni kellett a közönséget, mert a versenybírók sem hallották egymást. Ezt és a párbajtőrben zajló hasonló összeállítású párharcot is megnyertük.[32]
 
Az összetartozás egy másik dimenzióját élhetjük át, ha egy Juhász Jutka nevű tizenhét-tizennyolc éves magyar lány, ausztráliai emigránsok gyermekének jegyzeteibe olvasunk bele. A Magyar Sportmúzeumban található naplóból Kő András újságíró idézett hosszabban kötetében. A lány azontúl, hogy beszámolt a magyar olimpikonokkal való találkozásairól és Kossuth-címeres magyar zászlókat rajzolt („az új magyar lobogó” felirattal), megemlékezett például Orbán Olgáról, a Románia színeiben ezüstérmet nyerő, kolozsvári tőrvívóról, a következőképpen: „Láttam Olgát vívni. Sajnos vesztett 4–2-re, azért csak második lett. Olga magyar, csak Romániában lakik.”[33] De szintén kiemelt figyelmet fordított a magyar közönség Románia vízilabda-válogatottjára, amelyet a kilencből hét magyar miatt a szovjetek elleni meccsen csak „hajrá magyarok!” kiáltással biztattak.[34] Ne feledkezzünk meg a „másik oldalról” se: alighanem különösen kényes és szomorú élethelyzetbe kerülhetett Beca József munkácsi labdarúgó, aki a Szovjetunió válogatottjának színeiben lett olimpiai bajnok.[35]
 
Az újból előkerülő „menni vagy maradni?” kérdésre csak az olimpia végeztével lehetett válaszolni – ezúttal viszonylag szabadon, szigorúan személyes mérlegelés után. A helyzetet jól érzékeltetik az ötszörös olimpiai bajnok kardvívó, Kovács Pál 1957. januári, budapesti szavai a kinnmaradókról: „Nem tudom elítélni őket, s úgy gondolom, hogy aki kint volt Melbourne-ben, hasonló módon vélekedik. […] Könnyezve váltak el tőlünk. Más lett volna a helyzet, ha hazulról többször kaptunk volna megnyugtató híreket.”[36] Köteles Erzsébet, az olimpiai bajnok tornászcsapat tagja a magyar sport „Trianonjaként” tekintett Melbourne-re.[37] Az a különös helyzet állt elő, hogy Ausztrália egy mikroközösségre vetítve ezúttal nem cél-, hanem tranzitország volt: a kinnmaradók közül a többség nagyon hamar továbbállt. A kivételek közé tartozik Szigeti Zoltán kajakos, Pajor Éva és Záborszky Sándor úszó és Bolvári Antal vízilabdázó.[38] Egy rövid ideig maradt még az olimpia négy aranyérmet szerző magyar hőse, Keleti Ágnes is, aki Sydney-be költözött át, hogy a következő évben Izraelbe távozzon, komoly részt vállalva az ottani tornasport megerősítésében.[39] Voltak olyanok is, akik otthonról érkeztek, és az ’56-os emigrációt jelenítették meg Ausztráliában. A kosárlabda-válogatott ugyan nem utazhatott az olimpiára, de Hódy László és János a menekültkontingens részeként eljutott a kontinensre. Adelaide-ben Budapest SC néven szerveztek kosárlabda-csapatot maguk köré, gyakran végigverve az egész mezőnyt.[40]
 
Voltak olyanok, akik bár hazatértek, megbűnhődtek értékválasztásukért és kiállásukért. Az öttusázó Benedek Gábort, aki az olimpikonok forradalmi bizottságának egyik legradikálisabb tagjaként ajánlásként fogalmazta meg a szovjet sportolókkal szembeni távolságtartást, örökre eltiltották a versenyzéstől. Ő 1969-ben választotta az emigrációt, Németországban telepedett le, és ma a világ legidősebb élő olimpiai bajnoka.[41] Gyarmati Dezsőt, akit a forradalmi bizottság egyik vezetőjének választottak és aki a csapat egyik szellemi vezére volt, 1959 végéig tiltották el mindenfajta sporttevékenységtől.[42]
 
