MEGALÁZTATÁSBAN

Nagy Jenő

Megszólalnak a dobok
 
1944. november 15-én a kisbíró kidobolta, hogy minden férfi, tizennyolc évestől ötvenéves korig azonnal jelentkezzen Nagyszőlősön, a megyeházán, személyi igazolvánnyal. Hát mi magunkhoz vettük a magyar személyazonossági lapunkat és bementünk Nagyszőlősre a katonai  parancsnokságra, mely ott székelt a megyeházán. Erre a lapra egy háromszögletű pecsétet ütöttek, középen ötágú csillaggal. Felírták egy papírra az adatainkat, így tudták meg a nemzetiségünket. Aztán elengedtek haza.
November 17-én délután egy szakasznyi géppisztolyos szovjet katona érkezett a faluba. Ezek még egyszer kidoboltatták: haladéktalanul jelenjünk meg, most már itt helyben, Feketeardón, az iskola épületében, háromnapi munkára, tartalék élelemmel és fehérneművel. Kihirdették, hogy aki nem jelentkezik munkára, az ellensége a szovjet rendszernek, nem akarja a szovjet hadsereg győzelmét, és ha valaki megpróbál megszökni, akkor a családjának valamennyi tagját felkoncolják.
Amikor kezdett sötétedni, a katonák házról házra jártak: Davaj, davaj! Pobisztreje!.. – annyit értettünk, hogy gyerünk. Mikor az iskola termében összegyűltünk, feltűnt, hogy ha valaki ki akart menni a vécébe, már nem mehetett ki szabadon. Két géppisztolyos katona állt az ajtóban, és csak az egyikük kíséretében lehetett kimenni, már akkor éreztük, hogy foglyok vagyunk. Az idősebbek, akik már az első világháborúban is harcoltak, azt mondták: – Halljátok, mi egyszerűen foglyok vagyunk. Hát ez már fogság! Itt nem háromnapi munkáról lesz szó!.. – aztán sorakoztattak minket az iskolaudvaron. Már azt sem engedték meg, hogy elköszönjünk hozzátartozóinktól. Hogy ki sürgette őket? Én azt nem tudom. Csak egyre davajoztak, sürgettek. Ezek nem felszabadító katonák voltak, direkt azért jöttek, hogy bennünket elhurcoljanak. Amikor az anyámtól el akartam köszönni, és közelítettünk egymáshoz, egy katona durván rám förmedt. Nem értettem én akkor… anyám mégis a nyakamba ugrott, és sírva mondta: – Fiam, fiam! Mit akarnak ezek tőled? Hová visznek?.. – a mellettem álló katona fogta a géppisztolyát és odatette a fejemhez a csövét. Aztán a levegőbe eresztett egy sorozatot, hogy elriassza a fehérnépet, akik ott álltak körülöttünk. Anyám összeesett. Elájult. Én már nem várhattam meg, hogyan élesztették fel. Ahogy a katona velem vesződött, a hátunk mögött a többiek búcsúzkodtak. Olyan nagy tömegben, ennyi embert sírni, jajveszékelni eddig még soha nem láttam. Eljöttek a falu lányai asszonyai. Mind eljöttek. Csak az ötven éven felüli férfiak maradtak távol elővigyázatosságból. Érthetően féltek. Aki odament, azt elkapták, bevágták a sorba, és ott maradt. A deportálás alól nem volt felmentés. Még a baloldaliaknak sem kegyelmeztek.

Olvassa végig a kárpátaljai magyarság szenvedéstörténetéről Nagy Jenő megrendítő visszaemlékezését a Havi Magyar Fórumban! Keresse a nagyobb újságárusoknál!