​Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem valódi összeesküvés

A Tanácsköztársaságtól Trianonig

A Magyar Királyság 1910-ben Magyarország 63 vármegyéjéből és az igazgatása alatt álló Fiume ún. szabad királyi városából állt, része volt továbbá az autonóm Horvát-Szlavónország.
Ugyanez a Magyar Birodalom 1918. október végén a romjaiban hevert. 1918 októberére Budapest lett a forrongás központja, kétes elemek gyűlhelyévé vált, itt bújt meg kb. ötvenezer katonaszökevény. Ezeknek több mint a fele lumpen-proletár, akik fosztogatással szereztek fegyvereket.
Az ország letargiában, a háború által megtépázva, s a baloldali pártok, amelyek ha csak alkalom nyílott rá, mindig rátörtek nemzetükre, most sem tétlenkedtek, hanem esélyt látva a zavarosban, megélénkültek. Tagjaikból alakult meg október 24-én az ún. „Nemzeti Tanács”, élén Károlyi Mihállyal, aki ekkor az egyik baloldali párt vezetője volt. Ez az elnevezés már az október 25-én létrehozott ún. Katonatanács szépítéseként született, mely a mindenre elszánt szökött katonák fóruma volt, és benne a szót az Oroszországból hazakerült - onnan tudatosan, bomlasztási céllal ideküldött - kommunista elemek vitték. Az utcára szólítottak lincshangulatát megnyergelte, de már korábban beférkőzött a fővárosi rendőrségbe, sőt a telefonközpontokat is megszállta. A Katonatanács egységei Linder Bélának, a „forradalom vezérkari főnökének” az irányításával, az adott terv szerint elfoglalták a középületeket, a kaszárnyákat, a pályaudvarokat. Nyilvánvaló, hogy ez nem spontán megmozdulás, hanem előre eltervezett katonai akció, egy puccs volt.
De ez mind nem volt elég. Eljött az időpont: 1920. június 4. Ezen a napon rettenetes és érthetetlen dolog történt velünk, magyarokkal.
Egy aláírással torzó lett a századfordulón még a Kárpát-medencét kitöltő gyarapodó Magyarországból. Amelyben sok ezer kilométer vasutat építettünk, bányákat nyitottunk, gyárak nőttek ki a földből, ahonnan mindenfelé szállították a magyar föld gazdag terményeit. Az Osztrák-Magyar Monarchia két alkotórésze közül mi tűntünk a lendületesebbnek. A világháborút lezáró békediktátummal a virágzás megszakadt. Budapest, amely korábban szépült, szinte világvárossá lett, vörös rongyokba öltözött, a világháború végére hitvány, idegen érdekeket szolgálók ragadták magukhoz idegen segítséggel a hatalmat, a vörös gróf, a franciabarát Károlyi, majd az erkölcstelen csavargó, az oroszbarát Kun Béla. De a győztes antantnak sem állt szándékában könyörülni rajtunk.
Trianonban elvették tőlünk és másoknak adták területünknek közel háromnegyedét (72 %), lakosainknak pedig közel kétharmadát (64 %). Minden tíz magyar közül egy – több mint 3,3 millió – idegenbe kényszerült. A Magyar Birodalom 325 ezer négyzetkilométeréből, 21 millió lakosából nekünk csak egy 93 ezer négyzetkilométernyi töredéket hagytak 7 és félmillió lakossal. Ezt a Csonka-Magyarországot nemcsak torzóvá, hanem gazdaságilag szinte életképtelenné is tették. Hat országnak adományozták „hivatalosan” hazánk területének 2/3-át. Magyarország határait később még itt-ott kiigazították, de némi változást csak Sopronnak, a hűség városának népszavazása hozott, amelynek eredményeként az elcsatolt város és környéke visszakerült. Ezek a száraz adatok, bár riasztóak, nem tükrözik híven igazi megnyomorításunkat, és általában is keveset mondanak a háttérben meghúzódó erőkről, akik úgy döntöttek, hogy gazdag termőterületünk java, korábban kiépített iparunknak a modernebb hányada, ásványlelőhelyeinknek a 90 százaléka idegen kézre kerüljön. Általuk odaveszett vasútvonalaink jó része, ugyanők elvágták tőlünk a tengert és megbénították kereskedelmünket. Gazdasági blokád alá helyeztek minket, súlyos kártérítésre kötelezték hazánkat. Pénzügyi csődbe juttatták országunkat.
A Tanácsköztársaságot kárhoztatni Trianonért nem alaptalan vád. Olvassa végig cikkünket és olvasson még ebben a témában a legújabb Havi Magyar Fórumban!