Melbourne a hetvenedik évfordulón is azt a tanulságot hordozza számunkra, hogy a tragédiát nem egy-egy elmaradt gólban, elvesztett éremben, elbukott döntőben, és mégcsak nem is az emigrációba kényszerült vagy döntési helyzetben a nyugati világot választó emberek életsorsában kell keresnünk. Azt sokkal inkább a hősi halottakban, a megtorlás áldozataiban, valamint az „élve eltemetettekben”, végsősoron a nemzeti szabadságharc leverésében, a magyarság alkotó energiáinak ki nem teljesedésében keresendő. A magyar olimpiai csapat és tágabban a sportvilág teljesítményét sem érmekben és pontokban, hanem a helytállásban, valamint a forradalom eszményei melletti kiállásban és az azok iránt meghozott áldozatban mérhető. Ebben nem kis része volt a sportolóknak is. Azoknak mindenképpen, akik tudták, amit a hősi halott Gérecz Attila így öntött versbe: „Az győzhet csak az utolsó hajrán, / aki a sorsánál nagyobb.”[43]
 
(A szöveg a 2026. november 4-én, a RETÖRKI emigrációtörténeti konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.)
 
[1] A melbourne-i nyári olimpia ekkor játszódott, kivéve a lovasversenyeket, amelyeket a szigorú ausztráliai karanténszabályok miatt júniusban, Stockholmban rendeztek meg.
 
[2] Budapest – Melbourne – Budapest XIII. [Tumpek György írása]. Sport, 1957. január 27. 3.
 
[3] Tumpek már négy évvel korábban találkozott a politikával, pontosabban a diktatúra működési mechanizmusával: a helsinki olimpia előtt nem sokkal azért húzták ki a csapatból, mert a szovjet úszók magyarokkal szembeni túlzott dicsőítésére tett kritikai megjegyzést. Arday Attila – L. Pap István – Thury Gábor: Vér és aranyak. Sport – forradalom – olimpia – emigráció. Budapest, Nemzeti Sport – Ringier, 2006, 115–116.
 
[4] A szemtanú, a ferencvárosi úszóedző-társ, Gerendás László visszaemlékezését lásd: Albrecht Gyula: A halál nem válogat. Igazság, 1990. január 15. 6.
 
[5] Thury Gábor: Melbourne árnyékában. Nemzeti Sport, 2009. október 22. 24. Az egykorú, forradalom alatti tudósítást róla lásd: Emléke nemcsak a kajakozók között él majd! Magyar Népsport, 1956. november 4. 1.
 
[6] Arday – L. Pap – Thury i. m. 2006, 28.
 
[7] Élettörténetét legpontosabban lásd: Hajnal Géza: A Gérecz-hagyaték. Budapest, Kortárs, 2016.
 
[8] Bódi János, az öttusázócsapat tagja arra emlékezett, hogy Hegedűs Istvánt várták az uszodánál, de – Gerendás révén – a halálhíre érkezett meg. Füzéressy Gyula kajak-kenu edző emlékei szerint Nagy József halála miatt nem akart belépni a forradalmi bizottságba, amelybe – meglepő, mégis kissé jellemző módon – az akkortájt (még) mindenható sportvezetőnek tűnő Kutas István hívta. A szintén kajakos Szigeti Zoltán naplójegyzeteiben a mindenszentekkor, a nymburki edzőtáborban tartott gyertyás megemlékezés kapcsán ezt írta: „Háromkor egy perc néma felállás halottaink emlékére. Szegény Jóska.” Utóbbi talán szintén Nagy Józsefről szóló megemlékezés. Gérecz haláláról Benedek Ferenc öttusa szövetségi kapitány úgy emlékezett: arról csak a Melbourne-ből való hazatérés után szerzett tudomást. Dobor Dezső: Olimpiának indult… Budapest, Arena2000, 2006, 37–38., Arday – L. Pap – Thury i. m. 2006, 67.; 96. A naplójegyzeteket lásd Szigeti Zoltán: Napló. Origo, 2006. október 30. https://www.origo.hu/melbourne1956-re-naplo/2006/10/20061030szigeti?page=7 (Utolsó letöltés: 2026. november 3.).
 
[9] Bakó Jenő – Pethes Sándor: In memoriam Kádas Géza. Miért ítélték nyolcévi börtönbüntetésre Magyarország örökös úszóbajnokát? Képes7, 1989. június 10. 58–61., Nagymihály Zoltán: Olimpiai történetek. Kádas Géza, a bajnok, akit elkerült a szerencse. RETÖRKI Olvasószoba, 2004. augusztus 3. https://retorki.hu/olvasoszoba/olimpiai-tortenetek-kadas-geza-a-bajnok-akit-elkerult-a-szerencse (Utolsó letöltés: 2026. november 3.).
 
