KODÁLY ÉS A TÖRTÉNELMI MAGYARSÁG

Für Lajos

Magyar mivoltára századunk valamennyi jelentős alkotója sokat adott. A sorsdöntő pillanatokban még a számkivetettek is úgy hajoltak vissza népközösségükhöz, mint a nemzeti eszmét magasba emelő megelőző századokban sem sokan. Változott a szemlélet, mélyült az etnikai tudatosság. József Attilából, aki nemcsak a saját bőrén érezte, de tudományos egzaktsággal ismerte a társadalmi gondokat, egyenesen megrázó sorokat fakasztott az etnikai azonosság (identitás) vágya.
„S mégis magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad.”
Erről a viszonzatlan és viszonozhatatlan kapcsolatról vallott az összegező, a visszatekintő Kodály. A magyarság „ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezeréves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz
magához” – írta. És mert a vonzalom egy „nagy ígéreteket” hordozó, de „félbemaradt” néphez láncolta oldhatatlanul, művészi hivatásán kívül sok minden mással is kellett törődnie. Félkézzel lehetett csak lantos, „másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos”, és szeretett volna „minden egyéb lenni, amire csak szükség volt”.
A nemezt mindenesi posztján álló művész magyar mivoltának egyik igen erős oldala, nagyon fontos jellemző jegye a történelmi magyarságban való elmélyülés volt. A téglahordó Kodály által felmutatott hagyományt s a hagyományba ereszkedő gyökereket: a „Kodály-modell” kissé háttérbe szorított, homályba hagyott fontos elemét szeretnénk ezúttal jobban láthatóvá tenni.
A történelmi magyarságban való fokozottabb mértékű gondoskodás rendszerint múltunk megrázó fordulói körül került előtérbe. Azt is mondhatnánk, hogy ez a „mentalitás” a kiélezett helyzetek egyik következménye volt. A mohácsi tragédia századában jobbára a protestáns tanok terjedésében, a következő században a hitviták és a függetlenségi törekvések kanyargó folyamatában, az ország és magyarság szétszakítottságának kegyetlen szorításában kapott megkülönböztetett szerepet a gondolat. Aztán majd egy évszázadnyi csönd következett. Végül az 1848-as fordulatot hosszan előkészítő' évtizedek s a bukást követő évek torlódásában járta át – merőben más köntösben és célokkal – a legjobbak személetét. A gondolkodásnak e fellobbanó készségében azután – helyzettől, alkattól és szemlélettől függően — hol az önbuzdítás vagy az önmarcangolás, hol a tárgyszerűbb önvizsgálódás állítódott a középpontba. A történelmi magyarságban való gondolkodás így egyszerre volt a menekülés és az erőgyűjtés, a megmaradás és a megújulás mentsvára, tápláló forrása.

Olvassa végig a márciusi Havi Magyar Fórumban!