Hogy áll a szénánk mostanában?
Kiss István Béla
Régi igazság, hogy az egészséges lelkű ember olyan események eljövetelét, bekövetkeztét tartja valószínűnek, amelyeket szeretne, ha bekövetkeznének. Érvényes ez a politikára is. Mi sem értehetőbb és természetesebb ennél. Az egyre vehemensebbé váló kampány kibontakozásában is láthatjuk: a kormánypárti a kormány győzelmét szeretné és hisz benne, az ellenzéki meg persze úgyszintén a magáét. Kinek-kinek a sajtója is erre a tulajdonságra épít.Az persze kissé kellemetlen, ha az események úgy alakulnak, hogy a realitásérzék sutba dobása nélkül nehéz a kívánt, óhajtott jövőben bizakodni, bármennyire tudjuk is, hogy a remény hal meg utoljára. Az ellenzék most ebben a cipőben jár, még ha tudja is, hogy ezt nem szabad bevallania. Sajtójának, politikusainak el kell hitetniük, ha saját magukkal nem sikerül, legalább a választóikkal, már csak a szavazatszám maximálása érdekében is, hogy igenis, lehetséges a győzelem, a gyűlölt Fidesz-KDNP kormány leváltása, a patás ördögök (élükön a főördög Orbánnal) elzavarása. Ehhez a reményhez, hithez, sőt vakhithez az indulatok gerjesztése is szükséges (ráadásul gerjednek azok maguktól is), talán ez is magyarázza azt a rengeteg durvaságot, agresszivitást, primitív, közönséges, az emberi méltóságot sértő, sőt, sárba taposó megnyilvánulást, amelyet (persze, a fő-gerjesztők valószínűleg hideg fejjel, az Alinsky forgatókönyv szellemében szítják az indulatokat) mostanában az Orbán-fóbiások hatványozottan produkálnak. És amelyeket a mi oldalunkon ugyanolyan nyugodtan kellene fogadnunk, mint a mocskos provokációknak legjobban kitett rendőreink tették, akiknek bizonyára, ahogy a miniszterelnök is említette, szintén viszket(ett) a markuk, de nem engedhetik meg maguknak, hogy ne a legteljesebb önmérsékletet és önuralmat gyakorolják, amelyből, a provokátorok legnagyobb bosszúságára, valóban jelesre vizsgáztak, mintaszerűen, példamutatóan viselkedtek. Köszönjük nekik!
Igazából a médiamunkások sem engedhetnének meg maguknak a mi oldalunkon semmi ilyesmit, indulatkitörést vagy a közbeszéd durvulását (amelyről már igazán időszerű volt az államelnöki szózat) visszaigazoló megnyilvánulást, bármennyire érthető és emberi is, ha néha elszakad a cérna, és tudván tudjuk, hogy ki kezdte az útszéli csetepatét, és hogy ez nem az „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött” tipikus esete. Csakhogy ez a „más szemében a szálkát” effektus olyan nemzetközi kommunikációs támogatással érvényesül, hogy a bértollnokok talán még azt is képesek elhitetni a saját célközönségükkel: egy ilyen kocsmába illő, fenyegető kiszólás hangzott el, és az is kormánypárti oldalon. Abban egyébként sokan hiszünk, hogy ha valaki ilyen hangot üt meg, akármennyi mentsége van rá (vagy akármennyit kreál magának, netán mások neki), az lényegében több szavazót riaszt el saját táborától, mint amennyinek az egyetértésével találkozik, magyarán többet árt, mint használ a saját táborának, még ha erről mások (a „ludasok”) mást gondolnak is. Ne vegyék rossz néven mister Alinsky és követői, nem ez az eleső és egyetlen nyugaton írt forgatókönyv, amely megbukott Magyarországon. Ma már egy Ron Werbernek sem állna itt a zászló, bármennyire meggyökeresedett is az általa segített politikai erőkben az ő elhíresült kampányjelszava: „itt nem osztanak fair play díjat”. (Úgy tűnik, a legtöbb ellenzéki párt most is erre az egy lapra tette föl mindenét.)
Az elhitetők persze abban is jeleskednek, hogy a választóikat meggyőzzék: rosszul áll a kormány szénája, és hogy a CEU-val kapcsolatos szabályozási kísérlettel, törvénytervezettel mekkora bakot, mekkora öngólt lőttünk. Sajnos, még hajdan „jobb napokat látott” újságírót (főszerkesztőt) is hallottam vitaműsorban úgy nyilatkozni (igaz, a Simicska birodalom részévé vált Hír tv-ben), hogy „CEU-ügyben vesztésre áll a kormány”. Ha ezt tagadom vagy cáfolom, akkor talán úgy tűnhet, hogy magam is csak a népdal újévi jókívánságait visszhangzom, („Adjon Isten mind jobbat,/…Mitől félünk mentesen meg,/ Amit kérünk, legyen meg”), de vizsgáljuk egy kissé közelebbről a dolgokat. Mit vitt és mit hozott a konyhára a kormány CEU-val kapcsolatos határozott fellépése?
Még ha történetesen olyan nyomás nehezedne is rá, Brüsszel és a brüsszeliták részéről, sőt jóval messzebbről is, hogy kénytelen lenne visszavonni a törvénytervezetet (amelynek érdekében az ellenérdekeltek még az „antiszemitázás” legprimitívebb, formáját, visszafelé elsülő fegyverét is bedobták, mintha egy tőkespekuláns csakis zsidó lehetne), akkor is, egy dolgot világosan látnunk kell. A kvótáról szóló népszavazás, bármennyire érvénytelen volt is, világosan mutatta, hogy a Fidesz-KDNP szavazótábora átlagánál nagyobb azoknak a száma, akik a kormány bevándorláspolitikájával, illetve bevándorlás ellenes politikájával egyet értenek. (Remélhetőleg a nemzeti konzultáció eredménye is ezt fogja alátámasztani.) Ami pedig most a CEU kapcsán történt, történik és történni fog, bármi légyen is az, a magyar szavazópolgárban mindenképpen ezt a szembenállást tudatosítja. Mert nem kell általános iskolai matek tanulmányainkat elővenni és a szabályt, az axiómát felidézni ahhoz, hogy ösztönösen is tudjuk: ha két mennyiség egy harmadikkal egyenlő, akkor azok egymással is egyenlők. Ezt valóban ösztönösen is tudja, érzi a legtöbb ember. Vagyis, analógiásan: ha mister George Sorosról és az általa alapított egyetemről (meg persze annak politikai szerepéről) a migráns invázió ránk erőltetése jut eszünkbe, akkor: CEU= Soros, migránsinvázió= Soros, tehát CEU=migránsinvázió!
A modellen persze lehet finomítani, lehet mondani, hogy ez nem matematika, azonban ez aligha fog egyetlen szavazót is meggyőzni, aki a migráns invázióiban komoly veszélyt lát, és ennek előidézőit, meg az ellene védekezőket, az ennek a veszélynek ellenállókat, az ő sorsukat figyelemmel kísérte. A világban zajló és várható események pedig, úgy tűnik nem a veszélyérzet elaltatását, hanem minden ellenkező irányú erőfeszítés ellenére, a fölébresztését fogják szolgálni.