[10] Kő András: Melbourne, 1956. Budapest, Magyar Nemzet, 2006, 205.; A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (1956) életútinterjúk tükrében. Szerk. Jancsák Csaba. Szeged, Belvedere, 2016, 186–202.
 
[11] Arday – L. Pap – Thury i. m. 2006, 35–36.
 
[12] Uo. 15., 79.
 
[13] Kő i. m. 2006, 205–212.
 
[14] Uo. 53.
 
[15] Akik kimaradtak az olimpiai kísérők közül. Magyar Szabadság, 1956. október 30.
 
[16] Szepesi György: Búcsú a mikrofontól. Budapest, Paginarium – Dabas, 1998, 348–352. Szepesi sportolók körében való népszerűtlenségét elsősorban az okozta, hogy néhány nappal korábban, október 24-én kéretlenül a labdarúgó-válogatott és az olimpiai keret nevében is beszélve szólította fel a forradalmárokat a fegyverletételre, mondván, hogy „azok, akik most rombolnak, gyilkolnak, rabolnak, akik a ti békés tüntetéseteket vérfürdővé akarják változtatni, a magyar ifjúság jövőjét akarják tünkre tenni”. Néhány nappal később az összes olimpiára utazó versenyző nyilatkozatban határolta el magát Szepesi mondataitól, és teljes azonosulását fejezte ki „a magyar nemzet forradalmi megmozdulásával”. A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások, 1956. október 23–november 9. Szerk. Varga László. Budapest, Századvég–Nyilvánosság Klub, Századvég Füzetek 3., 1989, 34.; Tiltakozunk! Népszava, 1956. október 31. 4.
 
[17] A témával kapcsolatos, a lehetséges indokokat bemutató kiváló esszét lásd N. Pál József: Tanúságtétel – aranyak nélkül. Iharos Sándor életének titkai. Aetas, 2021/3, 140–151.
 
[18] Dobor i. m. 2006, 12.
 
[19] Kő András: Iglói Mihály, a foglyok jótevője. Magyar Nemzet, 2007. március 24. 19.
 
[20] Itt vannak… Dél Keresztje, 1955. december 15. 2. Hasonló kételyek sokak számára az olimpia előtt is megmaradtak. Ezt bizonyítja Ruttkay Arnold ironikus jegyzete, amely elsősorban az emigráns civakodók és az otthoniakról szóló megalapozatlan elképzeléseik elé kívánt tükröt tartani. Története szerint álmot látott, miszerint 1945-ben Magyarország megnyerte a világháborút, és így a „jó magyarok” otthon maradtak, a kommunisták pedig emigrációban vitézkedtek. Az olimpia pedig ebben a helyzetben következik. „Volt, aki megpendítette, hogy fogadni kell őket, mert az Olim-piások nem mind szélsőjobboldali emberek, hanem csak szélsőjobboldali vezetés alatt élő magyarok. Ezt egyből lehurrogta Scharlósh Béla, mondván, hogy ez nem igaz, mert igenis, az összes szélsőjobboldali. Kalapáchosh János még erre rákontrázott, hogy igen, és még az esetleges győzelmük is szégyen lesz ránk – igaz jó szélsőbaloldali magyarokra – nézve. […] Ott láttam ugyanazokat az arcokat. Ott volt az edző Késmárki, ott volt a Csuharos, a Lágeri, a Rezedahegyi mind, mind magyarok. Csak most természetesen nem kommunisták voltak, hanem mind jó magyarok. És akkor előlépett a három tagú fogadó küldöttség. […] Az álmomban azonban az történt, hogy az Olim-Piások vezetője félrehívta a három emigránst és miután körülnézett s látta, hogy politikai kísérő nincs a közelben, a szép fogadóbeszédre fojtott hangon válaszolt. Elég közel álltam hozzájuk, mégsem hallottam tisztán mindent, csak foszlányokban ért el hozzám, amit mondott. Annyit megértettem, hogy az Olim-Piás vezető rövid, de velős mondatokban kifejtette a három emigránsnak azt otthoni kilencmillió huj-huj-hajrázó magyar félre nem érthető véleményét a jelenlegi otthoni és az emigráns vezetőségre vonatkozólag, akik politikát csináltak a diszkoszdobásból is. […] Végül pedig kifejtette, hogy nagyon meg vannak hatva, hogy őket a fogadással megtisztelték, csak arra kéri a vezetőket, hogy a továbbiakban csínján bánjanak a megtiszteltetéssel, mert a Hungarista Fegyveres Nemzetszolgálat nem nézi jó szemmel, ha őket szélsőbaloldali emigráns vezetők túlságosan megtisztelik.” Só Bernát [Ruttkay Arnold]: Never-Hever-i hírek. Dél Keresztje, 1956. 05. január 4.
 
[21] Kő i. m. 2006, 56–57.
 
[22] Kunz Egon: Magyarok Ausztráliában. Budapest, Magyarságkutatás Könyvtára, 1998.
 
[23] Iváncsó Ádám: St. George Budapest. Az ausztrál labdarúgás úttörő magyar klubja. Újkor.hu, 2022. április 13. https://ujkor.hu/content/st-george-budapest-az-ausztral-labdarugas-uttoro-magyar-klubja (Utolsó letöltés: 2026. november 3.).
 
[24] Peterdi Pál: Gyarmati sors. Avagy egy bal kéz története. Lakitelek, Antológia, 1998, 75.
 
[25] Dobor i. m. 2006, 104–107.
 
[26] Az útról és a fogadtatásról több olimpikon naplójegyzetben vagy visszaemlékezésben számolt be. Lásd többek között: Takács Attila: Napló; Sárkány István: Napló. Keleti Ágnes: Napló. Origo, 2026. október 24.
 
https://www.origo.hu/melbourne1956-re-naplo/2006/10/20061020takacs?page=52;
 
https://www.origo.hu/melbourne1956-re-naplo/2006/11/20061102sarkany?page=19;
 
https://www.origo.hu/melbourne1956-re-naplo/2006/10/20061030keleti?14=&page=20 (Utolsó letöltés: 2026. november 3.); Szigeti i. m. 2006; Peterdi i. m. 1998, 120–123.;
 
[27] Dőri András: Olimpiai útiemlékek: Kaposvár – Melbourne – Kaposvár. Kaposvár, Somogy Megyei Nyomda, 1957. Idézi: Dobor i. m. 2006, 101.
 
[28] Köszönjük a magyar olimpikonokat! Dél Keresztje, 1956. november 15. 5.
 
[29] Győr Béla: Különleges nemzeti zászlók az olimpiákon. Gyászszalagos lobogó a központi árbocon. Sporthistória, 2003/7, 16–17.
 
[30] Dobor i. m. 2006, 188–190.; Peterdi i. m. 1996, 124–127. Voltak azonban más vélemények is. A szintén naplót vezető Hevesi István, a pólócsapat tagja a szovjetek elleni meccsen ugyan nem, de például a Jugoszlávia elleni döntőn játszott. Így idézte fel az eseményeket: „Az egy piszkos meccs volt, úgy verekedtek a szovjetek, mint egy boxmeccsen. 4–0-ra nyertünk. A végén a Zádornak berámoltak egyet, és csúnyán alul-felül felrepedt a szeme…” Majd a jugoszláv meccs után történteket így idézte fel: „És vége, elhangzott a füttyszó… vége a meccsnek… Óriási az öröm… a srácok ugrálnak be… ölelés, csók… Összeölelkeztünk… Háromszoros éljen-éljen-éljen, és kizuhanunk a partra… A közönség tombol, és mi sírunk, akár a gyerekek… Felállunk a dobogóra, és átadják az érmeket… Fényképészek, riporterek hada vesz körül… Kattognak a gépek, villannak a vakuk, és én leírhatatlanul boldog voltam… 4 év hosszú és keserves, fáradságos munka gyümölcse: kezemben az aranyérem… Fölhangzik a Himnusz, miközben lekúszik a középső árbócon a magyar piros-fehér-zöld zászló, és végig énekeljük a Himnuszt. A második Jugoszlávia, és a másik oldalon a harmadikak a ruszkik… lógó orral, piszkos disznók!!! A mi meccsünkön eljátszották magukat… Míg jöttek a dobogóhoz, a közönség fújolt és köpködött!!! Gyilkosok és stb. stb. kiabálások hangzottak!!! Vége a Himnusznak, és ekkora az ismerősök és ismeretlenek, magyarok és külföldiek karján, vállán jutottunk be az öltözőbe… [Kiemelés az eredetiben – N. Z.]” Hevesi István: Napló. Origo, 2006. október 24. https://www.origo.hu/melbourne1956-re-naplo/2006/11/20061102hevesi?page=22 (Utolsó letöltés: 2026. november 3.).
 
[31] Peterdi i. m. 1996, 126–127.
 
[32] Dettre András: Melbourne-i utóhangok. Amerikai Magyar Népszava, 1956. december 27. 2.; Kő i. m. 2006, 167.
 
[33] Kő i. m. 2006, 192–195.
 
[34] Melbourne, 1956: a feszültségek játéka. Csiki Hírlap, 2016. május 18. 4. A sajátos helyzetet és a határok által még egy ilyen korban sem széttéphető kötelékeket jól mutatja meg az erdélyi újságíró, Csinta Samu Orbán Olgáról írt nekrológja és az abban felidézett történetek. „Az olimpiai bajnok tőrvívó, Dömölky Lídia azt mondta, ha Olga velük van és nem a románokkal, verhetetlen lett volna a magyar válogatott, nemcsak 1964-ben nyernek olimpiát, hanem kétszer, de akár háromszor is. Néhai Szabó Orbán Olga a bölcs emberek nyugodtságával kezelte, hogy igazából a budapesti szomszédai sem tudták, ki lakik a közelükben: »Hiába, lehettem bármilyen büszke magyar, Romániának nyertem érmeket.« Bár az ugyancsak a Partiumból átszármazó Bay Béla vívómester többször is kapacitálta, hogy neki magyar színekben kellene vívnia, a hazaváltás megvalósítása riasztóan nehéznek tetszett. Maradt hát minden a régiben. Az 1962-es argentínai világbajnokságon azért Bay Béla még mondott egy cifrát neki, amivel kizökkentette a fásultságból, azt követően pedig már megállíthatatlan volt. […] És [Tasi/Ardeleanu Zsuzsa, egykori csapattárs – N. Z.] hitetlenkedve ingatja a fejét, amikor előkerül a régi történet, hogy Szabó Orbán Olga Melbourne-ben így írt alá egy rajongó által elébe tett fényképet: Orbán Olga (Erdély). Csak úgy, ösztönösen. Ez az Olga, ez az Olga...” Csinta Samu: Olga Erdélyből. Nemzeti Sport, 2022. január 12. 4. https://www.nemzetisport.hu/egyeb-egyeni/2022/01/olga-erdelybol-csinta-samu-publicisztikaja
 
[35] Popovics Zsuzsanna: A grundtól az olimpiai döntőig. Beca József: A sportból nem lehet nyugdíjba vonulni. Kárpátalja, 2003. február 14. https://karpataljalap.net/2003/02/14/grundtol-az-olimpiai-dontoig (Utolsó letöltés: 2026. november 20.).
 
[36] M. T.: Ali és Pali nem hagyja abba. Sport, 1957. január 14. 3.
 
[37] A magyar sport Trianonja. [Beszélgetés Köteles Erzsébettel]. Nemzeti Sport Melléklet, 2016. október 22. 15.
 
[38] A Dél Keresztje utódjaként megjelent Független Magyarország 1957 októberében készített egy összeállítást a kinnmaradók éppen aktuális helyzetéről. Ki merre jár? Független Magyarország, 1957. október 1. 5.
 
[39] Keleti Ágnes visszaemlékezése szerint csak azért vállalta a melbourne-i olimpiát, mert testvére ott élt, „s egyébként az életben nem tudtam volna önerőből elutazni a világ végére”. „Mindent elkövettem, hogy az ötödik földrészen maradhassak, de Ausztrália nem lehetett az én új hazám! Sydney-be kerültem, de ott még egy rendes tornaterem sem volt. Egy rádió-összeszerelő üzemben dolgoztam betanított munkásként, de onnan hamar el kellett tűnnöm, mert állítólag túl gyorsan végeztem a dolgomat… […] Egy férfiúval kapcsolatos érzelmi szálak miatt ejtettem útba Németországot. Rengeteg »link« alakkal futottam össze, s ezek is segítették a gyors döntést: 1957 nyarán már Izraelben voltam. Ott végre nem hiába dolgoztam keményen. Én alapoztam meg a versenyszerű tornasportot.” Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések aranyérmeseinkkel. Budapest, Geo-Sport, 2017, 74–75.
 
[40] Megélénkül az itteni magyar sport. Független Magyarország, 1957. június 15. 1.; A „Budapest” sikere. Független Magyarország, 1957. október 1. 5.
 
[41] Arday – L. Pap – Thury i. m. 2006, 88–92.
 
[42] Peterdi i. m. 1996, 152.
 
[43] Gérecz Attila: A börtön eposza. Találkozás Margittal. In. Gérecz Attila: Így bocskorosan. Szerk. Turcsány Péter. Pomáz, Kráter


Forrás: retorki.hu
(2026.11.22)